Az Eb okán a Janukovics-kormány hatalmas infrastrukturális fejlesztésekbe kezdett, és ezeket - Ukrajnában merőben szokatlan módon - be is fejezi. Mindössze egyetlen kátyút fedeztem fel Beregszásztól Kijevig - a pár évvel ezelőtti állapotokhoz képest ez maga a mennyország. És futballal Európához kapcsolódni nagy szó egy olyan országban, ahol a foci az egyetlen kohéziós erő és közösségi kapocs Kárpátaljától Donyeckig.
Európai diplomaták bólogatnak elismerően az ukrán kormány igyekezete láttán: milyen szépen halad a társulási szerződés feltételeinek teljesítésében! A kijevi kormány jól érzékelhetően feladta a "kizárólag a csatlakozási ígéret számít" elvét, és a vontatottan haladó tárgyalásokat (eddig csak a szabad kereskedelmi szerződésről 19 fordulót tartottak) szeretné a decemberi EU-Ukrajna-csúcs előtt befejezni. Folyamatos, bár nem zökkenőmentes a párbeszéd a nemzetközi üzleti közösséggel is: elsősorban a szabad kereskedelmi megállapodás (DCFTA) lenne áttörés mind Ukrajnának, mind az EU-nak és Oroszországnak is. Ukrajna átveszi az uniós jogszabályok és rendszerek jó részét, míg a Moszkva által szorgalmazott vámunió jelentős politikai és presztízsveszteséget szenved.
Csakhogy ellenzéki politikusok hónapok óta vizsgálati fogságban ülnek, és zajlik Julija Timosenko volt kormányfő pere. Ez pedig valódi érveket ad annak a hazai és nyugati kórusnak, amely a demokrácia hanyatlását kéri számon a két éve demokratikus módon, épp Timosenkóval szemben megválasztott Viktor Janukovics elnökön. Való igaz, a kormányzó Régiók Pártjának első embere nem éppen alkotmányosan és nem túl elegánsan összpontosította a hatalmat a saját kezében, mindössze pár hónap alatt. Kormányát is úgy rakta össze, hogy a Régiók Pártja környéki mágnások is tudják, kinek a kezében van a valódi hatalom. Ez a taktika jól működik: a hatalmas kezdeti lendület gyorsan megtörte az oligarchákat is, vagy behódoltak, vagy csendben meghúzzák magukat. (Ennek elsősorban a média sokszínűsége látja kárát.) Janukovics szinte maradéktalanul teljesítette politikai programját: elnök lett, majd bebiztosította saját és hozzátartozói jövőjét - már csak az kéne, hogy három év múlva újraválasszák.
Kit tart fogva a Timosenko-per?
Mindennek fényében még inkább érthetetlen a Julija Timosenko ellen immár hónapok óta folyó per. Egyrészt, mert az eljárás valósággal rákényszerítette a volt kormányfőt, hogy kilépjen passzív ellenzéki szerepéből. Másrészt mára nyilvánvalóvá vált az is, hogy a Nyugat sem fogad(hat) el semmiféle elmarasztaló ítéletet azon vád alapján, mely szerint a Gazprommal 2009-ben kötött szerződés megkárosította Ukrajnát. Az elmarasztaló ítélet a nyugati politikusi és média-közvélemény szerint a legerősebb ellenzéki vezér kiiktatásával lenne egyenértékű. A felmentés viszont politikai vereséget jelentene Janukovics és kormánya számára.
Az elnöki hivatalt persze hiába kérdeznénk arról, vajon milyen politikai kalkulus alapján vágtak bele ebbe a cirkuszba. De hogy egy ekkora horderejű és ilyen szimbolikus erejű vádról Ukrajnában nem dönthet a bíróság, nem szorul különösebb indoklásra. Nem csak azért, mert Janukovics kizárólag lojalitásukról hírhedt személyeket ültetett a legfontosabb igazságügyi pozíciókba. Mára Timosenko tulajdonképpen elveszítette pénzügyi hátterét, míg a szélsőjobboldali, főként Nyugat-Ukrajnában népszerű Szabadság Párt (és a többi ellenzéki politikus) finanszírozását átvették a Régiók Pártja közeli oligarchák. Már az elnökválasztáson is az "oszd meg és uralkodj" politikája hozta meg Janukovics győzelmét, hiszen éppen az a pár százalék döntött a javára, amit a harmadik induló, Viktor Juscsenko korábbi szövetségesétől, Timosenkótól elvett. A politikai ellenzék a választások óta dermedt, utoljára tavaly, az ún. harkovi szerződés ratifikálásakor hívta fel magára a figyelmet (ez hosszabbította meg az orosz fekete tengeri flotta szevasztopoli állomásozását 25 évvel). Egy hatalmas bunyóval. A progresszív ellenzéket tulajdonképpen az újságírók (a Stop a Cenzúrának mozgalom), a civil aktivisták (az Új Polgár Kezdeményezés) és a Janukovics-kormány által leginkább támadott kis- és középvállalkozók szövetségei alkotják.
Éppen ezért még az tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak, hogy a Timosenko-ügy véletlenül jutott ilyen messzire. Kijevben legalábbis azt pusmogják, hogy a Julija elleni vádak (az állítólag csalárd Gazprom-szerződéssel kapcsolatos gyanúsítás ugyanis nem az első: a korábbiak ugyancsak a hatalommal való visszaélést feltételezték) egy másik ügy "takarására" szolgáltak. A 2004-2005-ös narancsos forradalom után a belügyminiszterré avanzsált Jurij Lucenko lecsukatta Borisz Kolesnyikov donyecki üzletembert, aki viszont most miniszterelnök-helyettes lett - és visszaadta a kölcsönt. Hogy a szándék ne legyen teljesen nyilvánvaló, a perbe fogott brigádhoz Juliját is hozzácsapták.
