Majd´ száz nappal a 2002. november 24-i előrehozott választások után, melyen a szavazók megvonták a bizalmat a korábbi, fekete-kék (néppárti-szabadságpárti) koalíciótól (Magyar Narancs, 2002. nov. 28.), Ausztriának ismét van rendes kormánya. Fekete-kék. E fejleményt nemcsak a közvélemény fogadta némi értetlenséggel, mondván, minek kellett akkor egy rakás pénzt elkölteni a választásokra, hanem a politikai elemzők is. S bár az így keletkezett parlamenti többség mindössze öt fő, azaz az osztrák parlamentben vélhetően nagyobb látogatottsági mutatókra számíthatunk, mint a Kossuth téren, az új kormánynak mégis hosszabb életet jósolnak, mint elődjének.Az értelmezést nehezíti, hogy a Szabadságpárt őszi puccsát követő kormányválság (Magyar Narancs, 2002. szeptember 19.) azt tudatosította az emberekben, hogy a kékekkel (FPÖ) lehetetlen kormányozni, még abban a kedvező esetben is, ha Haider formálisan a partvonalon van, arra ugyanis bármikor képes, hogy pártját szétzilálja, s ezzel a kormányt is megbuktassa. A választások után ezért sokan már a néppárti-szociáldemokrata (ÖVP-SPÖ) nagykoalíció mint faktum előnyeit és hátrányait latolgatták.
Hosszú menetelés
A maratoni koalíciós tárgyalásokat Schüssel mégis az FPÖ-vel kezdte, s mint kiszivárgott, ezeket rendkívül konstruktívnak értékelte. December elején a vörösöket invitálta meg, akiket azonnal felbosszantott azzal, hogy egy, a költségvetést szanáló keretszámokat tartalmazó sajtpapírt dugott az orruk alá, úgyhogy a tárgyalások rögtön kudarcba is fulladtak. Nagyon úgy néz ki, hogy közben a kulisszák mögött egész decemberben azon igyekezett a kancellár, hogy felszámolja a szabadságpárti "káoszcsapatot" és az FPÖ-t megtisztíttassa haideriánus renegátjaitól, a knittelfeldi ultramontánoktól. Sikerrel, mert december 20-án az FPÖ belső harcaiból a Schüssel számára legkevésbé szalonképtelen Herbert Haupt, a korábbi szociális miniszter került ki győztesen.
Eközben a szocik Schüssel sajtpapírjának verifikálásán fáradoztak, olyannyira, hogy január elején már saját nyugdíjprogramjuktól visszhangzott a média. A szociáldemokraták vezetője, Alfred Gusenbauer és Schüssel szinte édelegtek egymással, s néhány napra úgy tűnt, hogy mégiscsak tető alá hozható a nagykoalíció. Gyanús volt azonban, hogy még tárgyaltak, mikor Schüssel újra felkereste a köztársasági elnököt, nem alakíthatna-e mégis kisebbségi kormányt. A nagykoalíció-párti Klestil persze nemet mondott. Január 23-ra azonban világossá vált, hogy a két párt nem tud egyezségre jutni a nyugdíjreform, a privatizáció és más súlyos szociális és gazdasági változtatások (így például az üzleti nyitva tartás liberalizálása) kérdésében, ráadásul a szocialisták a háttérben mintha szabotálták volna a megállapodást. Schüssel épp ezért gyúrta volna a "puhább" tárgyalópartner Gusenbauert, hogy a vitás kérdésekben azonnal állapodjanak meg, az azonban nem mert ujjat húzni saját pártja és a szakszervezetek bölényeivel, s egyeztetést kért. A kancellár erre bejelentette, hogy folytatja a tárgyalásokat a zöldekkel és a kékekkel.
Már decemberben felerősödtek olyan néppárti hangok is, melyek igencsak sármosnak láttak volna egy fekete-zöld koalíciót: ilyen konstelláció esetén a feketék támogatták volna a zöldek ökoelképzeléseit, a zöldek pedig a feketék konszolidációs programját. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kormánnyal mindkét párt jelentős mennyiségű szavazatot halászhatott volna el a szociktól. Egy - mindeddig példa nélküli - fekete-zöld koalíció nemzetközi megítélése is pozitív lenne, spekuláltak az elemzők, s ezzel javulna Ausztria pozíciója az Európai Unióban. Január végén a legnagyobb titoktartás mellett meg is kezdődtek a tárgyalások a két párt között. Február 16-án hajnali 5-kor az érthetően egyre frusztráltabb Schüssel - hasonlóan, mint a szociknál - azzal állt elő, hogy még nem egyeztek ugyan meg minden pontban, a zöldek mégis írják alá a koalíciós megállapodást. Van der Bellenék tiltakoztak. Milyen kár, felelte a kancellár, és kivonult a teremből.
