Az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) két határozata alapján március 19-én kezdte meg a NATO a légitámadásait Kadhafi erői ellen. Egy hónap után úgy tűnik, hogy azoknak volt igazuk, akik nem reménykedtek a nemzetközi fellépés gyors sikerében.
*
A BT határozatai még nem utaltak arra, hogy a repülési tilalomnak, illetve a polgári lakosság védelmének a rezsim megdöntése volna a végső célja, de a múlt héten Barack Obama, Nicolas Sarkozy és David Cameron egy közös nyílt levélben leszögezte, hogy a NATO-nak mindaddig folytatnia kell az akciót, amíg Kadhafi hatalmon van. Ez határozott beszéd, csak nem világos, miként váltható át hatékony tettekre.
Félreértés ne essék, az eddigi NATO-akció távolról sem volt hiábavaló. Először is megakadályozta, hogy Kadhafi erői lerohanják a felkelők által elfoglalt városokat, és véres bosszúhadjárattal torolják meg a lázadást. Másodszor: az eddigi több száz légi csapás komoly károkat okozott a líbiai légierő mellett a hadsereg fegyver-, lőszer- és egyéb raktáraiban is. Csak éppen mindez nem volt elég az erőviszonyok megfordításához - márpedig az akció kezdetekor ezt feltételezték. Meglepetést keltett, hogy miközben Kadhafi környezetéből néhányan a felkelők oldalára álltak, illetve távoztak Líbiából, továbbra sincsenek hírek csoportos dezertálásokról a harcoló csapatok részéről. Hibásnak bizonyult az a feltevés is, hogy az európai NATO-légierők alapjában véve aktív amerikai részvétel nélkül is teljesíteni tudják ezt a feladatot. Ez azért volt tévedés, mert a jelek szerint a britek, a franciák és a többiek nem tudták megállítani a kormányerők harckocsioszlopait. Alighanem lebecsülték az utóbbiak felkészültségét és rugalmasságát is, nem számítva például arra, hogy ők is képesek átváltani a felkelők harcmodorára, amelynek a lényegét a kisteherautókra szerelt géppuskákkal történő gyors támadások jelentik.
A legnagyobb probléma azonban a felkelők szedett-vedett erőinek szervezetlensége, gyenge ütőképessége. Márpedig ezen nehéz lesz rövid időn belül változtatni. Elméleti lehetőség több is van: általános vélekedés szerint már egy viszonylag kis létszámú, jól képzett szárazföldi NATO-haderő megváltoztathatná az erőviszonyokat. Erre azonban a BT határozatai nem adnak lehetőséget - ezért is történnek (főleg francia részről) diplomáciai erőfeszítések egy újabb ENSZ-határozat elfogadtatása érdekében, habár ezt már Oroszország és Kína is alighanem megvétózná. Ráadásul nehéz elképzelni a lelkes támogatást akár az arab világ, akár az adott esetben beavatkozni kész nyugati országok közvéleménye részéről.
Elmozdulást jelenthetne a felkelők erőteljesebb támogatása felszereléssel és kiképzéssel, ami egyes hírek szerint részben már meg is kezdődött: Bengáziba állítólag többhajónyi fegyver érkezett. A sikeres kiképzéshez ugyanakkor többek között idő is kell, márpedig az ostromlott felkelőknek most van szükségük segítségre.
Elvileg számon kell tartani a tárgyalások opcióját is, csakhogy ehhez még kiindulópontok sincsenek: a Kadhafi-klán csak hatalmi pozíciója - legalább átmeneti - fennmaradása álláspontjáról indítaná az egyezkedést, amiről a felkelők érthető módon hallani sem akarnak. A színfalak mögötti egyezkedések kizárólagos tárgya jelenleg Kadhafiék távozása - mégpedig egy olyan országba, amely nem csatlakozott a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításáról rendelkező Római Statútumhoz. Ezeket ugyanis nem terheli kiadatási kényszer, hiába indít vizsgálatot Kadhafi ellen a testület. Hírek szerint eddig afrikai államok (Csád, Mali, Zimbabwe) jöttek szóba, de a tárgyalások állásáról nem szivárogtak ki információk.
Az egész nemzetközi akció kulcsproblémájának az Egyesült Államok háttérbe húzódása tűnik, aminek kézenfekvő oka az amerikai hadsereg leterheltsége (Irak, Afganisztán), valamint az ebből következő belső ellenállás egy újabb, beláthatatlan mélységű konfliktusba történő beavatkozással szemben. A jelek szerint Washington - okulva az iraki tapasztalatokból - eltökélten tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a rendszerváltást az érintetteknek, vagyis a líbiaiaknak kell véghezvinniük. A beavatkozás célja legfeljebb a konfliktus békés útra terelése lehet. Márpedig ezt a meglévő BT-határozatok kellőképpen biztosítják.
Aligha függetlenül a visszafogott amerikai részvételtől, maga a NATO sem híve a radikális fellépésnek, amelyet London és Párizs sürget elsősorban. Az EU már hetek óta tárgyal saját katonai erői humanitárius célokat szolgáló bevetéséről, de ehhez is szükség volna az ENSZ beleegyezésére. A konkrét indokot a humanitárius segítségnyújtás fegyveres támogatása/védelme szolgáltatná. A nyugati partvidék egyetlen, a felkelők kezén lévő városában, Miszrátában van erre a legnagyobb szükség, ahol a kormányerők támadásai közvetlenül sújtják a polgári lakosságot. Száznál több halottról, sebesültekről pedig ezres nagyságrendben érkeznek a hírek. A városban rekedt több ezer vendégmunkás is, az ő elszállításuk is napirenden van ezekben a napokban. Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár éppen budapesti látogatásakor erősítette meg, hogy a líbiai kormány szabad utat biztosít a segítőknek (orvosoknak) és segélyeknek azokra a területekre, amelyek saját erőinek az ellenőrzése alatt állnak, arról azonban nem volt szó, hogy megszüntetnék a Miszráta elleni támadásokat, ha eljutnak oda is a segélyszállítmányok, amelyek elvileg a tenger felől is érkezhetnek. Az EU-csapatok jelenlétéről viszont nem esett szó, megjelenésük következményei egyelőre kiszámíthatatlanok. Ez a közös alakulat egyébként német többségű (Berlin vállalta is a részvételt, miután az eddigi katonai fellépésből kivonta magát), Párizs viszont egyfajta féltékenységgel viszonyul a németek esetleges vezető szerepéhez egy ilyen akcióban. Mindent egybevetve továbbra sem tűnik úgy, hogy rövid időn belül győzhetne a líbiai felkelés.
