A villámgyorsan országos méreteket öltő, Kadhafi elkeseredett, eltökélt és véres ellenállása miatt azonban a végső győzelmet még mindig csak remélő líbiai népfelkelés felszínre hozta azokat a dilemmákat, félelmeket és döntési kényszereket, amelyekkel amúgy is előbb-utóbb szembe kellett volna néznie a külvilágnak az "arab népek tavasza" kapcsán. Az észak-afrikai elnyomó rendszerek stabilitásához kétségkívül hozzájárult a nyugati világ is, amennyiben geopolitikai és gazdasági érdekei védelmének biztosítékaként tekintett - és részben tekint még most is - a térség diktátoraira, féldiktátoraira, uralkodó családjaira. Emiatt hajlamos volt zárójelbe tenni demokratikus elveit is, és ez most, hogy a stabilitás egy csapásra odalett, különösen kínos fénytörésbe helyezi az Európai Unió tagországai és az Egyesült Államok értékrendjének kopásállóságát. Ebből nem következik visszamenőleg, hogy az elmúlt évtizedekben lett volna más, jobb megoldás a mediterrán térség, benne az Izraellel ellenséges arab országok pacifikálására és a nyugati gazdasági érdekek teljes mértékben jogos képviseletére. Következik viszont - immár előre tekintve - az, hogy ezt a játékot nem lehet még egyszer lejátszani, és úgy tűnik, ezzel a Nyugat egyértelműen tisztában van, amint például a francia diplomácia új lapot nyitó fordulatából is látható.
Ami a líbiai helyzetet illeti, a hűvös barátkozás máig ható hasznot is hozott. Most látható csak igazán, milyen helyesen járt el Washington, amikor a 2000-es évek elején rábírta Líbiát atomfegyverkezési tervei feladására - nem kizárva, hogy maga a tervezgetés eleve csak blöff volt a visszatáncolás árának a felhajtása érdekében - és épülő kapacitásai felszámolására. Kadhafi ekkor (is) saját hatalmának a megszilárdítását tartotta szem előtt, és többek között az al-Káida líbiai térnyerésétől való félelme teremtett érdekközösséget közte és az Egyesült Államok között. Akkor Washington nem támasztott emberi jogi követeléseket - igaz, hogy Kadhafi és környezete szerint nem is ellentételezte ígéretének megfelelően Tripoli engedményeit. Most viszont a felkelők ellen teljes arzenáljának bevetésére kész líbiai vezetőnek nincs zsarolásra használható atomfegyvere. (Vegyi fegyverrel - mustárgázzal - viszont rendelkezik, bár bizakodó feltevések szerint hiányzik a megfelelő hadfelszerelése a bevetéséhez.)
Külső támogatók
Amennyiben a Kadhafihoz hű - összességükben a hadseregnél ütőképesebb - biztonsági erők érintetlenek maradnak, és tovább támadják a felkelőket, vagyis Tripolit leszámítva lényegében egész Líbiát, nagy az esélye, hogy a NATO repülési tilalmat hirdet az ország teljes légterében, ami közvetlen fegyveres beavatkozást vonhat maga után. Amerikai repülőgép-anyahajók már a líbiai partok közelében várják az intézkedést, hogy csapást mérjenek a reménybeli tilalmat megsértő líbiai harci gépekre. Nyugaton élő líbiai ellenzékiek már napok óta sürgetik a beavatkozást, amelyet Olaszország támogat a leghevesebben - okkal tartva a menekültek özönétől. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kihirdetett szankciók (a fegyverszállítás tiltása, Kadhafi és szűkebb környezete vízumtilalma és számláik befagyasztása) megrendíthetik a hozzájuk hű erők hűségét, de a végsőkig fokozhatják a saját szavai szerint mártíromságra kész Vezér ellenállását is. Az utóbbi feltevés ellen szólnak azok a hírek, amelyek most éppen Zimbabwét jelölik meg menekülésének lehetséges célpontjaként. Diktátor-kollégája, Robert Mugabe a valószínűsíthető katonai támogatói közé tartozik, további fekete-afrikai vezetők és felkelőcsoportok mellett. A Kadhafi zsoldjában álló katonák jelenléte újból fölerősítette a líbiaiak hagyományos ellenszenvét a feketékkel szemben, akiknek a jelenléte (akkor csak békés munkavállalóként) már tíz éve is véres összecsapásokhoz vezetett - történetesen a Tripoli melletti Závíjában, amelyet éppen lapzártánk idején próbálnak visszafoglalni a Kadhafihoz hű erők.
