„Alelnök úr, ön kivételes politikai karriert futott be, és rossz lenne azt látni, hogy ez egy iowai hotelszobában ér véget, miután harmadik helyen végzett Bernie Sanders mögött” – David Plouffe, Barack Obama egyik vezető tanácsadója beszélte le ezekkel a szavakkal Joe Bident az elnökségért való indulásról 2015 októberében. Biden pár hónappal korábban temette el fiát, és bár lebegtette, hogy beszáll a 2016-os kampányba, sokak szerint nem állt érzelmileg készen egy ilyen megmérettetésre. Plouffe közvetetten Obama véleményét is tolmácsolhatta, hiszen ekkor a Demokrata Párt vezető politikusai már mind Hillary Clinton jelöltségével számoltak.
Négy évvel és négy hónappal később úgy tűnt, hogy kimondottan előrelátó volt Plouffe figyelmeztetése. Sőt, az idei iowai jelölőgyűléseken Biden csupán a negyedik helyen végzett: a széttöredezett mezőnyben nemcsak Sanders és a semmiből feltűnő, 38 éves kisvárosi polgármester, Pete Buttigieg előzte meg, de Elizabeth Warren szenátor is több szavazatot szerzett. Egy héttel később New Hampshire-ben pedig tovább romlott a helyzete: az előválasztás előtti vitán kiemelkedően teljesítő Amy Klobuchar szenátor meglepetésre a harmadik helyre ugrott, Biden pedig már csupán ötödik volt. A politikai nekrológok közlésre készen álltak, és az újságírók közül sokan már azt találgatták, hogy a volt alelnök mikor száll ki a versenyből.
Biden azonban kitartott, és nevadai második helyével megmutatta kampánya életképességét – igaz, ekkor még az első három állam mindegyikében legtöbb szavazatot szerző (és a delegáltszámokat nézve Iowában Buttigieg-dzsel fej fej mellett végző) Sanders tűnt a jelölés első esélyesének. Február utolsó napján azonban Biden Dél-Karolinában hatalmas fölénnyel nyert, azóta pedig a 77 éves volt alelnök szinte megállíthatatlan: márciusban – cikkzártáig – 21 államból 15-ben az élen végzett. Meggyőző többséggel nyerte az összes déli államot, de a sikerei az északkeleti partvidékre és a kulcsfontosságú közép-nyugati régióra is kiterjednek. Sanders ugyan megnyerte a legnépesebb államot, Kaliforniát, de győzelmei szinte kizárólag az ország nyugati részére korlátozódnak, és az elnyert delegáltak számában egyre nagyobb a lemaradása. (Lásd keretes írásunkat arról, hogy hol mehetett félre a baloldali szenátor lendületesen induló kampánya.)
Obama leszólt?
A dél-karolinai előválasztás után váratlan gyorsasággal zárt össze a párt centrista szárnya: Buttigieg és Klobuchar a biztató korábbi eredmények dacára kiszállt, és Bident támogatja, majd rohamtempóban sorakozott fel mögötte a párt szinte összes vezető politikusa, a legtöbb már visszalépett elnökjelöltet is beleértve. Bár Barack Obama hivatalosan nem nyilvánított véleményt, sokan mégis az ő kezét látták a fordulatban – ezt a teóriát erősítette az is, hogy Buttigieg közvetlenül a visszalépése után (de még azelőtt, hogy bejelentette volna Biden támogatását) telefonon konzultált a volt elnökkel. (Sajtóinformációk szerint Obama nem buzdította közvetlenül Buttigieget Biden támogatására, de utalt rá, hogy ez az a pillanat, amikor sokat számít a fiatal polgármester szava.)
Mindez első ránézésre azt a népszerű elméletet igazolja, hogy valójában a pártelitek döntenek a jelöltek kiválasztásáról – ám ez a kép leegyszerűsítő. Inkább az volt a meglepő, hogy a volt alelnök Biden kampánya az első hónapokban meglehetősen alulfinanszírozott volt, és kevés vezető politikus állt be mögé. Ehhez nyilván hozzájárult a népes mezőny, de az is, hogy az elitben is volt némi kétkedés a volt alelnök kampányolási képességeit illetően. Hiába tűnt volna azonban vonzó opciónak Buttigieg, Klobuchar vagy akár Warren jelölése, ha ők a párt bázisának számító feketék körében alig tudtak támogatókat szerezni. Tehát Biden elnöki reményeit nem is a pártelit, hanem sokkal inkább Dél-Karolina fekete szavazói mentették meg – körükben 61 százalékot ért el az exit poll szerint.
