Interjú

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Fináli Gábor rabbi

Külpol

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Magyar Narancs: Kevés rabbi kapott annyi bírálatot és támadást a hazai zsidó közösségen belül, mint ön, ugyanakkor a gyülekezete még fiatalodni és növekedni is tudott, miközben minden egyházban csökken a hívő embe­rek száma. Van titok?

Fináli Gábor: Kissé túlzó és optimista, amit mond, nem is szeretném túl sokat veregetni a saját vállamat. Hiszen erős az elvándorlás is a zsidó közösségben: hiába fordulnak vissza egyre többen a hagyományokhoz, a fiatal, pályakezdő, párkereső nemzedék jelentős része előbb-utóbb elhagyja Magyarországot. Izraelben, Nyugat-Európában vagy Amerikában próbálnak szerencsét. A mi kelet-európai közösségeink gyakran ugródeszkaként működnek azon világok felé, ahol a zsidó élet feltételei – a kósertartás, a sábát, az iskolák és intézmények – inkább adottak. Így bár tényleg van utánpótlás, a veszteség is állandó. Hadd tegyem hozzá, hogy az elmúlt években előfordult, hogy egyesek azért távolodtak el a közösségtől, mert nem tudták elfogadni az én véleményemet bizonyos kérdésekben.

MN: Milyen kérdésekről van szó?

FG: Sokan fekete-fehéren látják a felelősség kérdését az izraeli–palesztin konfliktusban és a cionista projektben. Én nem. Szerintem számtalan árnyalata van. Akik Leon Uris Exodus című regényén vagy más zsidó propagandán nőttek fel, keveset ismernek el mindarról, amit a nyolcvanas évektől felkutattak izraeli történészek, új megvilágításba helyezve a cionizmus születését, lebontva az azt övező mítoszokat. Ezek az összefüggések nem delegitimizálják Izraelt, de árnyalják a róla kialakult, leegyszerűsített képet, és ezt sokan képtelenek elfogadni. Szinte istenkáromlással ér fel Izrael bírálata, hiszen a fejekben Izrael maga is egyfajta istenné vált.

MN: Önt egészen pontosan istenkáromlással is megvádolták.

FG: Öt éve néhány posztom után a hitközség világi vezetése bocsánatkérésre kért meg, a rabbikar bizonyos része előtt még ez sem volt elegendő. Közös levélben határolódtak el tőlem, felfüggesztették a rabbikari tagságomat a – valójában csak kamarai funkciót ellátó – testületben. A legsúlyosabb vádpont valóban az volt, hogy „Izrael bölcseit” kritizáltam, és ez egy szigorú középkorias olvasat szerint istenkáromlás lehet. De hát nem ironikus, hogy ezt éppen neológ rabbik mondták ki rám? A neológia, amelyet 1865-ban kiátkoztak, azért jött létre, hogy meghaladja a középkori gondolkodásmódot. Egy igazi ortodox zsidó ma sem lépi át a Dohány utcai zsinagóga küszöbét. Engem azért ítéltek el, ami saját mozgalmuk szellemi öröksége lenne.

MN: Személyesen hogyan élte meg mindezt?

FG: Ennél érdekesebb az ügy politikai vetülete: ez a levél volt az egyik oka annak a konfliktusnak a hitközségen belül, amelyre hivatkozva a vezető politikai elit a rabbikar elnöke révén – aki közben egy új szervezet létrehozásán dolgozott – „beleavatkozott” a belső működésbe, jelentős pénzeket csoportosított át az új „igazi” neo­lóg csoportnak.

MN: Ezzel meg is érkeztünk a fő témánkhoz: miért ennyire szűk a vélemény tere a magyarországi zsidó közösségekben?

FG: A hitközségek egy része és a hivatalos szervezetek úgy működnek, mintha izraeli „nagykövetségek” lennének: a mindenkori izraeli kormány álláspontját képviselik. Úgy gondolom, ez részben aláássa a saját integritásukat. Én magam izraeli vagyok, éltem is ott, miközben a legtöbb kritikusom soha nem lakott Izraelben, és nagyon kispolgári szemszögből látja a dolgokat. Még Izraelben is szabadabb a kritika minden irányban, mint a diaszpórában. Magyarországon a „hivatalos” diaszpóra mindössze a helyi zsidóság töredékével van élő, aktív kapcsolatban, ebből adódóan senki sem tudja hitelt érdemlően megmondani, milyen ideológiát követ a többség. Márpedig ezzel magunkat is csapdába ejtjük: ha valaki úgy véli, hogy a helyzet teljesen fekete-fehér, a palesztinoknak nincsenek jogaik, nem léteznek nemzetként, ki lehet őket telepíteni, el lehet üldözni egy országból, akkor mi, zsidók milyen alapon reméljük, hogy egy másik nemzetállamban – történetesen Magyarországon – majd biztonságban, megbecsülésben élhessünk?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.