"Berlusconi egy betegség, oltással lehet megelőzni. Egy Berlusconi-injekcióval a Palazzo Chigibe vagy a Quirinale-palotába (a miniszterelnök, illetve az államfő székhelye - a szerk.). Berlusconit mindenüvé, ahová csak akarja, akár a Vatikánba is. Csak így szerezhetünk egy idő után védettséget..." - írta Indro Montanelli, az olasz újságírás nagy öregje, aki 2001-ben, 92 évesen hunyt el, és konzervatív jobboldali létére haláláig szidta, bírálta Berlusconit, és azt az Olaszországot, amit ő testesít meg. És amely már a harmadik kormányát nyögi, miután 2008-ban újfent hatalomra került.
Tiszta kezek
A Lovag 1994-ben lépett ki a küzdőtérre, akkor alakította meg Hajrá, Olaszország! nevű pártját (ma a Szabadság Pártja), és ülhetett be először a miniszterelnöki székbe. Azóta is az olasz politikai élet meghatározó figurája: az elmúlt 17 évet a köré tömörülő jobboldal és a balközép tábora közti küzdelem töltötte ki.
1936-ban született Milánóban, apja banktisztviselő, anyja háztartásbeli, ő volt az elsőszülött a három gyermek közül. Egyetemi évei alatt alkalmi munkákkal keresett pénzt, házaló ügynökként árult elektromos padlókefét, volt esküvői és temetési fényképész, sétahajókon énekelt a kirándulóknak. 1961-ben szerzett jogi diplomát Milánóban, az olasz gazdasági élet központjában, szakdolgozatát a reklámszerződések egyes jogi aspektusairól írta. Ám a jogi pálya helyett építőipari vállalkozásokba fogott: egymás után alapította cégeit, s egyre feljebb kapaszkodott a vállalkozói lét létrafokain. Befolyásos emberek is segítették, ő pedig ki tudta használni ismeretségeit. 1968-ban jegyezték be Edilnord 2 nevű cégét, s akkor szerezte meg a Milánóhoz közeli Segrate község határában a telkeket, ahova hamarosan a Milánó 2-nek keresztelt luxuslakópark épült. Amikor 1973-ban két olasz-svájci bankár kezességével megalapítja az Italcantierit, már százmilliós ingatlanügyek bonyolítója. Rá egy évre hozza létre az Immobiliare San Martinót, s az ügyvezetését volt egyetemi évfolyamtársára, a palermói Marcello Dell'Utrira bízza, aki azóta is egyik legközelebbi munka- és üzlettársa, s aki követte a politika világába is. A Milano 2 lakópark egyik társasházában született meg a Telemilano 58, az a helyi kábeltévé-hálózat, amiből Olaszország mai vezető kereskedelmi televíziója, a Canale 5 nőtt ki. A következő években jött létre a Fininvest és más, immár televíziózásra és reklámra szakosodott cégek sora. Ezekben Berlusconi személyesen szinte sohasem vállalt tisztséget, legalábbis az évtized végéig, amikor is a Fininvest elnöke lett. 1977-ben megkapta a legsikeresebb vállalkozóknak járó Munka Lovagrendje kitüntetést a köztársasági elnöktől, és többségi részesedést szerzett a milánói Il Giornale jobboldali napilap kiadójában. (Az újságot három évvel korábban alapította Indro Montanelli.) 1978-ban tagja lett a Propaganda 2 (P2) szabadkőműves-páholynak, ahol a nagymester Licio Gelli nagyvállalkozó és titkos ügynök a baloldal visszaszorítására dolgoz ki éppen nyerő stratégiát: véres merényletekkel kell feszültséget kelteni.
