Zaire: Francia csók

publikálva
1997/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kisangani érseke, Mosengwo lehetne az átmenet figurája Zaire-ban, ha ezt a távoli Vatikánban is úgy gondolják, ami meglepő fordulat (volna) Afrika és a Vatikán történetének jelenlegi állásában. Főleg az előbbi tűnik változékonynak az elmúlt hónapokban.

Kisangani érseke, Mosengwo lehetne az átmenet figurája Zaire-ban, ha ezt a távoli Vatikánban is úgy gondolják, ami meglepő fordulat (volna) Afrika és a Vatikán történetének jelenlegi állásában. Főleg az előbbi tűnik változékonynak az elmúlt hónapokban.

Nem hitte senki, de Mobutu hazatért. Világosnak látszott, hogy a gaboni Afrika-értekezlet, ahová egy hete, teherautóktól kísért konvojban haladva a kinshasai repülőtérig, elutazott, nem szól másról, mint a hidegháborúban derekasan nyugatos, zsebre dolgozó vérkonok elnök kivonulásáról. Aztán kiderül, hogy ő maga emeli a tétet, a tárgyalások örve alatt igyekszik összerántani hadserege maradékát, hozzá aki még mozog a ruandai hutuk közül meg az angolai egykor volt nem kommunista hazafiak importált egységeit. Futottak még francia, szerb, dél-afrikai és ukrán zsoldosok, utolsó hírek szerint az országtól inkább távolodva.

Valójában doktrínák csapnak össze. Franciaországban mindjárt kettő is.

Szerecsenek Torontálban

Ma tizenöt ország tagja az afrikai frank zónának, hét afrikai országnak van Párizzsal megállapodása, hogy komolyabb kocsmai verekedésekkor rögtön kiszáll az idegenlégió, tizennégy továbbinak kiképzési és más katonai segítséget nyújtanak a franciák - vagyis egy szinten még mindig az övék fél Afrika.

Párizs jelenkori Afrika-politikája akkor kezdődött, amikor a gyarmati hadsereg a viszontlátás reményében kivonult, de nem tűnt el vele a még baloldalról is működő nacionalizmus, a köztársasági fontosságtudat, hogy annyi veríték meg áldozat meg helyénvalóság-tudat veszendőbe nem mehet. Az alternatívák gyengébbek még ennél is. Cikkezzenek bár szenegáli hecclapok annak viccességéről, hogy már az első világháborúban hogyan is voltak ellenséges európai hatalmak ágyútöltelékei a szenegáliak nagyapjai, amiről Trianon környéki időkre visszaemlékező magyar nagyapák - különösképpen Temesben meg Torontálban - töredékesen és pontatlanul bár, de szívesen anekdotáztak még másfél évtizede is, fekete helyett szívesen motyogva süveges és ördögfekete négert, szerecsent.

Két hónapja halt meg, bő nyolcvanévesen maga is, Jacques Foccart, aki az utóbbi évek francia Afrika-politikája volt egy személyben. Az év elején felkeresték még vérszívó zsurnaliszták, és elmondhatta újra, hogy mi a fontos. És a fontos az nem más, mint a főnök. A karizmatikus figura, a rettegve szeretett vérdiktátor, az összetartó, kegyelmet, hivatalt, sok pénzt osztó első ember, az emblematikus figura. Aki hatalmat szerzett, országot teremt újjá vagy ment meg széteséstől, halála után pedig vér, éhínség, reménytelenség.

Állami gyémántok

Van egy másik, egy új Afrika-iskola is. Ennek a képviseleti demokrácia a célja, az eszmény, hogy legyen meg az elnökválasztás, légi úton szavazatszámlálásra Párizsba küldött - és addigra persze már megdolgozott - urnákkal, hivatalba helyezett államfővel, akit aztán a fölkelt ellenzék haragjától évente háromszor kell katonai beavatkozással megmenteni, lásd a Közép-afrikai Köztársaságot, ahol játszott már párizsi rábólintással önfelkent császár is, és a haladó francia sajtó a lábuk kelt állami gyémántokra kérdezett rá, ha messzire akart menni.

Az elsőnek említett irányzat - tehát hogy uralkodjék száz szál főnök - logikája szerint a szabad választásokat kampányeszközök és tájékozottság híján az nyeri, aki harsányabban fújja a verbunkot, és akinek a vallása, törzse nagyobb létszámban állítja ki a szavazókat, ami végül nem az országépítő akarat képviselete, hanem melegágya bosszúnak, oda-vissza revánsnak. A második a karizma megkopásával és a külső támogatás ernyedésével érvel. Ez van most Zaire-ban. Ha nincs hidegháború, már nem kell bástya, csak a lerablás, elnyomás ténye marad.

Amerika játszik

A skizofrenizálódó francia víziók mögül fogyatkozik a belpolitikai és katonai háttér, a terepen operálók, ha nem ment el a józan eszük, megértik, hogy a világban ma csak Amerika játszik. Laurent-Désiré Kabila (Che Guevara átmeneti és léha követője egykoron) ma már csak a kártyák újrakeverése végett nacionalizál magánvasutat, felverni a katangai nemesérc-lelőhelyek árát. A szabadpiaci állampolgári ismereteket oktató, nem kötelező, de ajánlatos, angol nyelvű gomai gyorstalpaló szemináriumoktól pár száz kilométerre, Lumumbashiban pedig amerikai üzletkötők tesznek szapora érveléssel kitermelési ajánlatokat.

Mobutu már csak a történelemnek tette meg a hazatérés merész és értelmetlen gesztusát, ahová - ezt reméli - bekerülhet talán önakaratából visszavonuló diktátorként, akinek volt még ereje (a sír szélén is, dacolva súlyos betegséggel) rendezett viszonyokat hagyni (akarni) maga után. Kabila pedig már csak ezt szeretné elvenni tőle, miután az ország úgyis az övé. A franciáknak (mindkét iskolának) pedig a jól végzett népirtás és az ezt követő fordulat után Zaire-ba menekült ruandai hutuk ügye marad, hogy az ő kiirtásuk se múljon nyom nélkül, és hogy a morális végelszámoláskor megint csak jusson nekik is valami a serpenyőbe.

- kovácsy -

publikálva
1997/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...