Február közepéig aligha gondolták sokan, hogy a közel-keleti forradalmi hullám éppen Líbiában habzik fel azzal az erővel, amelynek a mértékéről továbbra is jobbára csak "civil tudósítások" alapján alkothatunk képet. A megmozdulások 15-én kezdődtek az ország keleti, Egyiptommal határos részében, konkrétan Bengáziban. Az országrész a kilencvenes években egy fegyveres iszlamista felkelés színhelye volt, és a lakosság ennek a leverésén túl még a hetvenes évek közepén nyilvánosan felakasztott lázongó diákok, továbbá az Abu Szlim börtönben 1996-ban lemészárolt mintegy 1200 rab emlékét is felidézheti a Kadhafi-rendszer rémtetteinek hosszú listájából. Rendszerezett információk híján nem lehet pontosan látni, hogyan terjedt és öltött tömegméreteket a lázadás, csak annyi világos, hogy a hatóságok
egyre brutálisabban
léptek fel. Először rendőrök oszlattak gumibotokkal, aztán a "forradalom őreinek" elitosztaga láncos botokkal és kardokkal, 17-én pedig a szintén keleti El Beidában négy tüntetőt már orvlövészek lőttek le.
Eközben hírek szivárogtak ki az országból arról, hogy Bengáziban több katonai egység és számos rendőr is átállt a felkelők oldalára, és emiatt a kormány Fekete-Afrikából származó zsoldosokat vetett be, miként ezt az interneten terjesztett videofelvételek is bizonyítják, amelyeken ezek a - feltevések szerint például Csádból származó - katonák már holtan láthatók a feldühödött tüntetők gyűrűjében. Bengáziban börtönlázadás tört ki, a rabok kiszabadultak - más hírekből viszont azt hallhatjuk, hogy a kormányerők bérelnek fel bebörtönzötteket, hogy vérdíj és büntetéselengedés fejében gyilkolják a tiltakozókat. Péntekre Bengáziban már ötven körül járt a halottak száma, viszont még mindig nem volt semmi jele annak, hogy a Kadhafi-rezsim meg akarná hallani a tüntetők követeléseit, amelyek közül messze az első helyen magának az ország hivatalosan nem meghatározott szerepkörű első emberének a távozása áll.
A tiltakozás vasárnapra érte el a fővárost, Tripolit, miközben keleten a helyben állomásozó fegyveres erők támogatásával állítólag már nagy, egybefüggő területek kerültek az ellenzék irányítása alá, amely immár egyes hagyományos törzsi vezetők támogatását is élvezte. Tripoliban ekkor és másnap is lőttek a tüntetőkre szemtől szemben, légi járművekről és épületek tetejéről is (még a magyar nagykövetség épületének tetején is látni véltek orvlövészeket, amit maga a nagykövet erélyesen cáfolt).
Ezek után lépett a színre Kadhafi második fia, Szeif el-Iszlám, akit a családi tablón egyfajta mérsékelt irányvonal híveként ábrázolnak. Éjszakai televíziós nyilatkozatában, amelyet kevéssé összeszedettként írnak le a beszámolók, bizonyos reformokat ígért, ugyanakkor leszögezte, hogy apja és támogatói az utolsó katonáig és katonanőig harcolni fognak, mert Líbia nem Tunézia és nem is Egyiptom, itt a rendszernek nincs más alternatívája, mint a polgárháború. Arra pedig gondolni is kár, hogy netán egy vallási alapokon szerveződő emirátus lenne a megoldás, hiszen ezt meg a Nyugat nem tűrné, és a gyarmatosítás igája nehezedne ismét az ország büszke népére. Úgy tudni, hogy a nyilatkozat csak felbőszítette az embereket, főleg azok a kitételek, amelyek a tüntetőket idegen hatalmak bérenceiként, illetve részeg, belecsózott söpredékként írták le.
