A világsajtó a gázai terület egyoldalú izraeli kitelepítésének a drámai képeivel van tele, s miközben a lépés politikai racionalitása aligha megkérdőjelezhető, a bemutatott szenvedélyek egyértelművé teszik: messze még a megnyugvás. Az alábbi írás nem fegyverekről szól, hanem egy olyan problémáról, amellyel éppúgy meg kell küzdeniük a feleknek, mint háborúpárti honfitársaikkal és ellenfeleikkel.
A palesztin iskolákban még mindig többnyire a régi, jordániai, illetve egyiptomi tankönyveket használják. Annak ellenére, hogy Egyiptom is, Jordánia is békét kötött Izraellel, e tankönyvek eltekintenek Izrael lététől, gátlástalanul uszítanak az izraeliek és általában a zsidók ellen. A kevés új palesztin tankönyv sem igen különbözik szellemiségében a régiektől. Ariel Saron izraeli miniszterelnök nemrég azt mondta: az uszítás és a történelemhamisítás kirekesztése a palesztin tankönyvekből lehetne az első, aránylag könnyű - mert minden egyébtől független - lépés a kölcsönös bizalmatlanság feloldása felé. A Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) Jasszer Arafat halála után megválasztott elnöke, Mahmud Abbasz (Abu Mazen) volt miniszterelnök vette a lapot. Kifejezte hajlandóságát a tankönyvek felülvizsgálatára - de a kölcsönösség elve alapján: vegyék revízió alá az izraeli anyagokat is.
Saron és Abbasz kívánságától függetlenül Ruth Führer izraeli és Szami Edwan palesztin kutató ezt meg is tette. Közösen elemeztek 2682 oldalt tartalmazó 13 izraeli és 1207 oldalt tartalmazó 9 palesztin történelem- és polgárjogi tankönyvet, s összehasonlításuk eredményét a Palesztin-izraeli konfliktus a két nép történelem- és polgárjogi tankönyveinek fényében című közös tanulmányukban tették közzé. Az egyértelmű konklúzió: az izraeli tankönyvek a palesztinokéinak a tükörképei.
Mind a palesztin, mind az izraeli tankönyvek kizárólag a saját terminológiájukat használják. Az 1948-49. évi háború az izraeli tankönyvekben "felszabadítási háború", a palesztinokéiban "tragédia". A palesztinok szerint a viszály tárgya "a föld", az izraeliek szerint "a béke és biztonság". A palesztin tankönyvekben nincs "Izrael állam", csak "megszállt Palesztina" vagy még gyakrabban egy fehér folt, mint ahogyan a régi térképeken a még felderítetlen területeket jelezték: "Hic sunt leones." Az izraeli térképeken nincsenek "palesztin területek", sem "megszállt területek", hanem "Júdea és Szamária", nincs feltüntetve az 1967-ig érvényes demarkációs vonal, de még az izraeli területen elterülő arab városok - mint Názáret - sem. Ezzel szemben a megszállt területeken lévő történelmi és vallástörténeti helységek a térképeken Izrael szerves részei. A tankönyveknek három feltűnő közös vonásuk van: 1. a két nép közötti viszonylagos nyugalmi időszakok tárgyalásától teljesen eltekintenek (például az 1921-1929-es évekéitől), vagy csak két véres összetűzés közötti rövid szünetként állítják be ezeket; 2. csak a saját nemzeti narratívájuk érvényesül, utalás sincs arra, hogy a konfliktust a másik fél szemszögéből is lehet értelmezni; 3. mindkét fél csak a saját áldozatait sorolja fel. Az izraeli tankönyvekben a palesztin menekültekről nincsenek arcokat közelről is ábrázoló képek, csupán légi felvételek a menekülttáborokról - míg az államalapítás utáni zsidó bevándorlókat egy sátor előtt, kofferjaikon ülve mutatják. Nem tüntetik fel a jövendő palesztin állam határait, sem az 1967. évi demarkációs vonalakat. A palesztin tankönyvek ugyanezt teszik Izrael területével és határaival. A magyarázat mindkét részről szó szerint megegyezik: nem lehet feltüntetni a határvonalat, amíg nincs kölcsönösen és nemzetközileg is elismert határ. De Szíria és Izrael között létezik egy nemzetközi határ, amelyet az utóbbi állam is elismer - ám a térképekről ez is hiányzik.
