Franciaország egy hónapon belül immár második alkalommal is hadba lépett Afrikában. Elefántcsontparti katonai akciója az "Egyszarvú Hadművelet" (Opération Licorne) keretében zajlik. Ez még 2002-ben, a polgárháború kirobbanása körül kezdődött, később a francia egységek az ENSZ itteni, UNOCI néven futó békefenntartó erői mellett vettek részt a polgári lakosság védelmében a változó intenzitású fegyveres összecsapások közepette.
*
Az arab országokban január óta zajló események árnyékában a külvilág a múlt hétig szinte tudomást sem vett a polgárháborúval fenyegető elefántcsontparti helyzetről. Csak most tűnt fel, hogy a Szaharától délre sincs minden rendben, amikor már a nyugat-afrikai ország legnagyobb városában, Abidjanban zajlanak az összecsapások állítólag utolsó órái, hogy több mint négy hónappal a megválasztása után végre elfoglalhassa az államfői posztot Alassane Ouattara, akit mindeddig megakadályozott ebben elődje és vesztes ellenfele, Laurent Gbagbo. December óta szórványos összecsapásokkal kísért feszült mozdulatlanságban állnak ugrásra készen az ellenfelek (lásd: Farkasszem, Magyar Narancs, 2010. december 9.). A gyakorlatban ez a közelmúltig abban állt, hogy a Gbagbóhoz hű fegyveres erők Abidjanban időnként rátámadtak a távozását követelőkre, miközben az ENSZ, az Európai Unió és a környező országok vezetői is a hatalom átadására szólították föl - minden következmény nélkül. Ouattara támogatói pedig az ország északi részében gyülekeztek.
A múlt év végén az Afrikai Unióban (AU) fölmerült, hogy a kenyai miniszterelnököt kellene Elefántcsontpartra küldeni, kieszközlendő egy méltányos hatalommegosztási megállapodást. Raila Odingának végül is jól állt volna a feladat, hiszen Kenyában kissé hasonló helyzet alakult ki a 2007. decemberi választások után, mint három évvel később Elefántcsontparton (lásd: Tűréshatáron, Magyar Narancs, 2008. január 10.). Itt is, ott is vitatták az elnökválasztás (Kenyában jóval szorosabb) eredményét, viszont a kelet-afrikai országban igencsak véres, de szerencsére hamar elfojtott összecsapásokat követően az ellenfeleknek sikerült megegyezniük nemzeti egységkormány felállításában. De jelzi ez az - utóbb hamvába holt - ötlet az AU veleszületett elvtelenségét is: néhány tagország (például Angola, Zimbabwe) kifejezetten a választási vesztes Gbagbo mellé állt, míg a többség a tízszázalékos szavazattöbbséget szerző Ouattarát támogatta. Pedig a nyugat-afrikai országok regionális gazdasági tömörülése, az ECOWAS szankciókat is bevezetett, hogy végre távozásra bírja Gbagbót, aki azonban még egy héttel ezelőtt is hajthatatlannak mutatkozott. Nehezíti a tisztánlátást, hogy a szavazatszámlálás eredményét nem ismerjük teljes bizonyossággal, csalások mindkét részről előfordulhattak, így aztán nyilván elő is fordultak. Gbagbo hívei tehát abban a meggyőződésben élnek, hogy a másik oldal veszi semmibe a többség akaratát.
Elefántcsontpart végtelenül bonyolult etnikai viszonyait (mintegy hatvan különböző népcsoportot tartanak számon, ráadásul ezek közül többnek a lakóterületét is átmetszik a gyarmati időkből örökölt határok, amelyek azonban távolról sem vágták el a lojalitási kapcsolatokat) lehetetlen pontosan megfeleltetni a mostani konfliktus frontvonalaival. A lényeg az, hogy Ouattara támogatói főleg az északi országrészben élnek (és természetesen Abidjan egyes negyedeiben). Fegyveres erői is innen verbuválódtak, részben még azokból a katonákból, akik a 2002-2003-as polgárháborúban harcoltak. Mostani támadó hadműveletük lendülete általános meglepetést keltett. Sikerük egyik magyarázata, hogy lényegében
nem találkoztak ellenállással,
miközben Abidjan felé vonultak (hiába Yamoussoukro az ország hivatalos fővárosa, a mesterségesen létrehozott, kétszázezer lakosú város gazdasági jelentősége meg sem közelíti a négymilliós tengerparti kikötővárosét). De szerepe volt ebben korszerű fegyverzetüknek, szervezettségüknek, miközben Gbagbo erőire tömeges szökések és átállások mérnek újabb és újabb csapásokat. Elefántcsontpartot külföldön és a nemzetközi médiában főleg Ouattara párthívei képviselik, így csak szűk nyilvánossághoz jutnak a másik fél állításai, amelyek szerint a felkelőket a szomszédos államok (főleg Nigéria és Burkina Faso) mellett hathatósan támogatja Franciaország is. Burkina Faso kapcsán megjegyzendő, hogy Ouattara is ebben az országban született, és Elefántcsontpart északi része szoros etnikai és gazdasági kapcsolatban áll északi szomszédjával. A belső ellentétek egyik gyökere éppen ez: az iszlámhívő burkinaiak fokozódó súlya és jelenléte az országban, amit a keresztény többségű Délen fenyegetettségként, visszaszorítottságként élnek át.
Az előrenyomuló északi csapatok a múlt héten érték el Abidjant, és a Gbagbóhoz hű erők ekkortól kezdték rendszeresen támadni azokat a fővárosi negyedeket, ahol zömmel északi eredetű bevándoroltak élnek. Ez keltette föl a nemzetközi figyelmet is az elefántcsontparti helyzet iránt, ami a múlt héten abban is megnyilvánult, hogy több oldalról panaszként hangzott el: lám, a Nyugat csak a líbiai felkelőket segíti, az elefántcsontpartiakat nem, mert ebből kevesebb haszna származna. A panasz talán túlságosan is gyorsan talált meghallgatásra, amennyiben az országban - főleg Abidjanban - állomásozó nemzetközi erők az elmúlt napokban megsemmisítették Gbagbo tüzérségét, mert a polgári lakosságot is támadta, ami - ha igaz - megpecsételte a sorsát. De az északiak előrenyomulásával kapcsolatban is súlyos vádak hangzottak el: erőszakos akciókkal, sőt egy esetben tömeggyilkossággal vádolják az Ouattarát támogató milicistákat.
A híradásokban mindeddig csak "polgárháború-közelinek" minősített helyzet legzavarosabb és legzavaróbb vonása éppen ezeknek a fegyveres egységeknek az áttekinthetetlensége. Tény, hogy Ouattara támogatói között is ott vannak a Kalasnyikovot lóbáló, civilruhás kalandorok a vadonatúj egyenruhában pompázó, fegyelmezett egységek mellett, mint ahogy a kormányerőket is támogatják pénzen vett milicisták, sőt hírek szerint Libériában verbuvált zsoldosok is. Ez persze rögtön felveti azt a kérdést: mi történik Ouattara csapatainak immár elkerülhetetlennek tűnő győzelmét követően? Mitől lesz béke, hogyan lehet majd pacifikálni azokat, akik nem hajlandók elfogadni az uralmát? És hogyan egyenlíti ki a hivatalát elfoglaló államfő a számlát, amelyet alighanem benyújtanak majd neki fegyveres támogatói, akik közül minden bizonnyal nem egy akar részt a hatalomból?