Demokratikus ösztönök
Pechükre. Julija ugyanis élt a lehetőséggel, hogy a mártír szerepében tündököljön. Augusztus 5-én már azt is sikerült elérnie, hogy a bíró - a bíróság megsértése miatt - elrendelje az elzárását. Nem is igen volt más lehetősége, hacsak nem akart teljesen nevetségesnek tűnni: előbb korrupcióval vádolta az ellene tanúskodó Mikola Azarov miniszterelnököt, majd mikor az nem tudott ukránul válaszolni a neki feltett kérdésekre, Julija tolmácsot követelt.
De van-e más lehetősége neki, illetve az ellenzéknek az - immáron Kijevben - olajozottan működő donyecki gépezettel szemben? Mert hogy Janukovics érkezése óta igazi donyecki dömping van Kijevben, de még a regionális posztokon is: a lojalitás mellett a származás lett a káderpolitika legfontosabb szempontja. (Nem csoda, hogy Nyugat-Ukrajna jó része elveszettnek érzi magát ebben az új világban.) Kelet-Ukrajna legnagyobb ipari központjában maguk az ottani oligarchák kezdeményezték vállalataik modernizálását - nyugati módra. Nyugati menedzserek és kommunikációs szakemberek tucatjai dolgoznak e nagyvállalatoknak - és a mostani kormányban tevékenykedő oligarchák nem kis hányada bizonyult jobb menedzsernek elődeinél (akik általában csak kiszolgálták az oligarchák által jó részben befolyásolt ukrán politikát). De a donyecki móditól idegen úgy a demokrácia, mint az "élni és élni hagyni" elve. Ukrajna legfontosabb mai döntéshozói olyan közegben nőttek fel, ahol kizárólag a központosított és autokrata vezetési stílus az elfogadható. A helyi önkormányzati választásokat a független megfigyelők visszalépésnek értékelték az elnökválasztáshoz képest. Az új választási törvény többségire változtatná az eddigi rendszert: ez a Régiók Pártjának kedvez, és a választások donyecki típusú "menedzselését" vetíti előre.
Márpedig a Timosenko-ügy és egy elcsalt parlamenti választás jelentős mértékben komplikálná Ukrajna és az EU kapcsolatát. Ha nem is rekesztené meg az integrációs folyamatokat, mint ahogy az Belaruszban a decemberi elnökválasztások, és az azt követő tüntetés elleni erőszakos fellépés után történt, de csúnyán lelassítaná. Paradox módon ez egyáltalán nem érdeke a kormányon lévő donyeckieknek - de nem volt az Oljakszandr Lukasenkának sem. Mégis szétkergette a tüntetést, ami nem jelentett igazi veszélyt a rendszere számára. Mert így szokta meg.
A DCFTA, a szabad kereskedelmi megállapodás aláírása hangos siker lenne - nemcsak Ukrajnának, de az uniónak is. Európai diplomaták szerint persze nem is annyira az aláírás, mint a végrehajtás volna perdöntő - márpedig a DCFTA tisztességes végrehajtása alaposan átrajzolná az Ukrajnában uralkodó gazdasági viszonyokat. Megtörné az oligarchák monopóliumait, és érvénytelenítené a sáp, a járadékok beszedésének eddigi szabályait. Vajon mennyire lesznek a donyecki oligarchák "patrióták", meddig lesznek hajlandók elmenni privilégiumaik leépítésében? Az Eb-re való felkészülés - oligarchák által hathatósan felügyelt, és jelentős mértékben megdrágított infrastrukturális befektetésék - talán megadja az új receptet ehhez.
De fontos változást hozhat az élelmiszer-termelés világméretű felértékelődése is. Ukrajna globális nagyhatalom lehet az élelmezés biztosításában: és ebben hatalmas pénzek vannak. Az ukrán oligarchák nyakló nélkül fektetnek be mezőgazdaságba, akárcsak az országban fellelhető gáz kitermelésébe. Az ukránok talán hajlandók lesznek a gázüzlet kifehérítésére - és ez nagy pofon lenne az oroszok számára is, akik eddig éppen a gázzal tudták korrumpálni és befolyásolni az ukrán politikát.
*
De ne szaladjunk ennyire előre. Hisz még azt sem tudjuk, mi lesz Julija sorsa. Pártja, legalábbis egyelőre, nem tud tömegeket vinni az utcára: a pár ezernyi érte tüntetőnél jószerivel még a rohamrendőrök is többen voltak. Vajon képes-e az ukrán ellenzék az összefogásra, és vajon mit szólna ehhez az ukrán választók többsége? Hiszen Ukrajnában mégiscsak demokrácia van. Timosenko a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint népszerűtlenebb a kormánynál is, pedig Janukovics támogatottsága is jelentősen megcsappant. Az ellenzéknek nehéz lesz a 2007 és 2010 közötti katasztrofális kormányzást elfeledtetni - s közben a donyeckiek tovább betonozzák hatalmukat. Hogy leplezze saját gyengeségét, félő, hogy Julija és az ellenzék számára a provokáció marad az egyetlen politikai fegyver. Márpedig akkor minden elképzelhető: és ugyan, kinek hiányozna Európa peremén még egy Belarusz?