Kapcsolatai révén Berlusconi egyre nagyobb hiteleket vehetett fel a Monte dei Paschi di Siena és a Banca Nazionale del Lavoro bankházaktól, melyek kulcsemberei - minő véletlen - ugyancsak a P2 páholyt látogatják, és egyre többször fejtheti ki véleményét a gazdaságpolitika kérdéseiről a vezető napilap, a Corriere della Sera hasábjain. A 80-as években már az ország egyik első nagyvállalkozója, és feje fölött tudhatja Bettino Craxi szocialista pártfőnök védőszárnyait. Craxi 1976-tól vezeti a PSI-t, s indul harcba vezető kormányzati pozíciók megszerzéséért. Botrányos évek ezek: a P2 lelepleződik, parlamenti és ügyészségi vizsgálat indul, számos politikus, újságíró, titkosszolgálati vezető és tábornok feje lehull, de Berlusconi sértetlen marad. Sőt, 1982 és 1984 között építi ki a kereskedelmi televíziózás rendszerét Olaszországban, elsőként felismerve az ágazat hihetetlen lehetőségeit. Megszerzi az induló Italia 1 és Rete 4 csatornákat, melyekkel konkurenciát támaszt a RAI-nak, a mindaddig egyeduralkodó állami televíziónak. A kereskedelmi televíziózás új kultúrát teremt Olaszországban: a fogyasztás és az életélvezet tömegkultúráját. A képernyő kizárólag szórakoztató műsorokat kínál, akár alpári, olcsó szórakozást. Berlusconi csatornáin a néző múló szenzációkat és celebeket kap, közönségességet, feledhető vidámkodást, felületes ítéleteket a világról.
A képernyőért pedig harc indul: 1984-ben három bíró - Torinóban, Pescarában, Rómában - lefoglaltatja a műsorszóró berendezéseket, mert a Berlusconi-tévék az összekapcsolásokkal országos lefedettséget biztosítanak, ami - ekkor még - törvénytelen. A miniszterelnök Craxi két rendelettel megoldja a problémát. A második 1985 februárjában jön ki, miután a kormányfő lemondással és előre hozott választásokkal zsarolta meg koalíciós partnereit, ha másodszor is elmeszelnék a jogszabályt.
1986-ban Berlusconi megszerzi az AC Milan labdarúgóklubot működtető céget, és az egyik legnépszerűbb olasz futballcsapat elnöke lesz. Két évvel később a baloldali kereszténydemokrata Ciriaco De Mita rövid életű kormánya tető alá hozza az előterjesztő miniszter után Legge Mamm“nak nevezett új médiatörvényt, amely szentesíti a kettős hatalmat: az éteren a RAI és a Fininvest osztozik. A Lovagot nem korlátozza semmiféle trösztellenes paragrafus, annyi tévéje lehet, amennyit csak akar. A törvény végső változatát 1990-ben, kiélezett politikai légkörben fogadják el. Berlusconi egyetlen engedményre kényszerül: meg kell válnia az Il Giornalétól - a lapot testvére, Paolo veszi át. A Fininvest Olaszország vezető nagyvállalatai közé emelkedik, nemcsak tévéműsort készít és hirdetést szervez, de kiterjeszti tevékenységét más ágazatokra, például a biztosításra és - a Mediolanum pénzintézet révén - pénzügyi termékek árusítására is. A 90-es évek árbevételei szerint a második legnagyobb olasz magáncég 40 ezer embert foglalkoztat.
1989 és 1991 között zajlik a nagy párbaj Berlusconi és Carlo De Benedetti iparmágnás között a Mondadori kiadó birtoklásáért. Ez a legnagyobb olasz lap- és könyvkiadó, hozzá tartozik a római La Repubblica és 13 vidéki újság, hetilapok sora, köztük a piacvezető L'Espresso. Egy bírói ítélet - amiről később a milánói bíróság megállapította, hogy vesztegetés nyomán született - a Lovagnak juttatta a Mondadorit, ám később egy politikai alku révén De Benedetti visszakapta a La Repubblicát, a L'Espressót és a vidéki lapokat - a többi maradt.
