Bretagne-ban a már-már elfajuló kezdetek után ("gyere csak le onnan, ha van valami mondanivalód" - így a köztársaság elnöke) lett ugyan valódi párbeszéd, de a sztrájk folytatódott. A csádi segélymunkásokról szóló nyilatkozatot pedig a csádiak nem vették jó néven, felháborodásuk visszhangja azonban már elenyészett az amerikai kongresszusban a gall elnök beszédét követő, perceken át tartó standing ovation zajában.
Szerfölött mozgalmasan telnek tehát Supersarko napjai - mindazok nagy megelégedésére, akik tettrekészségéért és dinamizmusáért voksoltak rá tavaszszal. És akik, látva erőfeszítéseit, bizonyára nem sajnálják tőle azt a mintegy 170 százalékos fizetésemelést, amivel a féléves szülinapra meglepte magát. Annál is inkább, mert Sarkozy bulimiás munkatempója lassan fölöslegessé teszi a miniszterelnök, Francois Fillon jelenlétét; s közben az elnök önpártja, az UMP (Nép Mozgalom Uniója) kézi vezérléséről sem tud lemondani. Ugyanolyan könnyedséggel annektálta az egyik vidéki kormányfői rezidenciát, ahogy a parlamenti többség hetenként rendezett reggelijeit is lenyúlta a miniszterelnöktől. Fillon a napokban véletlenül el is kottyantotta, hogy bizony szívesen elment volna a halászokhoz, de ha egyszer mindig megelőzik. Szívesen járná az országot is, de "ő nem akarja". Az Élysée-palota felduzzasztott személyzete rendszeresen korrigálja a kormánytagok nyilatkozatait, és Sarkozy "emberközeli politikája" rövid pórázon tartja a minisztereket is. Kérdés, meddig tartható ez a kétfejűség, és legfőképpen az, meddig tarthat a kezében minden gyeplőt I. Nicolas anélkül, hogy ezt az ügyek - és az elnöki hivatal méltósága - megszenvednék.
Párizs-Dakar
Ezzel együtt sem vitatható, hogy a kormány Sarkozy igazi stratégiai remekműve. Nem csupán a női miniszterek megnövelt számával bizonyította modernitását, de helyet kaptak benne a látható kisebbségek képviselői és az ellenzékhez kötődő személyiségek is. Az ún. nyitási politika által leütött kisebbik légy az egykori rivális, az apró jobbközép formáció vezetője, Francois Bayrou. ' meglepően jó tavaszi választási eredményét részben annak az ígéretnek köszönhette, hogy leszámol a jobb-bal oldali ellentétekkel, és a két tábor legjobbjaival kormányoz majd. Sarkozynek ugyancsak sikerült frusztrálnia a jóval kövérebb, amúgy is alig pihegő legyecskét, a szocialista pártot, ahol nemcsak a "diszszidensek árulását" kell kezelni, de egyre nehezebb a szőnyeg alá söpörni a baloldal identitásproblémáit is.
A nyitás politikája persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy a másik szekértáborból érkezők nyomására az elnök vagy a kormány programja módosult volna, nevük egyelőre márkajel a Sarkozy-termékeken. Feltehetően nem volt nehéz közös pontokat találnia a külügyminiszternek felkért Bernard Kouchnerrel, aki humanitárius szervezetek alapító-képviselőjeként és látványosan reklámozott akciókban, majd az ENSZ kosovói megbízottjaként vált ismertté. Kouchner hűen és meggyőződéssel képviselte a Bush-adminisztráció álláspontját Irak és Irán ügyében, az utóbbi esetben a háborús készülődés kinyilatkoztatásától sem riadva vissza - és készséggel köddé vált az elnök fotogénebb akciói során, legyen szó a kiszabadító hadműveletekről vagy az uniós miniegyezmény tető alá hozásáról. A volt 68-as French doctor "nyitottsága" legalább annyit nyomhatott a latban, mint nemzetközi ismertsége és hazai népszerűsége. Akárcsak a csapat többi baloldali tagjáé, akik - a civil szféra sztárjaiként - arcukat adják a szociálpolitikához vagy - a szocialista párt veteránjaiként - az intézményi reformhoz, és - a sors iróniája? - a liberalizációs törekvésekhez.
