Éhezés, tömeghangulat nélkül
A Tumen határfolyó kínai oldalán a gazdasági fellendülés helybeli motorjai fizetős távcsöveket állítottak fel, hogy az érdeklődők valamelyes betekintést nyerjenek Észak-Korea mindennapjaiba. A Kínában élő koreai kisebbség néha megpróbál élelmiszersegélyeket vinni a határ másik oldalára, és akiknek sikerült átmenni és visszajönni, azok rémtörténeteket mesélnek az éhezés mértékéről. Hivatalos adatok szerint 102 koreai gyerek halt meg "táplálkozási rendellenességek" miatt, kínai állampolgárok szerint ez a szám inkább százezres nagyságrendű. A hivatalos fejadagok egy átlagfelnőtt napi kalóriaszükségletének 10-15 százalékát fedezik.
1995-ben és ´96-ban a szokatlan mérvű esőzések és az ezeket követő áradások miatt Észak-Koreában katasztrofálisan rossz aratások voltak. Az ENSZ világegészségügyi szervezetének adatai szerint Észak-Koreának évi hatmillió tonna rizsre és gabonafélére volna szüksége 24 milliós népességének már elégségesnek nevezhető táplálásához. Általában négymillió tonnát sikerül termelniük, az elmúlt két évben azonban ennek csak töredékét produkálták. Az észak-koreai nemzeti ideológia, a dzsúcse, az önerőre támaszkodás politikája miatt a KNDK évtizedek óta elhanyagolja külkereskedelmét, nem is nagyon tud mit eladni, hacsak azt a másodosztályú rakétatechnológiát nem számítjuk, amit a Közel- és Közép-Kelet terrorizmust pártolónak tekintett államaiba szállít, de annak az árán meg hadfelszerelést vesz, úgyhogy élelmiszert vásárolni nemigen tud a világpiacon.
A másik lehetőség a nemzetközi élelmiszersegélyek felvétele. Észak-Korea büszke vezetése azonban erre a lépésre egészen a legutóbbi időkig nem szánta el magát. Mikor például az első dél-koreai élelmiszer-szállító teherhajó befutott egy észak-koreai kikötőbe, akkor csak azzal a feltétellel engedték be, hogy a hajó Fülöp-szigeteki zászlót húz fel, és csak az észak-koreai rakodóknak tűnt fel később, kipakolás közben, hogy a teherhajó legénysége is koreaiul beszél. Noha a KNDK már kéri a nemzetközi humanitárius segélyt, a lehetséges legnagyobb donoroknak (Dél-Korea, USA, Japán) kétségeik vannak az elosztás mikéntjét illetően - hogy nem a hadsereg etetésére fogják-e az egész szállítmányt fordítani? -, tehát minimális feltételekhez kívánják kötni a dolgot. Az Egyesült Államok és a Koreai Köztársaság az 1950-53-as háborút ("az amerikai katonák Coca-Cola-mámorban levagdossák a foglyul ejtett koreai nők mellét" - a korabeli Szabad Népből) lezáró tűzszüneti megállapodást szeretné békeszerződéssé alakítani. Erről már meg is kezdődtek a tárgyalások New Yorkban, de az északiak nem tüntettek rugalmassággal; a dél-koreaiak sérelmezik, hogy az északiak nem hajlandók a több mint negyven éve félbehagyott háború után sem a határ két oldalára került családok egyesítésére. Az Egyesült Államok a koreai háború idején akcióban eltűnt, illetve szabadon nem engedett mintegy 800 amerikai hadifogoly ügyében szeretne eredményt elérni, mert vélhetően néhányan még élhetnek közülük. Japánnak is vannak fenntartásai: a hetvenes évek végén hét emberrablási esetben tíz ember tűnt el, akiket a legfrissebb információk szerint észak-koreai titkosszolgálati ügynökök raboltak el. Egy disszidált észak-koreai extitkosszolga szerint volt szervezete az ügynökök japán nyelvű képzésére használja őket. Mindenesetre a vasfegyelmű Észak-Koreában nemigen hallani az éhezést követő tömeghangulatról, a hadsereg ura a helyzetnek, és a pártfőtitkár is az ő kegyelméből létezhet.