1993-ban az olasz politikai rendszer összeomlik a Tiszta Kezek ügyészei által indított kenőpénz-botrányban. Számos párt végleg eltűnik a színről, új pártrendszer alakul ki. A tévék képernyőjén futó bűnperek időszaka ez, a főszerepet egy Di Pietro nevű ügyész - ma pártvezető - játssza. Fény derül a politika és az üzleti élet közötti összefonódásokra, a mindent átható korrupcióra. Az első számú felelősnek azért, hogy a kenőpénzek rendszerré váltak Olaszországban, a Craxi-féle szocialista párt tűnik. A volt kormányfő ellen eljárás indul - ő 1994-ben, küszöbön álló letartóztatása elől Tunéziába menekül, s ott is hal meg hat évvel később.
A Vatikán is
Berlusconi egyszerre védőernyő nélkül marad, a baráti politikusok eltűntek a süllyesztőben. Félő, hogy a baloldal kerül hatalomra, és megváltozik az üzletnek kedvező széljárás. Ekkor dönt úgy, hogy pártot alapít - ez lesz a Forza Italia!, a Hajrá, Olaszország!. Az 1994 tavaszára kiírt választások előtt imponáló kampányba kezd, hangzatos jelszavakkal, zajos pártgyűlésekkel, s a reklámok mintájára megkomponált tévészereplésekkel: ez a világ a világok legjobbika, csak vásárold meg! Egymillió új munkahelyet, új gazdasági csodát ígér. A milliárdos nagyvállalkozó meglepő kommunikációs képességekről tesz tanúságot: úgy kábít, mint egy ügyes porszívóügynök: a jobbközép pártszövetsége, a Szabadság Pólusa nyer, s ő lesz a miniszterelnök. Ám már ősszel a pénzügyőrségnek fizetett kenőpénzek után nyomoz az ügyészség, és az északi országrész elszakadását szorgalmazó szeparatista Északi Liga is kihátrál mögüle: az év végén le kell mondania.
Öt évet húzott le ellenzékben - miközben számos ügyészségi vizsgálat és büntetőper gyanúsítottja, majd vádlottja lett. Ám ügyvédei ügyességének hála, ezeknek csak némelyike jutott el az első fokú ítéletig, a perek többsége elévüléssel vagy a fellebbezés után felmentéssel zárult. Berlusconi pedig 2001 és 2006 között visszatérhetett a kormányrúdhoz, s harcot indított az ügyészi és a bírói testület ellen, "kommunistának" bélyegezve minden ellene nyomozó hatóságot.
Harmadik ciklusának harmadik évében járunk most - 2008-ban ismét jobbnak találták, mint a Prodi-kormányt, az állandóan veszekedő, korrupt baloldalt. Mára népszerűsége jócskán megcsappant, kormánya a végét járja, korábbi híveinek egy része szembefordult vele. A legutóbbi botrány "közpénzek magáncélú felhasználása" és "fiatalkorú lányok prostitúciója" miatt robbant ki, egy marokkói származású szépség, a "Szívtipró Ruby" és a Berlusconi-villában szexuális szolgáltatásokat nyújtó callgirlök szenzációi töltik ki a botránykrónika lapjait. A kormányfő ismét az igazságszolgáltatást, no meg az őt "üldöző" sajtót vádolja - jóllehet ezúttal a Vatikán is erkölcsi válságot emleget.
Carpe diem
Nehezen behozható előnyt ad a riválisokkal szemben, hogy az övé a három legnézettebb kereskedelmi televízió, meg egy nagy karéj a nyomtatott sajtóból. De befolyása alatt tartja a közszolgálati rádiót és televíziót, a RAI-t is. A Berlusconi-kormányok a legkevésbé sem igyekeztek ezt az összeférhetetlenséget feloldani - néhány éves kormányzása alatt a baloldal sem igazította ki az abnormális állapotot. És Berlusconi habozás nélkül be is veti médiabirodalmát politikai ellenfelei vagy a törvénytelen ügyeit firtató vizsgálódó ügyészek, bírák lejáratására.