Ekkorra már saját pártja is megelégelte a riszálást. Több néppárti potentát megüzente a kancellárnak, hogy vétót mond a fekete-kék koalícióra. Schüsselt mind pártja, mind a köztársasági elnök arra kényszerítette, üljön le újra a szocialistákkal. A szoci berkekben ekkor már hitzingi Napóleonként csúfolt kancellár február közepén tehát újra felvette a tárgyalásokat a vörösökkel. A sajtpapír helyett egy 28 oldalas kidolgozott programmal állt elő, és arra kérte Gusenbauert, hogy írja alá. "A megállapodás köztünk marad" - ígérte. Gusenbauer berezelt: ő csak egy végigtárgyalt koalíciós megállapodás aláírására lett pártja által feljogosítva. Schüssel ismét sértetten távozott.
Rövid tanfolyam
A néppárt ezek után elismerte, hogy kancellárja kudarcot vallott a nagykoalíció létrehozásában, és felhatalmazta Schüsselt a kékek felkeresésére. Még aznap este büszkén telefonált az FPÖ elnöke, Haupt: a kékek csapatai készen állnak a koalíció megkötésére. Néhány nap múlva a maga módján Haider is áldását adta a koalícióra.
A közel három hónapos koalíciós tárgyalássorozatnak több olvasata is lehetséges. Az egyik szerint Schüssel már a kezdetben sem akart nagykoalíciót, ő arra spekulált, hogy többséget szerez a választásokon és egyedül kormányozhat. Miután ez nem sikerült, szívesen folytatta volna a kékekkel a kormányzást, de a kékek túl nagyot buktak a választásokon, ez az opció akkor még nem lett volna legitim. A hosszú tárgyalássorozat ezen olvasatban az ellenfelek (közöttük saját pártja szocibarát vezéregyéniségei) kifárasztása és időhúzás. Lehetséges azonban egy másik olvasat is, amely szerint Schüssel elszántan törekedett arra, hogy saját gazdasági programját végrehajtsa - ehhez keresett és nem talált partnereket a szociknál és a zöldeknél. Ezen olvasat szerint Schüssel belekényszerült a régi koalícióba.
Egy biztos, nagy árat fizetett a restaurációért. Múlt hétre a néppárt 4-5 százalékot zuhant a közvélemény-kutatásokban, és a kancellár népszerűsége is jelentősen csökkent. Paradox módon az FPÖ kevesebbet veszített, bár lehet, hogy onnan már nem is lehet lejjebb esni, ahová a választásokkor zuhant. Nagy ár az is, hogy ismét az FPÖ lesz a partner, még akkor is, ha hű mamelukként asszisztál a kormányban, hiszen az alkancellár, Herbert Haupt súlyos beteg: bármikor orvosilag igazoltan kiszállhat - s helyére bejelentheti igényeit Haider. Schüsselnek nem sikerült az a projektje sem, mely szerint megszelídíti az FPÖ-t, majd bevezet egy új modellt az európai politikai kultúrába: a zöld-fekete együttműködést. Egyelőre "csak" Haider került taccsra - eredménynek persze ez sem kevés. Az FPÖ-s kormányban azonban nélküle is virblizhet a demagógia: első televíziós interjújában Haupt rögvest belengette az EU-bővítési vétót Temelín és a Benes-dekrétumok kapcsán. Még nem világos, hogy került a kormányba, de tény, hogy ott van Haider nővére is, Ursula Haubner mint népjóléti államtitkár. Jelenléte élénk találgatásokra ad okot: Haider reinkarnálódik így a kormányban, vagy a rossz öcsikétől védi majd meg őket a jó nővér?
Távol Ausztriától
"Ismét itt vagyok!" - nyitotta meg Haider szokásos hamvazószerdai beszédét, és rögtön elhatárolta magát a "bécsi koalíciótól". Egy News-interjúban Karintia tartományfőnökeként oda konkludált, hogy az amerikanizációs veszedelem ellen eljött az ideje Karintia Szabadállam kikiáltásának. Csuda tudja, hogy ez a hablaty már az eljövendő tartományi választások egyik jelszavának tekintendő, valódi autonomista törekvéseket mutat, vagy Haider FPÖ-s kudarcának egyik jele csupán. A legvalószínűbb mégis az utóbbi. Lapzártakor még az sem tudható, hogy elindul-e keddre időzített, az osztrák belpolitika szereplőit kifejezetten provokáló, harmadik iraki "gazdasági útjára", melyet a háború kitörése esetén "békemisszióvá" alakítana...
Kovács Éva
(Bécs)
