Franciaországban az utóbbi évek nyugdíjreformjai érintetlenül hagyták az ún. "speciális rendszereket", melyek a balett-táncosoktól a tengerészekig tucatnál is több foglalkozás esetében rögzítik a nyugdíj különleges feltételeit. Közös bennük csupán az, hogy az egységes társadalombiztosítási rendszer kialakításakor, 1945-ben ezek a szakmai csoportok megtartották korábbi, számukra kedvezőbb nyugdíjbiztosításukat. A hozzáigazításukat az általános rendszerhez - lényegében a korkedvezmények eltörlését - legutóbb 1995-ben kísérelte meg Alain Juppé miniszterelnök - Sarkozy egykori riválisa -, ám ő akkor a már-már a karácsonyi bevásárlást is fenyegető, majd egy hónapos országos sztrájk nyomására meghátrált. Tizenkét évvel később, a jobboldali elnökjelölt kampányában épp ezért volt szimbolikus jelentősége a speciális rendszerek megszüntetésének. Valójában csak ezek egy részéről, a tömegközlekedési és az energiaszolgáltató nagyvállalatok, illetve az Opera meg a Comédie Francaise dolgozóiról van szó - a politikai tét azonban az országosan tíz százalék alatti szakszervezeti tagság néhány legerősebb bástyájának bevétele.
Nyugdíjas nyugdíjasnak farkasa
A parlamenti képviselők néhány hete diszkréten megszavaztak maguknak egy, az eddigieknél ugyan kevesebb kedvezményt nyújtó, de továbbra is eléggé "speciális" rendszert 2012-től. A kampány alatt az épp aktuális botrányok okán még szóba került egyes vállalatigazgatók egészen különleges nyugdíjának szabályozása is, de az ötlet azóta eltűnt a süllyesztőben. Ugyanakkor a "vasutasok privilégiumai" hónapok óta a nyugdíjrendszer archaikus és igazságtalan voltának legfőbb bizonyítékává léptek elő, felszámolásuk halaszthatatlanná vált.
A modernizáció és az egyenlőség, valamint a takarékosság nevében készítette el tehát a kormány reformtervezetét szeptember végére, a következő főbb elemeket rögzítve. A magánszférához és az állami intézményekhez hasonlóan az eddigi 37,5 éves munkaviszony helyett csak 40 év után folyósítható a teljes nyugdíj; ennek összege a ledolgozott évek számától függően csökken, illetve nő; ráadásul ezentúl az infláció, és nem a vállalati bérek függvényében változik, ahogy eddig. Az érintett szakszervezetek rég nem látott egységben tiltakozó sztrájkot szerveztek október 18-ra, rég nem látott sikerrel. A munkabeszüntetők aránya 50 és 70 százalék között mozgott a különböző vállalatoknál az elvileg huszonnégy órás, gyakorlatilag azonban csak néhány nap múlva lecsengett akció során. Mivel a kormány álláspontja mit sem változott, november 13-tól újabb, ezúttal korlátlan idejű sztrájkot hirdettek. Ennek előestéjén az egyik legnagyobb, mintegy 700 000 tagot számláló és a szóban forgó vállalatoknál többségi szakszervezet, a CGT (Confédération Générale du Travail) főtitkára a tárgyalások módjára vonatkozó kompromisszumos javaslattal állt elő. A média máris a krízis közeli végét jósolta, de nyolc nappal később, a vállalati szintű, háromoldalú egyezkedés hivatalos kezdetekor a vonatok és a metrók nagy része továbbra is a garázsban állt.
A járművezetők tömegesen csatlakoztak a november 20-án sztrájkoló közalkalmazottak tüntetéseihez, akik a bejelentett létszámleépítések nyomán a közszolgáltatások védelmében és az évek óta stagnáló béreik emelésének érdekében vonultak fel szerte az országban. Párizsban mintegy hetvenezren: a menet élén a szintén válságban lévő rendőrök - ők december 8-ra külön megmozdulást szerveznek a státusuk körüli huzavona és vagy ötmillió kifizetetlen túlórájuk miatt. Sok fiatal vegyült az idősebb munkavállalók közé, gimnazisták meg a felsőoktatási reform ellen tiltakozó, iskoláikat hetek óta blokád alatt tartó egyetemisták. A pártoktól való függetlenségükre kényes szakszervezetek által lebonyolított megmozduláson jelen volt ugyan a radikális baloldal legnépszerűbb figurája, Olivier Besancenot és egyes szocialista képviselők is, de az utóbbiak csupán magánszorgalomból. Az ellenzéki pártok és az érdekvédők vezetősége egyaránt ügyel szerepeik, céljaik elkülönítésére, ahogy az alapvető szolidaritáson túl a felvonulók is elsősorban saját ügyeiket képviselték. Az általunk megkérdezettek érvelésében visszatérő kifejezés volt a porhintés és a provokáció, s a CGT piros zászlajával sétáló párizsi buszvezetőkről ránézésre tényleg nehéz elhinni, hogy a nemzet testén élősködő kiváltságosok lennének.
