Interjú

„Sorban állnak a burkákért”

Dobrovits Mihály történész, turkológus az afganisztáni helyzetről

Külpol

Tisztában kell lenni az afganisztáni társadalmi-etnikai-közösségi identitás tagoltságával és összetettségével ahhoz, hogy megérthessük, miért maradtak sikertelenek az Afganisztánra kényszerített vagy éppen ott kitermelődő modernizációs programok.

Magyar Narancs: Néha elhangzik a térséggel foglalkozóktól, hogy afgán mint olyan nem is létezik, csak ha külföldre kerül, és abban a kontextusban emlegetik, hogy afgán sportoló, tudós, művész, politikus vagy – ami gyakoribb – afgán menekült. Létezik afgán identitás?

Dobrovits Mihály: Afgánnak általában a pastukat szokás nevezni, legalábbis Afganisztánon belül. Afgán identitás valóban nem nagyon létezik, ezzel szemben viszont létezik afganisztáni identitás. Az országot – mondjuk a néhai Osztrák–Magyar Monarchiához hasonlóan – több etnikum alkotja, amelyek között bonyolult egyensúlyrendszer és hierarchia áll fenn. Ennek ellenére afganisztáni ott mindenki, még ha azon belül üzbég, tádzsik, pastu, hazara, csahar ajmák, türkmén vagy a számos kisebb nemzetiséghez tartozik is, az országhoz való kötődése adott.

MN: Afganisztánban jóval erősebb lenne ez az etnikai kereteken belüli, törzsi, esetleg nemzetségi összetartozás-tudat, mint a földrajzilag hozzájuk közelebb fekvő ázsiai államokban, társadalmakban?

DM: Hogyne. Afganisztán minden szempontból premodern állam. Lényegében az utolsó kvázi patrimoniális államszervezet a régióban, és az egésznek az a rákfenéje, hogy ezt nem sikerül meghaladni. A törzseket szeretem inkább szubetnikus csoportnak nevezni – ezekbe beleszületik az ember. De nemcsak ez határozza meg az identitást, hanem az is, hogy falusiról vagy városlakóról van-e szó. Ráadásul nagyon fontos a regionalizmus, különösen Afganisztán északi részén, ahol alapvetően egy hagyományosan tadzsik nyelvű, de manapság már inkább dominánsan üzbég, többnyire földművelő népesség él. Itt kell még említeni a tartományi rendszert; a városok vonzásköre is jelentős, s a városlakók nem is biztos, hogy a törzsi-nemzetségi rendszerbe tartoznak, inkább a városi identitás határozza meg őket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.