Nehéz idegenkedés és rossz hangulatú asszociációk nélkül olvasni az öblös hangú venezuelai forradalmi retorika írásos lenyomatait. Egy kommunista párti (PCV) képviselő, bizonyos Carolus Winter ekképp nyilatkozott a minap a világhelyzetről: "Az Egyesült Államokban és Európában, ahol a konzervatív jobboldal a tőkének hűen elkötelezett szocialista pártokkal szövetségben uralkodik, a megbukott polgári demokráciából egy diktatórikus rendszerbe történő átmenet érdekében hoznak intézkedéseket." Hugo Chávez államfőt azonban nem lehet becsapni az efféle kijelentésekkel. Szerinte a PCV nem áll a forradalom mellett, sőt kifejezetten ellenforradalmi magatartást tanúsít: ahelyett, hogy csatlakozna a kormányzó Venezuelai Egyesült Szocialista Párthoz (PSUV), nem átall ellenjelölteket állítani a november végi helyi választásokra. Ha ez így megy tovább, a kommunistákat előbb-utóbb eltünteti az ország politikai térképéről - dörögte Chávez, aki mestere, Fidel Castro nyomdokában haladva hosszas rádió- és tévészónoklatokban szereti eligazítani népét ország-világ dolgaiban. Ahhoz a problémához, hogy mármost
kik a forradalmárok és kik az árulók,
a PCV vezetőinek is volt egy-két szavuk, de az emelt hangok természetesen nem erről szólnak, hanem a válságról. Pontosabban a válságokról, amelyek Venezuelát sújtják. Az év első negyedében élelmiszerhiány volt az országban, amely az élelmiszerárak tavalyi és idei világméretű és jelentős mértékű emelkedésével függött össze elsősorban. Ezt pedig két dologgal magyarázzák. Egyrészt azzal, hogy az erre alkalmas mezőgazdasági termékeket növekvő arányban használják fel bioüzemanyag előállítására. Másrészt pedig a kereslet növekedésével, amely elsősorban a világ két legnépesebb országában, Kínában és Indiában jelentkezik. De érezhető Venezuelában is, a szegény rétegek helyzetét javító intézkedések (a 2007-es költségvetés közel felét szociális kiadásokra fordították), az államosítások során kiszélesített állami szektorban dolgozók létszámnövekedése következtében.
Az elvileg Chávez népszerűségét növelő intézkedések sem voltak elegendőek ahhoz, hogy a venezuelaiak elfogadják az alkotmány általa kezdeményezett módosításait, amelyek a gazdaság további központosítását szolgálták volna, és amelyekről tavaly decemberben népszavazást tartottak. Az ezt követő élelmiszerválság tovább rontotta a közhangulatot, bár a szárnyaló kőolajárak lehetővé tették, hogy a caracasi vezetés egyre mélyebben nyúljon a zsebébe a lakosság megnyerése érdekében. A költségvetés összege 2004 óta megháromszorozódott, az idei tervekhez képest harmincszázalékos volt a túlköltekezés, és a jövő évre további huszonkét százalékos kiadásnövekedést terveznek. Chávez júliusban még elképzelhetőnek tartotta, hogy amennyiben az Exxon Mobil az államosítással kapcsolatos nézeteltérések miatt zárolja venezuelai eszközeit, vagy bekeményedik az amerikai-iráni konfliktus, akár háromszáz dollárig is emelkedhet az olaj hordónkénti ára. Igaz, másfelől arra is rámutatott, hogy az árszintet a spekuláció duzzasztotta ekkorára, és ha kipukkad a léggömb, a zuhanás akár a hetvendolláros szintig is tarthat.
Nos, ez utóbbiban kétségkívül igaza volt - a konkrét számok terén is csak kicsit tévedett, hiszen a múlt héten egy pillanatban a venezuelai olajért már csak 68 dollárt adtak. A pénzügyi válság hatására ugyanis világszerte elharapódzott a félelem a gazdasági növekedés lelassulásától, ami a kereslet viszszaesését hozta - így Venezuela a többi olajtermelő országhoz hasonlóan a kitermelés korlátozásán kénytelen töprengeni. Ez viszont visszahat a regionális súlyának erősítésére vonatkozó nagyívű terveire. Chávez augusztusban szerződésben ígérte meg például Paraguay újonnan beiktatott baloldali elnökének, Fernando Lugónak, hogy annyi olajat és olajterméket szállít az energiaforrásokban szegény országnak, amennyire csak szüksége van - akár napi 23500 hordónyit, ami a tavalyi mennyiségnek a sokszorosa. Emellett a térség számos baloldali vezetésű országának ad el támogatott áron legfőbb és szinte egyetlen exportcikkéből, amelyből a költségvetés bevételeinek mintegy a fele származik. A jövedelemből mindeddig látványos, ugyanakkor önmagukban tekintve rokonszenves és indokolt humanitárius gesztusokra is futja: például nagyszabású egészségügyi programokra, így kubai orvosok által tömegesen végzett ingyenes szemműtétekre.
Mindez azonban kardcsörtető kijelentésekkel is párosul: amikor szeptemberben a szintén baloldali programmal fellépő bolíviai elnök politikájával szemben a gazdag tartományok elszakadással fenyegető tiltakozó akciókat kezdeményeztek, és Evo Morales kiutasította az áskálódással gyanúsított amerikai nagykövetet, a példát Chávez is követte, sőt azt hangoztatta, hogy amennyiben megbuktatnák az államfőt, minden erejével támogatná a fegyveres ellenállást. Ebben a kontextusban elgondolkodtatónak tűnt ismételt moszkvai útja, ahonnan újabb, egymilliárd dolláros
fegyvervásárlási hitellel
térhetett haza, miután 2005 óta Venezuela már négymilliárdért vásárolt az oroszoktól vadászgépeket, helikoptereket és kézifegyvereket. Ennél is inkább felébresztette a hidegháborús emlékeket annak az orosz hadihajóflottának az indulása, amely szeptember végén egy északi-tengeri kikötőből kelt útra, hogy közös hadgyakorlaton vegyen részt Venezuelával az ottani partok közelében. Ami orosz részről válaszként értelmezhető Grúzia amerikai támogatására, Chávez helyzetében inkább a venezuelaiaknak szóló üzenet az ország (amerikai) fenyegetettségéről. Csakhogy regionális hatalmi politikájának ugyanaz a korlátja, mint az alapja. A kőolajat elsősorban az Egyesült Államoknak tudja eladni, emiatt a kétoldalú kapcsolatokat nem lehet sokáig feszíteni. A lefelé tartó árak miatt alighanem kénytelen lesz kihátrálni a régió jóságos Mikulásának szerepköréből, és ez jelzés lehet azoknak a kollégáinak, akik a költekező forradalom útját járják.