A disszidens Révai meg a jégcsákány
A belső válság első komolyabb jele, hogy 1997. február 12-én két férfi jelentkezett Pekingben, a dél-koreai követségen menedékjogot kérve, Hwang Jang Yop, a Koreai Munkapárt Központi Bizottságának titkára és segítője, mondjuk így: személyi titkára, Kim Duk Hong. A 74 éves Hwang az ideológiáért felelős KB-titkár volt, a dzsúcse atyja, a koreai nép Nagy Vezérének, a néhány éve jobblétre szenderült Kim Il Sungnak (aki Kim Ir Szen) barátja, fiának, a koreai nép Kedves Vezetőjének, Kim Jong Ilnek nevelője, tanítómestere. Viszonylag kevés északi disszidált eddig, ami nyilván az információhiány és a szűkös disszidálási lehetőségek számlájára is írható, de ilyen súlyú és befolyású vezetők még soha. Magyar példát iderángatva ez olyan eset, mintha Révai József 1953-ban bekopogott volna a CIA-központ nagykapuján. Hwang arra kérte a kínai hatóságokat, tegyék számára lehetővé, hogy Dél-Koreába távozzék. Lázas diplomáciai egyeztetést követően egy hónappal később Manilába, a Fülöp-szigetekre repülhetett, majd újabb egyezkedések után, április 20-án megérkezett Szöulba.
A dél-koreai fővárosban amúgy sem unalmas az élet: nemcsak a két korábbi elnök, Chon Too Hwan és Roh Te Woo ellen hatalmi visszaélések okán hozott halálos, illetve életfogytiglani ítéletek körüli anomáliák (politikai elemzők szerint a mostani elnök, Kim Young Sam jövő évi távozása előtt kegyelemben részesíti elődeit), illetve a szokásos politikai korrupciós botrányok, mint a Hanbo vállalatcsoport és a parlamenti elnök, valamint Kim Young Sam elnök fia 337 000 dolláros kenőpénzének ügye tartja lázban a közvéleményt, de az is, hogy egy Cho Yong Sop nevű üzletember megelégelte, hogy Koreát a nemzetek páriájának tekinti a külföld a csemegének tartott kutyahús élvezete miatt, és kutyahúsra specializálódott gyorséttermi láncot nyitott Szöulban. (A szöuli olimpia előtt a kormány betiltotta a kutyahús árusítását, mert "rontja az országról alkotott képet", azóta, egészen a Chon-hadae-jang-goon franchise kezdetéig a dél-koreaiak szamizdatként ették a kutyát.) Ehhez jön még a folytonos északi háborús fenyegetés, és most meg a koreai Révai érkezése. A Yonhap dél-koreai hírügynökség értesülése szerint Hwangot először a helyi titkosszolgálat, a KCIA hallgatja ki - tehát elutasították az amerikai kollégák azon kérését, hogy egyidejűleg ők is részt vegyenek az első beszélgetéseken -, de utána átengedik az amerikaiaknak és a japánoknak.
Észak-Korea a világ legzártabb társadalma; az állam, a hadsereg működéséről úgyszólván semmilyen mélyebb tudása nincs a külső világnak. Ilyen értelemben biztos, hogy Hwang a legértékesebb információforrás 1953 óta. A kérdés az, hogy Hwang mennyire frankó. Igaz-e, amit a szöuli repülőtéren érkezésekor mondott, hogy "összes reményét elveszítette abban a kommunista rendszerben, amelyik saját lakosságát nem képes táplálni", és "azért jött, hogy segítsen egy újabb háború elkerülésében". Vagy lehet, hogy csak egy nagyszabású elterelő és dezinformációs hadművelet része, és főszereplője, azért küldték, hogy homokot hintsen az amerikai és dél-koreai biztonságtechnikusok szemébe. Komoly elemzők nemigen hiszik, hogy Hwang trójai faló lenne, de senki sem vitatja, hogy minden, amit mond, túlzottan is problémamentesen illeszkedik a dél-koreai propaganda fő témái közé. Hwang az egész koreai nemzet fiának mondja magát, aki azért jött Délre, hogy figyelmeztessen Észak csak belülről látható háborús készülődésére és arra, hogy megerősítse azt a nyugati feltételezést, hogy a KNDK atomfegyver birtokában van. "Hajlandó vagyok feláldozni a családomat és elvtársaimat, akiknek börtönnel vagy akár kivégzéssel kell szembenézniük szökésem miatt, de nem volt más lehetőségem, mint hallgatnom a lelkiismeret szavára, és Délre jönnöm, hogy felébresszem a nemzetet a közelgő nemzeti tragédia előtt." A legtöbb elemző pont ezen akad meg; a mai napig nem tudta Szöul és a Nyugat eldönteni, hogy Észak-Koreának lehet-e atomfegyvere, de a többség arra hajlik, hogy még sincs. Másrészt Hwang maga írta még novemberben - az írást megszerezte és publikálta a szöuli Chosun Ilbo napilap, és a dél-koreai titkosszolgálat sem cáfolta valódiságát -, hogy kiesett Kim Il Sung kegyeiből, ami viszont tettének inkább önös, mint altruista vonatkozásaira irányítja a kíváncsi figyelem pászmáját.
