A végeredményen nem sok csodálkoznivaló akad, gyakorlatilag minden elemét borítékolták már az elemzők és az előzmények. Kezdve azzal, hogy a 2010 júniusában tartott "rendes" választáson a győztes - az épp hivatalban lévő miniszterelnök, Robert Fico - nem tudott kormányt alakítani, noha 2006-os győzelméhez képest bő húsz százalékkal növelte mandátumai számát (50-ről 62-re). Noha jó kétszer annyi szavazatot szerzett, mint a végül kormányt alakító rivális, Mikulás Dzurinda (bizonyos érzékcsalódással Iveta Radicová) pártja, az SDKÚ (lásd: Téves aratás, Magyar Narancs; 2010. június 17.).
Akkor a Radicová vezetésével felálló négypárti kormánynak gyakorlatilag egy találkozási pontja volt: leváltani Ficót; együttműködésük nyilvánvalóan a türelem, a felelős politizálás és az ügyes kompromisszumok próbája lett - másfél évig húzták ki anélkül, hogy ezek bármelyikére akár csak kísérletet tettek volna. Hangosra és csúfosra sikeredett a bukásuk, melynek során Robert Fico mint az Európai Unió helyi megmentője léphetett fel (lásd: Eurofico eljött hozzátok; Magyar Narancs, 2011. október 20.). Jól kirajzolta a jövőt: jön, akinek mennie sem kellett volna.
Hogy persze Szlovákiának valóban Robert Fico miniszterelnökségére van-e szüksége, az egészen más kérdés, de a rideg tény az, hogy ha lámpással keresnének, akkor sem találnának mást. Mindenesetre a bizonyításhoz most végre teljesen egyértelmű felhatalmazást adtak neki a választók; a voksok 44,41 százalékát megszerezve pártja 83 helyhez jutott a 150 fős törvényhozásban. A győztes ezzel együtt kerekasztal-tárgyalásokat kezdeményezett a további öt bejutott párttal, ami - akárcsak számos Fico-nyilatkozat - azt sem zárja ki, hogy a Smer bevesz (becsábít?) maga mellé valakit kormányozni jobbról. Azért sem tehetjük a tűzbe a kezünket, hogy biztosan visszautasításra talál ebbéli törekvésében, mert eddig csak a parlamenti újonc (már amennyire az), az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek nevű alakulat zárta ki a közösködést vele. Már a nevük sem áll jól, viszont a mélyen populista formáció a harmadik helyen végzett a maga 8,55 százalékával és 16 mandátumával. Illetve még a választások romjai alatt heverő Mikulás Dzurinda bírt olyat szólni, hogy "a jobboldal vezére csak az lehet, aki nem lép koalícióra a Smerrel". Az ördög tudja, hogy magáról beszélt-e, de erre a sereghajtók közt abszolvált beslisszolás (6,09 százalék, 11 hely) aligha jogosítja fel. Arra is megkockáztatnánk megmaradt halereinket, hogy pártja élén túl sem éli a hétfőt (e cikk vasárnap készült), s jön helyette Lucia Zitnanská volt igazságügyi miniszter.
De akár bevesz valakit, akár nem, Ficónak kényelmes helyzete van - csak elronthatja. De ahhoz akkor is nagyon kell tepernie, még ha meg is hozza azokat az elkerülhetetlen, ugyanakkor nyilvánvalóan népszerűtlen intézkedéseket, amiket az eurózóna válsága és az utóbbi időben valamelyest akadozó szlovák gazdaság kényszerít rá. Némi aggodalomra adhat ugyan okot bizonyos külső szemlélőknek, hogy Fico mint jó populista vezér az utóbbi időben belengetett néhány szelektív adót, például a bankszektor irányába, s hangoztatja azt is, hogy a gazdagokkal fizetteti meg az ország pénzügyeinek rendbetételét, de az első dolga a győzelem után az volt, hogy kinyilvánítsa szolidaritását az adósságválsággal vert Európával. A legvalószínűbbnek s egyfajta életbiztosításnak az tűnik, hogy a miniszterelnök nem tervez döntő átalakításokat; inkább csak a legszükségesebb és legkisebb lépéseket teszi majd meg, úgymond a növekedés ösztönzésére. Márpedig ha ez sikerül neki, akkor jobboldal legyen a talpán, aki a következő választásokon a siker reményével mer kiállni ellene.
Vert zsoltosok
Magyarországról nézvést az új felállás persze aligha tűnik túl biztatónak, hiszen Robert Fico 2006 és 2010 közötti kormányzása idején számos konfliktusa akadt a két országnak. Ráadásul ezek egyik része a szocialista-szabad demokrata kormány idejére esett, amely e tekintetben kétségkívül konfliktuskerülőnek volt mondható, míg a mai éppen az ellenkezője, plusz még szerfelett aktív nemzeti politikát is folytat - tévedhetetlenül a szlovákiai (és a romániai) magyar szavazók többségének ellenében. Eközben csak a vak nem látja, hogy a kisebbségi sorban élő magyarok mindig megszívják, ha Budapestről mondják meg nekik, hogy ki az igazi magyar. S még annyit sem hozhatunk fel az érintettek (a magyar kormány, s azok, akik Szlovákiában felülnek a Németh és Semjén Zsoltokkal üzengető Orbán Viktornak) mentségére, hogy minderről csak ez a választás szolgált számszerű adatokkal.
