Voltak előjelei a puccsnak. A hadsereg szóvivője, Zo Min Tun a hatalomátvétel előtti napokban például ilyet bírt mondani: „Nem mondjuk azt, hogy a hadsereg át fogja venni a hatalmat – de azt sem mondjuk, hogy nem.” A világ közvéleményét mégis sokkolta a hír. Pedig Mianmarban a katonai hatalomátvétel úgyszólván napi gyakorlat. A II. világháború után Burma néven függetlenedő ország demokratikus köztársaságként működött, ENSZ-képviselőjét, U Thantot 1961-ben megválasztották a világszervezet első nem európai származású főtitkárává. Az ország demokratikus fejlődése azonban nem tartott sokáig, az 1962-es katonai puccs elhozta a különféle junták korszakát, mely egészen 2010-ig tartott. 1990-ben engedélyeztek először valódi választásokat, amelyet a britek elleni függetlenségi harcot vezető parancsnok lánya, Aung Szan Szú Kjí és Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) nevű pártja toronymagasan nyert; csakhogy a katonaság menten megpuccsolta őket. Aung Szan Szú Kjít letartóztatták, és évekig fogva tartották. Házi őrizetben volt akkor is, amikor 1991-ben neki ítélték a Nobel-békedíjat.
Vasmarok
A hadsereg vezetői 2010-re felismerték, hogy a borzasztóan elszegényedett és a nemzetközi közösségből is kiszorult Mianmaron már csak a demokratizálódás látszata tud segíteni. Azóta viszonylag szabad választásokat tartanak, de a katonaság még mindig fontos szerepet tölt be az ország politikai vezetésében. A legutolsó választások előtt már az alkotmányt is úgy módosították, hogy a parlamenti helyek negyedét a katonaság részére kell fenntartani. Egy újabb alkotmánymódosítást pedig a képviselők több mint 75 százalékának kellene megszavaznia… Ugyanebben az alkotmánymódosításban kimondták azt is, hogy nem töltheti be az elnöki posztot olyan személy, akinek közeli külföldi rokonai vannak – ezzel mindenekelőtt Aung Szan Szú Kjít vették célba, akinek férje és fiai is brit állampolgárok. Így a politikusnő nem lehet elnök, és nem gyakorolhat hatalmat a hadsereg felett.
Ezek az alkotmányos kikötések természetesen nehéz helyzetbe hozták a 2015-től államtanácsosi jogcímen hatalmat gyakorló Aung Szan Szu Kjít és pártját, az NLD-t. Bár a világ szemében ők voltak felelősek mindenért, ami Mianmarban történt, valójában folyamatosan kompromisszumokat kellett kötniük a hadsereggel, hogy megőrizhessék pozíciójukat (és – mint látszik – a szabadságukat).
Minden bizonnyal a fentiekben rejlik a magyarázata annak is, hogy Aung Szan Szú Kjí miért nem állt ki 2017-ben a hadsereg áldozatául eső muszlim rohingya tömegek védelmében – az alkotmány korlátozta a cselekvőképességét. Ez persze nem ad magyarázatot arra, hogy amikor az ENSZ etnikai tisztogatásnak nevezte a rohingyák elleni brutális fellépést, Aung Szan Szú Kjí külügyminiszterként a Hágai Nemzetközi Bíróság előtt védte a mianmari hivatalos álláspontot. Erre inkább az utóbbi napok történései adnak magyarázatot, hiszen egyáltalán nem világos, hogy Aung Szan Szú Kjí anno nem tudott vagy nem is akart a hadsereggel szembeszállni. Egyes elemzések szerint azt remélhette, hogy a hadsereg viszonzásként feladja alkotmányos hatalmát, és az ország megindulhat a valódi demokrácia irányába. Nem kizárt azonban az sem, hogy a demokrácia ikonját saját ambíciói vezérelték, ugyanis a rohingya kisebbség kiirtása és elüldözése az ország lakosságának mintegy 70 százalékát kitevő buddhisták, az NLD szavazóbázisa körében is népszerű volt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