Az izraeli tankönyvek hajlanak az arabok dehumanizációjára. Ez például abban is megnyilvánul, hogy kizárólag elmaradott fellahokként (földművelőkként) jelenítik meg őket, hagyományos öltözetükben. A magyarázó szöveg szerint az arabok "primitívek, passzívak, kegyetlenek", és általában úgy viselkednek, mint a csürhe. Az egyik tankönyv szerint ez annak is tulajdonítható, hogy falvaik nehezen közelíthetők meg, és ezért csak kisebb részükbe sikerült bevezetni az áramot. A könyv meg sem próbál magyarázatot adni arra az ellentmondásra, hogy a megszállt területeken e falvak szomszédságában zsidó települések létesültek, amelyek éppen olyan nehezen közelíthetőek meg, mint a környező arab falvak - és ezekbe mégis bevezették az áramot.
Jeruzsálem külön fejezet mind a palesztin, mind az izraeli tankönyvekben. Természetesen mindkét fél magának tulajdonítja Jeruzsálemet történelmi, politikai és minden más szempontból. A palesztin tankönyvekben evidens módon a Szentélyhegy szent mecsetei vannak a középpontban, a Siratófalról szó sem esik. Ennek tükörképe, hogy az izraeli tankönyvekben a történelmi és építészeti szempontból elhanyagolható központi zsinagóga fényképe a világhírű Szikla-mecset fényképének nagyságával vetekszik. "A zsidókon kívül mozlimok és keresztények is elzarándokolnak Jeruzsálembe", áll az egyik izraeli tankönyvben - míg a valóságban a keresztény és főleg a mozlim zarándokok száma a zsidó látogatók többszörösét teszi ki. Az izraeli Jeruzsálem-térképeken és az azokat kísérő szövegekben egy vak hang sincs az arabokról, nem említik a "mozlim negyedet", "nincs" a városban sem palesztin egyetem, sem palesztin kórház.
Mindez nem a véletlen műve. Jakov Katz professzor, az izraeli oktatási minisztérium pedagógiai titkárságának vezetője őszintén megmondta a tanulmány szerzőinek, hogy az izraeli nevelési rendszer valóban nem igyekszik "a szomszédok-ellenségek szemszögéből láttatni az eseményeket. Nem is várható el tőlünk, hogy szimmetrikusan ábrázoljuk a történelmet. Az izraeli nevelésben szándékosan hangsúlyozzuk az állam zsidó jellegét. Szeretném tudni, hol történt meg, hogy a tankönyvekben az ellenfél narratívájának is helyet adtak, mielőtt befejeződött volna közöttük a konfliktus." Az egyik palesztin egyetem meg nem nevezett tanára készséggel beismerte, hogy a palesztinok körében éppen ilyen rossz a helyzet.
1995 körül volt egy rövid időszak - az izraeli oktatásügyi minisztérium élén akkor Joszi Szarid baloldali politikus állt -, amikor erőfeszítéseket tettek arra, hogy a tankönyvekből kiiktassák az arabellenes kliséket, és szóljanak Izrael történelmének kevésbé szimpatikus fejezeteiről is. Történészekből álló bizottság is alakult - ennek egy arab tudós is a tagja volt -, amely elkezdte a tankönyvek szelektálását. Sőt: az 1993. évi oslói palesztin-izraeli megállapodás értelmében e cél érdekében közös bizottság is alakult. Ám mielőtt munkájuk gyümölcse beérett volna, kitört az új palesztin intifáda (népi ellenállás), amely a tankönyvrevíziót ad acta helyezte. És azóta a helyzet mindkét oldalon csak rosszabbodott.
Eli Podeh, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora megjegyezte: történelmi szempontból a palesztin és az izraeli tankönyvek más-más szakaszban vannak. Az előbbiek a közvetlenül az 1948. évi háború után kiadott izraeli tankönyvekhez hasonlíthatók, amelyekben még érez-hetők voltak az alig befejezett harcok, valamint a friss önállóság miatti szenvedélyek. Az izraeli tankönyvek azóta két-három históriai perióduson túljutva finomodtak, üzeneteik szofisztikáltabbak, habár még ma is egyértelműek. "A tankönyvekben található gyűlöletszítás a konfliktus élesedésének egyik fontos tényezője volt. Ha a palesztin történetírást is ilyen, az izraelihez hasonló hosszú vajúdás várja, akkor sajnos hosszadalmas lehet a kölcsönös kiegyezéshez és megértéshez vezető út" - mondja Podeh professzor.
Fogalmazhatunk így is: mondd meg, milyenek a tankönyveid, és én megmondom neked, ki vagy. Cvija Waldan, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora ugyanezt így fejezte ki: "A palesztin és az izraeli történelem- és polgárjogi tankönyvek többsége tudatlanságot terjeszt. A tudatlanság pedig lehetővé teszi a gyűlölet nemzedékről nemzedékre való terjesztését. A tudatlanság mindkét nép legfőbb ellensége."
