A mordvin gyökerekkel rendelkező Vlagyimir Mihajlovics Gungyajev, aki Kirill néven ma „Moszkva és egész Rusz pátriárkája”, 1946-ban született Leningrádban; apja és nagyapja is pap volt. Valójában II. Kirillnek kéne nevezni: az I. Kirill titulus ugyanis történetileg Kirill metropolitát illeti meg (világi nevén Szmirnov) – állítja számos egyháztörténész. Az 1925-ben elhunyt Tyihon pátriárka végrendeletében az első Kirill metropolitát jelölte meg első helyen a patriarkátusi trónus helytartójaként („megbízott pátriárkaként”), második és harmadik jelöltje Agafangel metropolita és Péter metropolita volt. Csakhogy Tyihon elhunytakor a két első jelölt már börtönben ült, s egyhamar oda került a harmadikuk is, így aztán a „pátriárka megbízott helytartójának helyettese” Szergij metropolita (világi nevén Sztragorodszkij) lett. Kirill még lágerben volt, amikor 1926-ban a püspökök titkos szavazást tartottak, ki legyen a főnök. Kirillre esett a választás. Amikor azonban a kommunista titkosszolgálat erről tudomást szerzett, a püspökök többségét letartóztatták, és a csekisták maguk vették kézbe az ügyet. A pravoszláv egyházért felelős csekista, a hírhedt Jevgenyij Tucskov 1926-ban felkereste cellájában Kirill metropolitát, és arra akarta rávenni, fogadja el a patriarkátusi címet – az NKVD kezéből. Mire a metropolita így felelt: „Maga nem ágyú, én meg nem vagyok ágyúgolyó, hogy belülről robbantsam szét az orosz egyházat.”
Így maradt Szergij az mb. pátriárka, aki 1927-ben kiadta azt a nyilatkozatot, amelyik voltaképpen mind a mai napig meghatározza az orosz pravoszláv egyház helyzetét és a pátriárka szerepét: „A külső ellenség folytatja aknamunkáját. Gyilkosságok, gyújtogatások, rajtaütések, robbantások és a földalatti harc egyéb ilyen akciói zajlanak a szemünk láttára. Kölcsönös bizalmatlanság és gyanúsítgatások mérgezik a légkört, akadályozva a békés mindennapi életet. Már csak ezért is fontos az Egyház számára és elengedhetetlen mindannyiunk számára, akik az Egyház érdekeit védelmezzük, és a legális, békés együttélés útjára akarjuk vezetni, hogy mi, egyházi személyek, megmutassuk: nem a Szovjetállam ellenségeivel tartunk, nem vagyunk mesterkedéseik esztelen eszközei, hanem népünkkel és kormányunkkal vagyunk egyek.”
A nyilatkozat nyomán az egyház ténylegesen is függő viszonyba került a bolsevik hatalommal, Szergij pedig jutalmul pátriárka lett. Kirill metropolita – továbbra is a cellájából – élesen elítélte a nyilatkozatot. Elgondolása az volt, hogy az egyháznak végképp le kell mondania a belső hierarchiáról, és olyan belső szerveződésre kell épülnie, amelyben minden püspök autonóm módon irányítja egyházmegyéjét. Ezt az egyedüli alternatívát látta az istentelen bolsevikokkal való kiegyezéssel szemben.
A mai Kirill karrierje
A regnáló pátriárka első lépéseit Nikodim metropolita, a szovjetkorszak legtörtetőbb egyházi vezetője egyengette, akinek életrajzából a legárulkodóbb mozzanatnak épp halála körülményeit tartják: 1978. szeptember 5-én hunyt el a Vatikánban, ahol audiencián tartózkodott az újonnan megválasztott I. János Pál pápánál. I. János Pál 25 nappal később maga is elhalt, de előtte még személyesen mondott halotti imát Nikodim felett. Nikodim hírhedtté vált alaptézise szerint a „kommunista ateizmus” képviselői, bár hitetlenek, de – minden más ateistával ellentétben – a keresztény morált követik. Ezzel (s ma úgy mondanánk, a „soft power” eszközeivel) sikerült meggyőznie a szovjet vezetés legfelső köreit, milyen hasznot hajthat az Orosz Pravoszláv Egyház, különös tekintettel a Szovjetunió nemzetközi reputációjának erősítésére. És ehhez, ahogy hivatalos életrajzírói megjegyzik, Nikodim „ragyogó pravoszláv egyházvezetői-püspöki garnitúrát” nevelt ki. Köztük volt Kirill püspök is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