A március eleji szuperkedden tarolt Biden: a versenybe rossz taktikai érzékkel csak késve becsatlakozó Mike Bloomberg volt New York-i polgármester hiába költött el több százmillió dollárt reklámra, már nem a párt megmentőjeként tekintettek rá. Sokak számára Biden lett az a jelölt, aki a legjobb eséllyel szállhat szembe Donald Trumppal – miközben az ő jelölése is rengeteg kockázattal jár.
A szuperkedd után aztán a koronavírus-járvány és a hirtelen gazdasági visszaesés veszélye felülírta a korábbi szempontokat. Míg Trump nyilvános megszólalásai csak fokozták a bizonytalanságot, Biden szereplései elnökinek tűntek, és az Obama–Biden-éra egyre inkább vonzó, nyugodt időszakként tűnt fel. (Biden az erre való hivatkozást időnként annyira túlzásba viszi, hogy könnyű céltáblája a késő esti show-k humoristáinak. Stephen Colbert például nemrég így parodizálta: „Végül is ki emlékezne, hogy melyikünk volt Barack? Obama–Biden, 50-50 az esélyem.”)
Biden hosszú politikai karrierje azonban nemcsak tapasztalatot jelent, hanem rengeteg támadási felületet is ad. Fiatal szenátorként ellenezte a fekete diákok szegregációjának megszüntetését célzó iskolai buszoztatást, később pedig az igazságügyi bizottság elnökeként az egyik fő támogatója volt annak a büntetőjogi törvénycsomagnak, amelyet ma már a fekete fiatalok tömeges bebörtönzéséhez vezető egyik hibás lépésként tartanak számon. Sokan azt is felróják Bidennek, hogy bizottsági elnökként rosszul kezelte a szexuális zaklatással vádolt Clarence Thomas bírójelölti meghallgatását, és így Thomas végül bekerülhetett a Legfelsőbb Bíróságba (igaz, Biden ellene szavazott). Tavaly tavasszal pedig nőkkel való nem megfelelő fizikai kontaktusai miatt kellett bocsánatot kérnie.
A másik kikerülhetetlen kérdés Biden életkora: ha jövőre 78 évesen hivatalba lépne, akkor nemcsak a beiktatásokat tekintve, hanem összességében is a legidősebb amerikai elnökké válna (Ronald Reagan 77 éves volt leköszönésekor). Ez persze a Bidennél egy évvel idősebb – és tavaly infarktuson áteső – Sanders esetében is megáll, de Biden nyilvános szereplései időről időre muníciót szolgáltatnak kritikusainak. Valójában sosem volt jó szónok, egyes verbális kihagyásai és botlásai pedig korábbi – és talán teljesen soha meg nem szűnő – dadogásával lehetnek összefüggésben. De a kialakuló egészségügyi veszélyhelyzet csak felerősítheti az aggodalmakat, hogy ezt a rengeteg emberi érintkezést, hatalmas energiát igénylő munkát valóban a 70-es éveikben lévő férfiaknak kell-e ellátniuk.
Vissza a normalitáshoz?
A koronavírus-járvány fényében Biden egyik fő ígérete is új értelmet nyer: ő a „normalitáshoz” vezetné vissza az amerikai politikát. Ez természetesen nem a járvánnyal kapcsolatban hangzott el – sokkal inkább arra vonatkozik, hogy milyen üzenetek érkeznek a Fehér Házból, s hogyan viselkedik az Egyesült Államok elnöke. Biden a normalitás alatt azt is érti, hogy a két vezető párt képes lesz újra együttműködni, és az ország kormányzása érdekében kompromisszumokat kötni.
