Interjú

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Fináli Gábor rabbi

Külpol

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Magyar Narancs: Kevés rabbi kapott annyi bírálatot és támadást a hazai zsidó közösségen belül, mint ön, ugyanakkor a gyülekezete még fiatalodni és növekedni is tudott, miközben minden egyházban csökken a hívő embe­rek száma. Van titok?

Fináli Gábor: Kissé túlzó és optimista, amit mond, nem is szeretném túl sokat veregetni a saját vállamat. Hiszen erős az elvándorlás is a zsidó közösségben: hiába fordulnak vissza egyre többen a hagyományokhoz, a fiatal, pályakezdő, párkereső nemzedék jelentős része előbb-utóbb elhagyja Magyarországot. Izraelben, Nyugat-Európában vagy Amerikában próbálnak szerencsét. A mi kelet-európai közösségeink gyakran ugródeszkaként működnek azon világok felé, ahol a zsidó élet feltételei – a kósertartás, a sábát, az iskolák és intézmények – inkább adottak. Így bár tényleg van utánpótlás, a veszteség is állandó. Hadd tegyem hozzá, hogy az elmúlt években előfordult, hogy egyesek azért távolodtak el a közösségtől, mert nem tudták elfogadni az én véleményemet bizonyos kérdésekben.

MN: Milyen kérdésekről van szó?

FG: Sokan fekete-fehéren látják a felelősség kérdését az izraeli–palesztin konfliktusban és a cionista projektben. Én nem. Szerintem számtalan árnyalata van. Akik Leon Uris Exodus című regényén vagy más zsidó propagandán nőttek fel, keveset ismernek el mindarról, amit a nyolcvanas évektől felkutattak izraeli történészek, új megvilágításba helyezve a cionizmus születését, lebontva az azt övező mítoszokat. Ezek az összefüggések nem delegitimizálják Izraelt, de árnyalják a róla kialakult, leegyszerűsített képet, és ezt sokan képtelenek elfogadni. Szinte istenkáromlással ér fel Izrael bírálata, hiszen a fejekben Izrael maga is egyfajta istenné vált.

MN: Önt egészen pontosan istenkáromlással is megvádolták.

FG: Öt éve néhány posztom után a hitközség világi vezetése bocsánatkérésre kért meg, a rabbikar bizonyos része előtt még ez sem volt elegendő. Közös levélben határolódtak el tőlem, felfüggesztették a rabbikari tagságomat a – valójában csak kamarai funkciót ellátó – testületben. A legsúlyosabb vádpont valóban az volt, hogy „Izrael bölcseit” kritizáltam, és ez egy szigorú középkorias olvasat szerint istenkáromlás lehet. De hát nem ironikus, hogy ezt éppen neológ rabbik mondták ki rám? A neológia, amelyet 1865-ban kiátkoztak, azért jött létre, hogy meghaladja a középkori gondolkodásmódot. Egy igazi ortodox zsidó ma sem lépi át a Dohány utcai zsinagóga küszöbét. Engem azért ítéltek el, ami saját mozgalmuk szellemi öröksége lenne.

MN: Személyesen hogyan élte meg mindezt?

FG: Ennél érdekesebb az ügy politikai vetülete: ez a levél volt az egyik oka annak a konfliktusnak a hitközségen belül, amelyre hivatkozva a vezető politikai elit a rabbikar elnöke révén – aki közben egy új szervezet létrehozásán dolgozott – „beleavatkozott” a belső működésbe, jelentős pénzeket csoportosított át az új „igazi” neo­lóg csoportnak.

MN: Ezzel meg is érkeztünk a fő témánkhoz: miért ennyire szűk a vélemény tere a magyarországi zsidó közösségekben?

FG: A hitközségek egy része és a hivatalos szervezetek úgy működnek, mintha izraeli „nagykövetségek” lennének: a mindenkori izraeli kormány álláspontját képviselik. Úgy gondolom, ez részben aláássa a saját integritásukat. Én magam izraeli vagyok, éltem is ott, miközben a legtöbb kritikusom soha nem lakott Izraelben, és nagyon kispolgári szemszögből látja a dolgokat. Még Izraelben is szabadabb a kritika minden irányban, mint a diaszpórában. Magyarországon a „hivatalos” diaszpóra mindössze a helyi zsidóság töredékével van élő, aktív kapcsolatban, ebből adódóan senki sem tudja hitelt érdemlően megmondani, milyen ideológiát követ a többség. Márpedig ezzel magunkat is csapdába ejtjük: ha valaki úgy véli, hogy a helyzet teljesen fekete-fehér, a palesztinoknak nincsenek jogaik, nem léteznek nemzetként, ki lehet őket telepíteni, el lehet üldözni egy országból, akkor mi, zsidók milyen alapon reméljük, hogy egy másik nemzetállamban – történetesen Magyarországon – majd biztonságban, megbecsülésben élhessünk?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.