Hétpróbás káderek
A változások az élet más területén is észlelhetők. A sajtó felszabadult, azok az újságírók, akik tegnap még hűségesen szolgálták a rendszert, egyik napról a másikra az új hatalom mellé álltak, és euforikusan méltatják a DOS vezetőit. A rendőrterror lényegesen enyhült, habár Milosevic rendőrfőnöke - éppen Kostunica közbelépésének köszönhetően - továbbra is a titkosrendőrség élén áll. A tegnapi hatalmat alázatosan szolgáló hadseregtábornok ma Kostunica körül legyeskedik. Jugoszlávia látványosan visszatért a nemzetközi közösségbe, de belső nemzeti traumáira még nem talált választ. Az új politikai elit Kosovo visszacsatolását ígéri, ám Dél-Szerbiában, vagyis Kosovo és Szerbia határzónájában felfegyverzett albán lázadók, avagy, a felszabadult média szóhasználatával élve: "siptár terroristák" tevékenykednek. A G17-es csoport, az új hatalom mögött álló közgazdásztestület az előző választások alkalmával gyors gazdasági felemelkedést ígért, néhol mindössze pár hónapos határidőt szabott meg, de az első hónapok után kiderült: ez megvalósíthatatlan. Nyugaton tárt karokkal fogadták az elitváltást, Szerbia jelentős gyorssegélyt kapott, mindenki tudja azonban, hogy ez legfeljebb tavaszig tart, utána a gazdasági racionalitás fogja meghatározni a gazdasági együttműködés ütemét. Ehhez viszont már alapvető politikai változások szükségesek.
Montenegró és Szerbia viszonya továbbra is tisztázatlan. Belgrádból szinte megújult erővel folytatják a propagandaháborút a szakadár montenegrói hatalom ellen, szinte ugyanazokkal a minősítésekkel, mint Milosevic idejében.
Mindez azonban cseppet sem csökkenti a DOS esélyeit. Szerbia polgárai belenyugodtak, hogy valamiféle változásoknak be kell következniük. És e reformok végrehajtása lesz a DOS, e rendkívül heterogén és számos ponton egymással éppenséggel ellentétes elképzeléseket dédelgető szervezetekből álló pártszövetség feladata. Az új politikai elit csodákat ígér, de abban sem biztos, hogy mit hoz a holnap. Nemcsak kemény tél, hanem kijózanító győzelem előtt áll, amelynek legfőbb tanulsága, hogy a politikai játéktér megváltozott, de a társadalom elváráshorizontja alig. Ez súlyosabb próbatétel elé állítja, mint a gazdasági válság. Az is vitatható, hogy a DOS-ba tömörült 18 párt mennyiben akar és mer szembenézni a társadalom elvárásaival, amelyekről egyébként alig esik szó az esélyek latolgatásakor. Legfeljebb közvetve. Gyakran felmerül ugyanis a gyanú, hogy a hatalomátvétel kompromisszumai meghatározzák majd annak irányát is. Miért maradtak továbbra is Milosevic kulcsemberei a hatalomban? Miért nem tartóztatják le a háborús bűnösöket? A hivatalos válasz szerint minden meggondolatlan lépés a társadalom ellenállását váltaná ki, ezért óvatosan, megfontoltan kell haladni. Ez a józan és taktikus gondolatmenet sokat elárul a szerbiai társadalom jelenlegi állapotáról. A szavazópolgárok többsége megbüntette ugyan Milosevicet, de még nem szakított azokkal az alapvető eszmékkel, amelyekre Milosevic rendszere épült. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a kosovói tömegsírokról sem az újonnan felszabadult sajtóban, sem a tegnapi független médiában nem esik szó. Néhány próbálkozás történt, de ezek általános felháborodást váltottak ki. Továbbra sem kap kellő társadalmi támogatást a háborús bűnösök kiadatása a hágai nemzetközi bíróságnak. A Vreme című független politikai magazin kommentátora, Stojan Cerovic szerint ez a szerb nemzet megalázása lenne. Az erősen központosított nemzetállam milosevici doktrínája pedig szinte érintetlen, az új hatalmi elit legfeljebb némileg kívánja lazítani.
A forradalmat felfalják
Mindezek ismeretében új megvilágításba kerülnek a Milosevic uralkodásának végét elhozó, nevezetes október 5-i tüntetések is. Miért nem avatkozott be Milosevic hírhedt rendőrsége és a katonaság? Hogyan történhetett meg, hogy a diktatórikus rendszer szinte percek alatt összeroppant? Miféle alkuk születtek? A hatalomátvétel történetének kulcsmozzanatait még homály fedi, de az már kiderült, hogy a demokratikus forradalom élcsapatában szerepet kaptak a különleges rendőrosztagok, továbbá azok az álkatonai alakulatok is, amelyek az elmúlt tíz évben megjárták a horvátországi, a boszniai, a kosovói harctereket.