A politikai kommunikációt mesterien alkalmazó Sarkozy csapata már a nyári uborkaszezonban gőzerővel gyártotta a törvényjavaslatokat és reformterveket. A takarékon működő média és az érdek-képviseleti szervezetek lankadt figyelmétől kísérve sorra születtek a választási ígéretek könnyebben tető alá hozható, gyakran szimbolikus jelentőségű intézkedései. Így a többszörös visszaesők esetében a büntethetőség alsó korhatárát tizenhat évre leszállító és a büntetési tételek kötelező minimumát felemelő paragrafusok. (A megvalósítás során némi problémát okozhat, hogy a nyugat-európai átlagot jóval alulmúló francia börtönök zsúfoltsága jelenleg is 120 százalékos.) A törvényalkotási láz a bűnügyi rovat aktualitásainak sem tudott ellenállni. Így készült paragrafus a veszélyes ebekről, s már fogalmazzák azt is, amely az elmebetegek büntetőjogi felelősségre vonását teszi majd lehetővé, hogy az áldozatoknak megadassék a tárgyalás jóvátétele.
A bevándorlást és főleg a külföldi családtagok belépési vízumának és letelepedési engedélyének kiadását szigorító törvényjavaslat körül azért támadt vita, mert egyes esetekben a Franciaországban polgári ügyekben tiltott DNS-vizsgálattal kívánta igazolni a bevándorlók gyermekeinek biológiai rokonságát. A módosítások ugyan e rendelkezést gyakorlatilag alkalmazhatatlanná tették, a közvélemény egy része mégis elítéli a külföldiek ilyetén megkülönböztetését. A Bevándorlás és Nemzeti Identitás Minisztériumának tavaszi megalakulása óta még többen érzik úgy, hogy - Lilian Thuram, a jeles labdarúgóművész szavaival - Sarkozy győzelme egyúttal a rasszizmus banalizálásának kezdete is Franciaországban. Bár a kívánatos külföldiek bejövetelét célzó intézkedéseken is dolgoznak, a minisztérium eddig az illegálisan itt tartózkodók kitoloncolásának szentelte energiája javát. Érthető módon, mert az amúgy is nagyratörő keretszámokat (év végéig 25 000 fő eltávolítása) némileg ellehetetlenítette Románia és Bulgária belépése az unióba: ők ezentúl nem igazán toloncolhatók. Ráadásul a helyi prefektusok sem kezelik mindenütt prioritásként a kérdést; és az sem használt a minisztérium imázsának, amikor iskolák, majd ingyenkonyhák közelében portyáztak feletteseik nyomására a rend őrei. Az egyik ilyen razzián egy csecsen kisfiú kómába került, egy másikon egy kínai asszony meghalt, miután félelmében az ablakon át próbált menekülni.
A "bevándorlási kérdés", ami eddig főleg a belpolitikában és a leginkább érintett afrikai kontinensen okozott feszültséget, múlt héten a nemzetközi színtéren is megjelent. Az ENSZ rasszizmusügyi jelentéstevője, a szenegáli Doudou Diéne nemcsak a DNS-vizsgálatok törvénybe iktatása miatt vádolja a francia kormányt a fajgyűlölet legitimálásával. Kitér Sarkozynek az afrikai kontinensen nagy megdöbbenést keltett júliusi, dakari beszédére is, amelyben az elnök többek között azt is elmagyarázta a szenegáli értelmiség krémjének: a legnagyobb problémájuk, hogy "nem kapcsolódtak be eléggé a történelembe", és az "afrikai ember soha nem lendül neki a jövőnek" - lévén az évszakok ritmusával tagolt jelen foglya.