Mindeközben a haza megmentőjének szerepében tetszeleg: az olaszokat meg kell menteni a kommunistáktól és a gazdasági összeomlástól - holott már régen nincs kommunista párt az országban. Gazdaságpolitikája pedig kimerült abban, hogy költekezésre buzdította az embereket, és a fogyasztást ösztönözte. A gazdasági világválságról mintha tudomást sem vett volna: elvégre a válságot csak az ellenzéki pártok nagyították fel. Pedig Olaszország éppen nem áll túl fényesen, a fellendülés egyre késik, bár ezért nem lehet egyedül a Berlusconi-kormányt felelőssé tenni.
De mégis, az általa kiépített antidemokratikus hatalmi rendszer sodorja anarchikus állapotok felé Olaszországot. Ne törődj semmivel, ne fizess adót, ha találsz rá módot, ne tartsd be a szabályokat, még az alkotmányt se, hiszen az idejét múlta. Mindebben a hatalom legfőbb birtokosa jár elöl jó példával: személyre szabott törvények sorával bújt ki a korlátok alól, eltörölte például a nagy vagyonok örökösödési illetékét, nem bűncselekmény immár a hamis cégmérlegek készítése - és ami a legfontosabb, mindent elkövetett és elkövet azért, hogy a jogi felelősségre vonást a miniszterelnöki immunitás törvényi garantálásával elkerülje.
Mozgáshiány
S hogy ez lenne a végjáték? Kétségtelen, hogy valami megmozdult a politikában is - de nem a baloldal vagy annak maradványai jóvoltából. Ha lett is az utóbbi időben valamiféle ellenzéke Berlusconinak, az a jobboldalon belüli mozgások eredménye, s a letéteményesei olyanok, akik eddig feltétel nélkül támogatták őt. A jobboldal Giancarlo Fini képviselőházi elnök, egykor miniszterelnök-helyettes, még korábban újfasiszta pártvezető köré tömörülő része elhatárolja magát a lejáratódó kormányfőtől, és igyekszik úgy feltűnni a közvélemény előtt, mint az alkotmányt és a demokratikus intézményeket tiszteletben tartó politikai erő. De választóinak egy része is távolodni látszik a Szabadság Pártjától... Az üzleti élet jobbik felét képviselő jobboldal áll itt szemben a "mindent szabad", "minden megengedett" táborával, amelynek megtestesítője a jelenlegi kormány. Fini azonban egyelőre nem alternatíva, és azt is be kell még bizonyítania, hogy valóban ellenzéke Berlusconinak. A kormányfő gazdag és hatalma van. Segíti őt az ellenoldal mély válsága is. Az olasz baloldal nem tudta megmenteni nagy hagyományait és hatalmas, 12 milliós szavazótáborát. Nincs programja, nincs vezetése, még csak használható gondolatai sincsenek - az 1989-ben kezdett átalakulásból inkább felszámolás lett.
*
Berlusconi nem a hagyományos politika világából érkezett, ezért kezdetben a közvélemény úgy tekintett rá, mint aki közel áll az emberekhez, és nemcsak megérti problémáikat, de megoldást is tud rájuk. Sok választópolgár a Hajrá, Olaszország!-ban a hitelüket vesztett régi pártok helyébe lépő új formációt fedezte fel, ami megújítja Olaszországot, de legalábbis fellendíti a gazdaságot, és mindenkinek új bőséget hoz. Kezdetben támogatta a teljes vállalkozói kör is, mert benne látta megmentőjét egy politikailag bizonytalan időszakban - elvégre közülük való.
Ám az elmúlt évek tanúsága szerint ez a kép hamis. A berlusconizmus tévútra terelő üzenete, hogy a szabadság csak annyit jelent: mindenki azt tehet, amit akar, nincsenek határok, és a szabályok csak azért vannak, hogy kiskapukat találjunk a megkerülésükre. Most az ország legjobb erőinek kell összeszedniük magukat, kultúraformáló és -teremtő erővé kell válniuk, mert csak egy új kultúrával fordíthatunk új lapot, és éleszthetjük újjá intézményeinket.