Ha vissza akarjuk csatolni Kosovót, akkor el kell zavarni Milosevicet, írta Ljubomir Tadic, az egykori ´68-as, újbaloldali filozófus, akiből később az ellenzéki nacionalizmus legrangosabb képviselője lett. Ez a kulcsmondat feltárja a szerbiai fordulat gyökereit. Az egykor bálványként tisztelt jugoszláv elnök 2000 őszére az állam legmagányosabb tisztségviselőjévé vált, mert kivetette magából az a populista mozgalom, amely trónra ültette. A Milosevic-ellenes tömegmozgalom egyik legfontosabb jelszava az volt, hogy az elnök elárulta a nemzeti érdekeket, és négy háborút vesztett el, nem pedig az, hogy igazságtalan háborúkat folytatott, és velejéig eltorzult nemzeteszményt hirdetett meg. Ezt a jelszót az ellenzéki vezérek jelentős része mindmáig ismételgeti, és ez a soron levő választások egyik toposza is.
De hátat fordított Milosevicnek a represszív államapparátusra döntő befolyást gyakorló gazdasági oligarchia is, amelyik az előző rezsimben tett szert hatalmas tőkére. Ez a rendőrséggel szorosan összefonódott, maffiaként működő csoportozat a daytoni békeszerződés aláírását követően abban reménykedett, hogy a háborúk után valamiféle konszolidáció következik majd be Szerbiában, aminek révén legalizálhatja vagyonát, és bekapcsolódhat a nemzetközi gazdasági életbe. Milosevic kosovói kalandja után azonban nyilvánvalóvá vált előttük, hogy ez az út járhatatlan, a nemzetközi szövetség semmiképpen sem fog megalkudni Milosevictyel. Ennek következtében számára is teherré vált az a politika, amely létrehozta. ´k gazdagodni akarnak, nem pedig a világgal háborúzni.
Alapkőletétel
A politikai színtér tehát alapjaiban rendeződött át. Ennek a folyamatnak a jegyében zajlott le a szeptember 24-i voksolás, és ezt fogja hitelesíteni a soron levő is. Szeptember 24-én Milosevic elleni népszavazás történt, december 23-án viszont a hogyan tovább a kérdés. Erről azonban a jelen pillanatban nem dönthetnek a választók. Lehet, hogy éppen ebben rejlik a választások esélye. A DOS ugyanis, bár egységes listával lép fel, belülről nem egységes, ezért az elkövetkező négy évben az új politikai elitek belső alkuja fogja meghatározni a szerbiai politikát. Ennek következtében a populista mozgalmak közvetlen hatása erősen csökken, és növekszik a gazdasági racionalitás befolyása. A legnagyobb vívmány az lesz, ha Szerbiában a politika az utcáról nem a rejtélyes pártirodákba, hanem végre a parlamentbe vonul be.
A DOS csődbe jutott államot kapott örökségbe. Ha meg akarja szilárdítani a hatalmát, akkor kénytelen lesz javítani a lakosság életfeltételein és életszínvonalán, és be kell indítania az ipar működését, ami elképzelhetetlen a nyugati tőke nélkül. Mindennek előfeltétele a jogállamiság megszilárdítása lenne. Az elit tudatában van ennek, és az elmúlt hetekben látványosan nyitott a nemzetközi közösség felé. Jugoszlávia egyik napról a másikra bekapcsolódott a különböző nemzetközi szervezetek munkájába, vállalva az ebből fakadó kötelezettségeket. Mindez kikényszeríti a nacionalista és a populista politika fokozatos felülbírálatát.
December 23-án tehát a politikai elit olyan keretet teremt, amely biztosítja a szerbiai társadalom lassú és fokozatos belső átrendeződését. Azt, hogy szembenézzen önmagával és jövőjével. Ez a keret laza és bizonytalan, nehéz örökség terheli. Nehéz elképzelni, hogy a következő években ne az állandó zűrzavar és bizonytalanság jellemezze a szerb politikát: Szerbiának szembe kell néznie saját örökségével, és meg kell értenie, hogy a sikeres átmenet titka nemcsak a jaltai világrend felbomlásában rejlik, hanem a versailles-i hagyomány kritikus átértékelésében is. Nemcsak egy politikai rendszert kell lecserélni, hanem az állam identitását is újra meg kell határozni. Milosevic rendszere ugyanis nem véletlen incidens volt Szerbia történetében. Valós és fájdalmas kérdéseket vetett fel, de katasztrofális válaszokat adott rájuk, amelyek nem gyógyították a sebeket, hanem elmérgesítették. Most egyszerre kell gyógyítani a sebeket és megtalálni a helyes válaszokat.
Végel László