Csakhogy nem világos, hogy van-e visszaút ehhez a „normalitáshoz”. Biden a ’70-es évek amerikai politikájában nőtt fel, amikor a két párt közti ideológiai szembenállás messze nem volt olyan éles, mint manapság: voltak konzervatív demokraták és liberális republikánusok, akik egy-egy kérdésben inkább a másik oldallal szavaztak. Biden sokat emlegeti, hogy együtt tudott működni például John McCainnel vagy Richard Lugarrel a szenátusban. Mostanában azonban ilyen önálló szereplők alig akadnak, ahogy ez legutóbb, a Trump elleni alkotmányos vádemeléskor is kiderült, hiszen egyedül a korábbi elnökjelölt Mitt Romney szavazott a republikánusok közül az elnök elítélésére. A ’70-es évek óta súlyosan polarizálódott az amerikai politika, és Biden feltevése, mely szerint Trump elnöksége csupán egy aberráció, kifejezetten problémás. Meggyőzőbb az az érvelés, hogy Donald Trump megjelenésének a republikánusok teljes előző évtizede volt az előzménye – a párt jobbszárnyán a Tea Party felemelkedése, Obama minden javaslatának ellenzése vagy a Fox News csatorna akár összeesküvés-elméleteket is felkaroló propagandája –, s az elnök inkább okozata, mint oka a mostani krízisnek.
Ettől függetlenül a világot minden bizonnyal megnyugtatná, ha Trumpot Biden váltaná az elnöki poszton. Ő ugyanis több évtizedes külpolitikai tapasztalattal rendelkezik, és ha nem is képviselt minden ügyben utólag helyesnek bizonyuló álláspontot – szenátorként például megszavazta a felhatalmazást az iraki háborúra, amit Sanders támogatói nem mulasztanak el felemlegetni –, de azt a kiszámítható liberális internacionalizmust képviseli, amit a Clinton- és Obama-érában megszokhattak az Egyesült Államok szövetségesei. A ’90-es években Biden erőteljesen támogatta a NATO kelet-közép-európai bővítését, és manapság is azt képviseli, hogy az Egyesült Államoknak nemcsak érdekei, hanem értékei okán is vezető nemzetközi szerepet kell betöltenie.
Obama alelnökeként lojálisan képviselte a hivatalos külpolitikát, ám bizonyos kérdésekben ellenkezett véleménye az elnökével. Ellenezte a líbiai intervenciót, ahogy a 2009-es afganisztáni csapatbővítést is, és már akkor egy szűkebben vett terrorelhárító hadműveletet favorizált. Biden – például az ezeket a beavatkozásokat támogató Hillary Clintonnál – szkeptikusabb azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államok csupán az erő alkalmazásával mit érhet el a világban, de külpolitikája így sem jelent elzárkózást, és egyértelműen elutasítja Trump „America First” felfogását.
Járatlan utak
A közegészségügyi válsághelyzet a következő hónapokban mindent boríthat az amerikai politikában is: Louisiana és Georgia állam már bejelentette az előválasztások elhalasztását, és szinte biztosan máshol is követni fogják a példát. A világ minden részén rögtönzésre kényszerülnek a vezetők, Londonban például a májusban esedékes polgármester-választást 2021-re halasztották. Azt sem lehet kizárni, hogy az amerikai történelemben először megváltozzon a négyévenként esedékes elnökválasztás menetrendje, vagy valamilyen új szavazási módszerre térjenek át. (Kaliforniában és más nyugati parti államokban már eddig is a levélszavazás dominált – lehet, hogy a koronavírus-járvány hozza el az amerikai választások lebonyolításának régóta érő egységesítését.)
Donald Trump elnöksége negyedik évében szembesül az első nem saját maga által előidézett, komoly válsággal, és egyelőre nem vizsgázik jól. De a krízis a Biden-féle „fontolva haladás” számára is éles teszt: a volt alelnök Sandersszel és Warrennel ellentétben nem támogatta az egészségbiztosítási rendszer teljes felülvizsgálatát, ám a különleges időkben gyorsan változhat a közhangulat, és a járvány bebizonyította, hogy egy ilyen rendszer csak annyira lehet erős, amennyire a leggyengébb láncszeme az. Biden mellett szól azonban a személyes története: az első feleségét és két gyermekét is tragikus körülmények közt elvesztő politikus minden hibája ellenére rengeteg amerikait nyert meg magának empatikus képességeivel. Márpedig részvétre és megértésre különösen nagy szükség lehet a közelgő hetekben és hónapokban.
| Mit rontott el Bernie Sanders?