Miközben Európa újabb menekülttömegek megjelenésétől tart, Tunéziába és Egyiptomba már vagy százezren menekültek vissza, akik eddig Líbiában vállaltak munkát. Az európaiak elszállításáról a nyugati országok gondoskodnak lehetőségeik szerint, náluk sokkal nehezebb helyzetben vannak a gyakran megfelelő okmányokkal sem rendelkező bangladesi, thaiföldi, pakisztáni és egyéb munkavállalók, akik az egyiptomi határon keresztül szeretnének kijutni Líbiából. A helyzet súlyosságát nehéz felmérni, tény viszont, hogy a felkelők irányítása alatt álló keleti országrészben súlyos élelmiszerhiány van kialakulóban. A humanitárius segítségnyújtás tervei kezdenek konkrét körvonalakat ölteni.
Új és egyre jobban látható eleme a helyzetnek, hogy Bengáziban máris létrejött egy magát Független Nemzeti Tanácsnak nevező testület, amely hangsúlyozza önnön ideiglenességét és széles képviseleti jellegét. Az új irányító testület súlyát és elfogadottságát még nem lehet felmérni, a szóvivője azonban cáfolta a hírt, hogy ideiglenes kormány alakult volna. Ezt Musztafa Abdel Dzsalil korábbi igazságügyi miniszter jelentette be, aki a megmozdulások első napjaiban a felkelők oldalára állt. Dzsalil még szombaton közölte, hogy ő áll az ideiglenes kabinet élén, amely három hónapon belül választásokat készül kiírni.
Ettől azonban alighanem még messze van az ország. A fő kérdés most az, hogy sikerül-e rövid időn belül győzniük a felkelőknek, elkerülve a nyugati beavatkozást, amelynek a lehetőségét a hazai ellenzéki erők egyáltalán nem latolgatják várakozásteljesen. Joggal feltételezhető, hogy a líbiai közvélemény a Kadhafival szemben tanúsított nemzetközi türelem tapasztalatából azt az érthető következtetést vonja le, hogy a Nyugat számára az ország nem más, mint olajkútjainak összessége. Egy leendő új vezetés legitimitásának komolyan árthat, ha külső segítséggel kerül hatalomra.
Egy iszlamista hatalomátvétel lehetőségével szemben az az elterjedt érv, hogy a líbiaiak vallásosságának békés, befelé forduló természetétől idegen például az al-Káida agresszivitása. Más vélemények szerint ettől még bőven elképzelhető, hogy a szélsőséges erők az esetleg fölerősödő törzsi ellentéteket kihasználva megvetik a lábukat a lényegében eddig is törvényen kívüli délnyugati, sivatagos területeken. Távolról sem csak importált erőkről van szó: a szovjet megszállással szemben az afganisztáni háborúban líbiaiak is részt vettek, és Líbiai Iszlám Harci Egység néven szinte a kezdetektől a felkelés mellé álltak. Jövőbeli térnyerésüket megkönnyítheti, hogy az országban nincs semmiféle szervezett polgári erő - hacsak nem tekintjük ilyennek az állami olajipart. És ez nehezíti meg azt, hogy a nyugati világ kapcsolódási pontokat keressen, amelyekből kiindulva a líbiaiak érdekeire, támogatni érdemes törekvéseire jobban figyelve újra megtalálhatja a számítását geopolitikai és gazdasági szempontból egyaránt.