Túlórában
A nyári parlamenti termés koronaékszere azonban az ún. adócsomag, ami jövőre várhatóan 8,9 milliárd, a továbbiakban pedig mintegy évi 14 milliárd euróba fog kerülni a francia államnak. Az adó- és illetékcsökkentések egy része - a vagyonadó csökkentése, a jövedelemadó felső plafonjának 50 százalékra szállítása az eddigi 60 helyett - a legvagyonosabbaknak kedvez. Másik részük a középosztálynak is: ilyen az örökösödési illeték mérséklése vagy a lakáshitelek adókedvezményei. A legnagyobb falat az az intézkedéscsoport, amely a túlórákat adó- és járulékmentessé teszi; ez az előrejelzések szerint mintegy ötmilliárd euróval rövidíti meg a nyugdíj- és betegbiztosítást. Sarkozy a "dolgozz többet, hogy többet kereshess" ígéretével kampányolt, s a vállalkozások támogatása mellett az alkalmazottak vásárlóerejének növekedését helyezte kilátásba. Ez és a munkanélküliség csökkentése egyúttal a franciák legsürgetőbb elvárása is. Ám a túlóratörvény hatályba lépésekor a gazdasági napilapok - csakúgy, mint az elnököt eddig teljes mellszélességgel támogató Le Figaro - a vállalatvezetők szkepsziséről számoltak be. A munkaadókat tömörítő legnagyobb érdek-képviseleti szerv, a MEDEF nem javasolja tagjainak, hogy igényeljék a túlórák illetékmentesítését. Úgy tűnik, a gond az adminisztrációs eljárás bonyolultsága, ami a csalás lehetőségét sem zárja ki.
A kormány az adócsomagtól reméli az általános konjunktúrát, a 2008-as költségvetés egyelőre nem slankítja sem az államadósságot, sem a Brüsszelben egyre nagyobb ingerültséget keltő államháztartási hiányt. Sarko a minap kifejtette, hogy nem híve a megszorító politikáknak - egyre elterjedtebb a nézet, hogy a nadrágszíjat majd a tavaszi helyhatósági választások után lesz érkezése meghúzni. Addig talán kiderül, hogy a nyáron több fronton elindított offenzíva milyen eredményeket hoz. Reform vagy réformette lesz-e az egyetemek és a kutatás finanszírozásának átalakításából, a nyugdíjakra vagy a közalkalmazottakra vonatkozó tervekből, az 1958 óta változatlan bírósági rendszer átszabásából. Ami biztosan tudható, hogy az érintettek, bár a reformok szükségességét nem vitatják, a kissé sietősre sikerült egyeztető tárgyalásokból kiábrándulva egy sereg sztrájkot hirdettek novemberre. A közvélemény relatív többsége ma az elnök mellett áll, de a francia tiltakozó mozgalmak képlékenysége mindenkit óvatosságra int. Az 1995-ben kudarcba fulladt nyugdíjreform idején csaknem négy hétre lebénult a főváros, és kezdetben nem volt magasabb a munkabeszüntetők támogatottsága, mint idén október 18-án, amikor a tömegközlekedés szakszervezeteinek sztrájkolói részvételi rekordokat döntögettek. A kormány szalámipolitikájának eredményei máris érzékelhetők az egyébként is megosztott érdekképviselők elleni harcban, de az is kérdés, meglesz-e Sarkozyben Margaret Thatcher következetessége.
Ám még ezeknél is fontosabb lenne tudni, vajon milyen célkitűzések érdekében zajlanak az átalakítások. Mit jelentene a modernizáció a költségek lefaragásán túl? Milyen koncepció alapján jelöli ki az igazságügyi miniszter aszszony országjárása során a megyénként bezárandó bíróságokat? Milyen szempontok szerint választják ki majd azt a 23 ezer közalkalmazotti posztot (ebből 12 ezret a közoktatásban), amelyeket a nyugdíjazások után nem töltenek be? A valódi reformok a közhiedelemmel ellentétben energiába, időbe és pénzbe kerülnek - ha mindhármat megspórolnák, mi lesz a felsőoktatásnak és kutatásnak a jövőbeli fejlődés zálogaként tálalt reformjából? Ha a "társadalmi igazságosság nevében elkerülhetetlen" a héten újra sztrájkba kezdő vasutasok privilégiumainak megnyirbálása, milyen érvek szólnak a képviselők, szenátorok vagy épp a vállalatigazgatók kiváltságai mellett, amelyeket a speciális nyugdíjak jelenleg folyó vitája nem is említ? S legfőképp, ha az adócsomag mégsem töltené be a hozzá fűzött reményeket, és a lomha gazdasági növekedés nem kapna lendületet máshonnan sem, hogyan fakaszt majd vásárlóerő-növekedést és teljes foglalkoztatást Supersarko?
A robogó lokomotívból ezeket a kérdéseket még nem volt alkalom megválaszolni. De majd eljön ennek is az ideje. Addig is the show must go on.