Hétfőn egyrészt megismétlődtek az előző napi tripoli események (a halálos áldozatok száma lapzártakor már 300 körül járt), miközben állítólag kormánycsapatok indultak az időközben teljes mértékben a felkelők irányítása alá került Bengázi felé. Mindezzel párhuzamosan
több diplomata dezertált,
valamint elterjedt a hír, hogy Kadhafi esetleg már nincs is Líbiában, hanem valami biztonságosabb helyre - állítólag Venezuelába - menekült. Ezt aztán keddre virradó éjjel ő maga cáfolta egy néhány másodperces tévényilatkozatban, amelynek a hitelessége nem feltétlenül megkérdőjelezhetetlen. Egy autó hátsó üléséről beszél, a nyitott ajtón kinyúló jobbjával esernyőt tart, és még utal is az esőre, amely akkor - miközben a kormányerők a tüntetők levadászásával foglalkoztak - kétségkívül esett a líbiai fővárosban. Azon kívül azonban, hogy nem távozott az országból, nem volt más mondandója.
De miért gyorsultak föl ennyire az események - eltekintve most a lázadás és a szabadságvágy határokon átsöprő szellemének kevéssé megfogható, viszont minden bizonnyal sodró erejétől? Líbia az elmúlt években felhagyott nyílt terrorizmustámogató, Nyugat-boszszantó politikájával. Új keletű parírozó magatartásával - amelyet remélhetőleg csak a diplomáciai felszín látványvilágában vesznek komolyan a partnerei - és hatalmas kőolajvagyonára alapozva komoly üzleti kapcsolatokat épített ki számos nyugati és egyéb országgal (például Dél-Koreával, Törökországgal). Maga az ország egyfajta féloldalas modernizációja pedig már a fiatal katonatisztek Kadhafi által vezetett 1969-es puccsa, "forradalma" után elkezdődött: villamosítás, az oktatás és az egészségügy fejlesztése, urbanizáció, a vándorló törzsek letelepítése és mezőgazdasági munkára fogása, a nők kiemelése hagyományos, szűk családi kötelékeikből stb. Mindez azonban demokrácia hiányában nem teremtette meg a társadalom szabad önfejlődésének a lehetőségét. Hiába előzi meg messze a többi afrikai országot az egy főre jutó GDP terén, Líbia a világ egyik legkorruptabb állama, a politikai élet a Kadhafi "zöld könyvében" lefektetett közvetlen demokráciát ígérő államszervezési elvek felszíni mozgósító akcióiban és intézményeiben zajlik - minden ellenzéki vagy akár független törekvés kíméletlen visszaszorítása mellett. Öt évvel ezelőtt az említett Kadhafi fiú, Szeif különféle reformtervekkel állt elő, amelyek között a magánkézben lévő sajtó megteremtése és más demokratikus elképzelések is szerepeltek. Mindebből azonban semmi sem lett, az új lapokat tavaly betiltották.
Eközben Líbiában új, viszonylag iskolázott nemzedékek nőttek fel, amelyek számára a rendszer csak szűk keretek között kínált előrelépési lehetőségeket, a növekvő munkanélküliség kezelésére pedig a jelek szerint nem történt semmiféle erőfeszítés. (A képzettséget nem igénylő munkákat vendégmunkások végzik - legnagyobbrészt egyiptomiak, akik most tízezrével próbálnak hazatérni.) Ráadásul az ország gazdagsága a lakosság életkörülményeiben egyáltalán nem tükröződik, a lakáshelyzet katasztrofális.
Az a bizonyos polgárháborús veszély a mesterséges gyarmati határok közé szorított ország hagyományos törzsi szerveződése miatt állhat fenn. A 42. évében járó Kadhafi-rendszer és a modernizációs folyamatok nagyrészt összetörték a tradicionális struktúrákat, de a pillanatnyi zavaros helyzetben a jelentőségük kétségkívül fölerősödhet. Kialakult ellenzéki erővonalakról nem lehet beszélni, viszont ha Kadhafi fegyveres erői netán elfojtanák a mostani forradalmat, a résztvevői semmi jóra nem számíthatnak - tehát ellenállnak a végsőkig. Csúnya dolgok történhetnek még Líbiában.