A Sarkozy kampányában pellengérre állított csoportok - a közhivatalnokok siserahada, a privilegizált járművezetők, a csaló/lusta munkanélküliek és persze az integrációra képtelen bevándorlók - a köztársaság jóléti rendszerének megannyi szimbóluma. E jóléti rendszer egyik pillérének, a nyugdíjrendszernek az általános reformja jövőre esedékes - a jelenlegi birkózás csupán ennek felvezetése. 2008-ban ugyanis az eddigi 40 éves kötelező munkaviszony meghosszabbítása várható 41, majd 42 évre.
Sokáig éljen mindenki!
A CGT, amelynek túlélése attól függ, hogyan toboroz a jövőben a magánszféra dolgozóiból, többek között ezért próbálta a speciális helyzetek vitáját kiterjeszteni a rendszer egészére. A háttérben július eleje óta folyó, a munkaerőpiac korszerűsítését célzó egyeztető tárgyalások is a társadalom szélesebb rétegeit érintő döntéseket készítenek elő. A meccs elején vagyunk tehát: a legnagyobb érdekvédőknek ezért egyszerre kellett tekintettel lenniük a sztrájkkal ellenséges polgárokra, a más ágazatokban dolgozó tagságukra és végül az utóbbi 30 százalékát kitevő, közvetlenül érintett dolgozókra.
Eközben a sztrájk idejére a nyugdíj kérdésére fókuszáló média olyan eretnek véleményeket is megszólaltatott, amelyek kétségbe vonták a biztosítási rendszer deficitje miatt elkerülhetetlennek nyilvánított korhatáremelés szükségességét. Először is: a demográfiai helyzettel is összefüggő egyensúlyhiányt hosszú távon mérsékli majd a francia állam gyermekvállalást bátorító politikája. (Persze a ma nyolc százalék körüli munkanélküliség visszaszorítása is közelebb vihetne az egyensúlyi állapothoz, ahogy a bevándorlók foglalkoztatása is.) Másodszor: az eddigi nyugdíjreformok alapján tudható, hogy a korhatáremelés önmagában - a munkaadók együttműködésének, valamint a tovább- és átképzést támogató politikák hiányában - nem garantálja, hogy a többség tényleg ledolgozza a negyven évet. A nyugdíjjogosultság kezdetekor a franciák 65 százaléka már elhagyta a munkaerőpiacot, ami sok esetben járandóságuk csökkenését is maga után vonja. Harmadszor: akadnak a hiány finanszírozásának alternatív módjai. Ezeket kezdetben csak a radikális baloldal és a zöldek feszegették, utóbb azonban szocialista berkekből is elhangzott, hogy például a részvényopciók vagy az életbiztosítások megadóztatása besegíthetne a deficit terheinek viselésébe. Amennyiben az igazságosság mellett a rendszer alapelve továbbra is a szolidaritás marad, nem biztos, hogy a várható élettartam növekedése miatt a nyugdíjasok egy részének okvetlenül el kell szegényednie.
A másik oldalon Sarkozy a kampány populizmustól és demagógiától sem mentes diadalmenete után szemlátomást elérkezett a realitások ingoványos földjére. A pártja radikálisai által vágyott keménység helyett végül a tárgyalás mellett döntött. Az utólagos indoklás szerint azért, mert szüksége van partnerekre a további feladatokhoz. Így a reform valódi hatékonyságának és költségeinek számbavétele is elodázható kissé, legalábbis a december végéig tartó alkudozás befejezéséig. A jelölt egykori ígéretéből, miszerint a különleges rendszerek felszámolásából finanszírozza majd a kis nyugdíjak növelését (kb. 2,5 milliárd euró), az elnök már csak a mondat elejére emlékszik. Ugyanis jövőre legfeljebb 200 milliót lehet majd spórolni a célba vett nyugdíjakon, öt éven belül pedig egymilliárdot. Miközben ma csupán a fővárosi tömegközlekedési vállalatnál 130 milliós kompenzációnál tartanak a tárgyaló felek. (Összehasonlításképp: a nyáron a leggazdagabb háztartásoknak megszavazott 10 százalékos adócsökkentés évente 650 milliójában van az államnak.) De Sarko szerint a franciáknak egyelőre az számít, hogy ő dolgozzék a beígért reformokon - "az eredményeket majd később meglátjuk".
