Külpol

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) két határozata alapján március 19-én kezdte meg a NATO a légitámadásait Kadhafi erői ellen. Egy hónap után úgy tűnik, hogy azoknak volt igazuk, akik nem reménykedtek a nemzetközi fellépés gyors sikerében.

Az afgán kormány és nyugati szövetségesei újabb kísérletet tesznek a tálibok ellenállásának felszámolására; a harcokban a magyar katonák is részt vesznek. A helyszíni riportunkban megszólalók nevét a honvéd vezérkar kérésére megváltoztattuk.

Március 11., a nagy japán katasztrófa óta zajlik a fukusimai erőmű drámája is. És ennek sem lesz korábban vége.

Franciaország egy hónapon belül immár második alkalommal is hadba lépett Afrikában. Elefántcsontparti katonai akciója az "Egyszarvú Hadművelet" (Opération Licorne) keretében zajlik. Ez még 2002-ben, a polgárháború kirobbanása körül kezdődött, később a francia egységek az ENSZ itteni, UNOCI néven futó békefenntartó erői mellett vettek részt a polgári lakosság védelmében a változó intenzitású fegyveres összecsapások közepette.

A hivatalosan köztársaságnak nevezett arab diktatúrák dominósorának Szíria a soron következő eleme. A damaszkuszi vezetés mindeddig egyszerre alkalmazta a halálos áldozatoktól sem visszariadó erőszak-politikát, valamint az engedmények és ígéretek taktikáját.

Április elején áll elő az Európai Bizottság a tagállamok romaintegrációs tevékenységét koordináló keretstratégiájával. A magyar elnökség feladata csak ezután következik: mi bábáskodunk a végleges szöveg felett. A stratégia úgy juttatna fejlesztési pénzt a romáknak, hogy nem kötné etnikai (ön)azonosításhoz a pályázást. A nyugati tagállamok pedig a konkrét feladatok dandárját keleti társaikra tolnák: ha kell pénz, megkapjátok, csak ide ne jöjjenek.

Az iraki és az afganisztáni beavatkozás jócskán elhasználta a "liberális", avagy "humanitárius intervencionalizmus" elveit és gyakorlatát. A fél- vagy egészen diktatórikus észak-afrikai rezsimek vége viszont újra fölveti: mi a dolga a demokratikus államok közösségének a zsarnokságból kikászálódni próbáló nemzetekkel?

A Közel-Keleten ki kárörvendve, ki megrendülten emlékezik Moammer Kadhafi líbiai vezető Szaddám Huszein bukásakor elhíresült kijelentésére, amelyben arra figyelmeztette az arab országok diktátorait, hogy Irak csúfos véget ért ura után ők következnek. Most az ő sorsa is beteljesedni látszik.

"Az amerikaiak arra várnak, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, amikor térden állva kell könyörögnünk nekik."

Négy per is vár rá mostanában. Az április 6-án kezdődőben a milánói ügyészek kiskorú prostitúciója miatt meszelnék el; a többiben pusztán csalásért és sikkasztásért vonnák felelősségre - immunitását az olasz alkotmánybíróság még idejekorán eltörölte. December közepén, ha szűk három szavazattal is, de megúszott egy bizalmatlansági indítványt. Most sokan reménykednek, hogy a nevével fémjelzett korszak hamarosan véget ér.

Az újságoknak kötelességük megírni, hogy mi van a WikiLeaks-jelenség hátterében. Attól, hogy felhasználnak bizonyos kiszivárogtatott dokumentumokat, még nem válnak Julian Assange lekötelezettjévé - véli McCraw, aki szerint az internet értéksemleges médium, s attól függően lesz a szabadság vagy az elnyomás eszköze, hogy mire használják az emberek.

Piszkos Fred barátságának bizonyult a Fidesz támogatása: az Orbánék favorizálta Olosz Gergelyt nemcsak a korábbi elnök bizalmasának tartott Kelemen Hunor, de a liberális Eckstein-Kovács Péter is fölényesen verte a romániai magyar párt elnökválasztásán.

A villámgyorsan országos méreteket öltő, Kadhafi elkeseredett, eltökélt és véres ellenállása miatt azonban a végső győzelmet még mindig csak remélő líbiai népfelkelés felszínre hozta azokat a dilemmákat, félelmeket és döntési kényszereket, amelyekkel amúgy is előbb-utóbb szembe kellett volna néznie a külvilágnak az "arab népek tavasza" kapcsán. Az észak-afrikai elnyomó rendszerek stabilitásához kétségkívül hozzájárult a nyugati világ is, amennyiben geopolitikai és gazdasági érdekei védelmének biztosítékaként tekintett - és részben tekint még most is - a térség diktátoraira, féldiktátoraira, uralkodó családjaira. Emiatt hajlamos volt zárójelbe tenni demokratikus elveit is, és ez most, hogy a stabilitás egy csapásra odalett, különösen kínos fénytörésbe helyezi az Európai Unió tagországai és az Egyesült Államok értékrendjének kopásállóságát. Ebből nem következik visszamenőleg, hogy az elmúlt évtizedekben lett volna más, jobb megoldás a mediterrán térség, benne az Izraellel ellenséges arab országok pacifikálására és a nyugati gazdasági érdekek teljes mértékben jogos képviseletére. Következik viszont - immár előre tekintve - az, hogy ezt a játékot nem lehet még egyszer lejátszani, és úgy tűnik, ezzel a Nyugat egyértelműen tisztában van, amint például a francia diplomácia új lapot nyitó fordulatából is látható.

Február közepéig aligha gondolták sokan, hogy a közel-keleti forradalmi hullám éppen Líbiában habzik fel azzal az erővel, amelynek a mértékéről továbbra is jobbára csak "civil tudósítások" alapján alkothatunk képet. A megmozdulások 15-én kezdődtek az ország keleti, Egyiptommal határos részében, konkrétan Bengáziban. Az országrész a kilencvenes években egy fegyveres iszlamista felkelés színhelye volt, és a lakosság ennek a leverésén túl még a hetvenes évek közepén nyilvánosan felakasztott lázongó diákok, továbbá az Abu Szlim börtönben 1996-ban lemészárolt mintegy 1200 rab emlékét is felidézheti a Kadhafi-rendszer rémtetteinek hosszú listájából. Rendszerezett információk híján nem lehet pontosan látni, hogyan terjedt és öltött tömegméreteket a lázadás, csak annyi világos, hogy a hatóságok egyre brutálisabban léptek fel. Először rendőrök oszlattak gumibotokkal, aztán a "forradalom őreinek" elitosztaga láncos botokkal és kardokkal, 17-én pedig a szintén keleti El Beidában négy tüntetőt már orvlövészek lőttek le.