Négy éve szoros versenyben kikapott Hillary Clintontól, viszont kétségtelenül mozgalmat indított el. 2020-ban két hétig úgy tűnt, hogy övé lehet a demokrata elnökjelöltség – ám ez, most úgy fest, ismét kicsúszott a keze közül. Mit ronthatott el a magát demokratikus szocialistaként meghatározó vermonti szenátor? Sanders még a kezdeti, általa megnyert előválasztásokon sem tudott a 25–35 százalékos támogatottság közötti sávból kimozdulni: sikereit a megosztott mezőnyben érte el, a Biden, Buttigieg és Klobuchar fémjelezte „mérsékeltek” együtt rendre több szavazót szólítottak meg, mint a „progresszívek”, azaz Sanders és Warren. És ha a támogatottságok nem feltétlenül adódnak is össze, Buttigieg és Klobuchar visszalépése megmutatta, a centristák összezárása mégis számított – Sandersnek egy az egyben kevés államban volt esélye Biden ellen. A párton belüli kommunikációs csatában sem szerepelt jól: elkötelezett online támogatói olykor túl agresszíven reagáltak az ellenvéleményekre, ami vissza is üthetett. (A Sandersszel nagyjából egy politikai platformon lévő Elizabeth Warren is panaszkodott az őt ért online abúzusra, amit szerinte Sanders túl későn és tessék-lássék módon ítélt el.) Ráadásul – hatalmas fölénye dacára a 35 év alatti korosztályban – Sandersnek nem sikerült a fiatalokat kellően mobilizálnia, az előválasztásokon aktívabb idősebb szavazók körében pedig alacsony volt a támogatottsága. De ezeknél is fontosabb, hogy Bident sok demokrata esélyesebbnek találta Donald Trump legyőzésére. A 2018-as félidős választások demokrata előretöréseit bebiztosító képviselők szinte kivétel nélkül Bident támogatták, és az ő jelölése járulhat hozzá inkább a nyerhető, de rendkívül szoros versenyt ígérő szenátusi helyek (Arizona, Észak-Karolina, Maine) elhódításához. Biden szélesebb koalíciót képviselt – Sanders mozgalma azonban így is kitolta balra a demokraták programját. |
| Biden kontra Trump
A közvélemény-kutatások szerint Bidennek lehetnek a legjobb esélyei Donald Trump legyőzésére: a legfrissebb mérések úgy 10 százalékpontra mérik az előnyét Trumppal szemben, Sanders fölénye általában ennél néhány ponttal kevesebb. Biden számára különösen jó jel, hogy a legtöbb kutatásban 50 százalék fölötti támogatással rendelkezik, azaz kifejezetten erős bázisra építhet. Az amerikai elnökválasztást azonban nem az összesített szavazatszámban, hanem az egyes államok által elnyert elektori szavazatokban kell megnyerni: Hillary Clinton ugyan országosan 2 százalékponttal legyőzte Trumpot, ám a kulcsállamokat, ha szorosan is, de elvesztette. Több jel mutat arra, hogy idén ez a különbség még nagyobb lehet, azaz bárki is lesz a demokrata jelölt, magabiztos győzelmet kell aratnia ahhoz, hogy az elektori matek is kijöjjön. Biden arra számít, hogy ő visszaszerezheti az egykori rozsdaövezet elvesztett államait, ugyanis limitálhatja a veszteségeket a fehér, diploma nélküli szavazók körében is. Emellett a 2018-as választásokon a demokratákat támogató elővárosi, magasan kvalifikált, elsősorban női szavazókkal bővítheti a koalícióját; sikeréhez azonban elengedhetetlen lenne a fiatalok választói aktivitásának növelése is. Biden minden bizonnyal a becsületesség jelszavával támadja majd Trumpot, de a Trump-csapatnak erre kész válaszai lesznek: a Burisma céget, azaz Biden fiának ukrajnai ügyleteit hozzák majd fel. Hosszú és személyeskedő kampányra lehet számítani – a koronavírus viszont minden eltervezett kampánytémát felülírhat. |