A 2010-es voksoláshoz képest érdemleges változás ugyanis csak annyi történt, hogy a Híd nyolc fölötti százaléka hét alá apadt (6,89; 13 hely), ám a Magyar Koalíció Pártja ugyanannyi szavazattal maradt a vonal alatt, mint akkor (4,28 százalék, kevés híján 110 ezer voks). Mindennek betetőzéseként azt is elég biztosra vehetjük, hogy a Híd elszivárgói nem az MKP, hanem inkább a Smer felé szivárogtak, illetve eltűntek az egyre lanyhuló magyar választási hajlandóság miatt. Elsőre nyilván megdöbbentőnek tűnik, de például a galántai járásban a Smer több szavazatot szerzett, mint a Híd. A komáromi járásban pedig országos szinten is az egyik legalacsonyabb volt a részvételi arány, 51,7 százalék (a járások gyakorlatilag megegyeznek a választókörzetekkel). Konkrétan a legkevesebben a tőketerebesi járásban szavaztak (50,24 százalék), szemben az országos - 60 százalékot meghaladó - átlaggal.
Jelen választás így tagadhatatlanul véglegesítette, hogy nincsen bűnösebb politika a "ki a magyar, ki a nem magyar" folyamatos mantrázásánál. A napnál világosabb, hogy szlovák szavazó nincsen (már a Híd, pláne az MKP háza táján), vagy aki volt, épp most távozott a Hídtól a Smerhez. Könnyen belátható mindez, ha összevetünk pár eredményt: a 2006-os választásokon még együtt induló magyarok (az MKP) 11,7 százalékot szereztek, 2010-ben a Híd 8,1 és az MKP 4,3-et, azaz együtt 12,4-et, most pedig 6,9-et és 4,3-et, azaz együtt 11,2-et. Ne legyenek illúzióink, ezek ugyanazok a szavazatok. Ezek a magyar szavazatok.
Nem árulunk el nagy titkot avval, ha kimondjuk, Szlovákiában - a Híd kivételével - csak nacionalista pártok működnek, olyan az MKP is. A Híd - annak ellenére, hogy vegyes párt, hogy vannak szlovák képviselői - programjának sarkalatos része a magyar kisebbség érdekeinek képviselete, amelynek parlamenti hatékonyságát vagy hatékonytalanságát nemcsak a Híd másfél kormányon töltött ideje alatt volt módunk megtapasztalni, de bármikor eddig, hiszen magyarok nélkül még nem volt szlovák parlament az elmúlt közel húsz évben. Azt is tudjuk jól, hogy Szlovákiában igen nagy kedvvel használt politikai eszköz az ún. magyar kártya, és ma is vannak érvényben kisebbségeket, de főként a magyart sújtó törvények az oktatástól a nyelvhasználaton át egészen az állampolgárságig. Az elmúlt ciklusokat figyelembe véve arra sem lehet számítani, hogy Robert Fico akár koalíciós, akár egyszínű leendő kormánya az első komolyabb gazdasági természetű nehézségekkor nagyon habozik majd az asztalra csapni ezt a magyar kártyát. És akkor majd ott állnak a szlovákiai magyarok, fél képviselettel. Száztízezer másodszor is a Dunába dobott szavazattal.
Tegyük sietve hozzá: semmi jóra nem számíthatunk a következő négy évben a magyaroktól sem. Már a magyarországi "nemzetpolitikától". Már az MKP-tól.
Az újbóli választási kudarc másnapján már a Hír Tévében zúzta a 2010-es bukta után visszahúzódni kényszerült MKP-elnök, Csáky Pál, s megmondta a tutit: ott szúrták el, hogy 2010-ben átadták a helyet a fiataloknak. Mintha azok bármit máshogy csináltak volna! Beköltöztek Csákyék helyére a magyarországi közszolgálati médiába, melynek gazdái a Hidat a küszöbig sem engedték, s onnan ordítozták teli szájjal, hogy a Híd nem magyar, a Híd csak egy mutyipárt, meg hasonló, Dél-Szlovákia (ah, a Felvidék) polgárainak élethelyzetét súlyosan megjobbító dolgokat. Aztán csodálkoztak ("csalódottságuknak adtak hangot"), amikor mindennek gyümölcseként ők is átszaladtak a léc alatt, mint jeles eleik, a Csáky- Duray-alakulat. S miután Csáky megmondta, hogy mi volt a baj, megmondta azt is, hogy mi lesz: a Híd majd megint összefekszik a szlovákokkal.
Summa summarum: immár nem az MKP esetleges megreformálása a létkérdése a szlovákiai magyaroknak, hanem az, hogy miként szabaduljanak tőle és azoktól, akik biztonságosnak látszó távolságból heccelik őket.