Ha viszont Hwang igazi nemzetmentő, akkor biztos lesznek még kalandos, James Bond-szerű jelenetek a környékén. Mint tavaly, mikor egy északi akciócsoport mini-tengeralattjárón délre merészkedett, aztán, mikor lefülelték őket, néhányan menekülőre fogták, a parancsnok meg kivégezte legénységének még elérhető tagjait, majd öngyilkos lett. Nehéz elképzelni, hogy a Kedves Vezető ne adna utasítást néhány akcióspecialistának, hogy lékelnék meg Hwang koponyáját, mint Ramon Mercader mexikói kommunista és jégcsákánya tették a negyvenes évek elején abban a varázsos szépségű közép-amerikai száműzetésben Lev Davidovics Trockijéval.
Vágvölgyi B. András
(Tokió)
Rodong-1
Amikor a koreai félszigeten valamiért fokozódik a helyzet, és sokszor fokozódik, elkezdik mérlegelni, mi lehet egy újra kitörő koreai háború kimenetele. A KNDK 1,2 millió hadrendben tartott katonája (a 13 és 32 év közötti férfinépesség több mint 30 százaléka) impresszív adat (a kétszer akkora lakosságú Dél-Koreának csak 800 000 van), és meggyőző a tüzérségi fölénye is. Modernebb ágyúikkal és Scud rakétáikkal északi területről tűz alá tudják venni az Északot és Délt elválasztó demilitarizált zónához közel eső 10,8 milliós Szöult. Meglepetésszerű támadás esetén nem állhatnak meg sokat tökölni a fővárossal, körül kell zárniuk, aztán nyomulni tovább dél felé, nehogy úgy járjanak, mint 1950 nyarán, mikor a déli csücsökből már csak Pusan kikötője és közvetlen környezete tartotta magát, aztán onnan verték vissza őket egészen Panminjonig. Pedig akkor egymillió kínai "önkéntes" is segítette a koreai kommunisták erőfeszítéseit.
Most nem lennének ilyen hatékonyak az északiak. A hadsereg létszáma fölényt mutat, de a déliek valószínűleg jobban kiképzettek, biztosan jobban felszereltek, és élveznék az amerikai hadsereg támogatását. A hosszú háborúhoz szükséges gazdasági-ipari háttér elképesztő déli fölényt mutat. Katonai elemzések szerint meglepetésszerű északi támadás esetén az első nap, az első hét, illetve a második hét volnának a döntő szakaszok. Mit tudna elérni az első napos északi Blitzkrieg, hogyan tudnák tüzérséggel megbénítani a déli és amerikai ellenállást, illetve a szövetségesek északi területen hogy tudnák akadályozni az előrenyomulást a levegőben, hiszen légi fölényük nem kétséges. De tengeri fölényük sem: az északi haditengerészet inkább parti őrség, 26 támadó tengeralattjárójuk pedig néhány napos bíbelődnivalót jelentene az Egyesült Államok haditengerészetének. Legkésőbb a második héten eldőlne, meddig tartana az egész, mert csak idő kérdése, hogy a déli-amerikai szövetség megnyerje a háborút.
Mikor már északi területen folyna a háború, a kínai érzékenységgel kellene politikailag egyeztetni, mennyire tűrné el Kína, hogy a szövetséges csapatok Pyongyangtól északra megközelítsék a határát. A legrosszabb, amivel kalkulálni szokás, az egy amerikai-kínai háború. Ez nem nagyon valószínű: Kína talán örülne, ha befejeződne az Egyesült Államok kelet-ázsiai jelenléte, de ennek az lenne az ára, hogy megakasztja a saját gazdasági fejlődését is. Paradox módon éppen hosszú távú szuperhatalmi ambícióit (hasonló növekedési ütem mellett mostantól 50 évre számítják ennek bekövetkeztét) veszélyeztetné nagyon is rövid távú célok miatt.
Az egész északi ludvércnek és a koreai-koreai háború lázálmának van egy misztikus eleme, ez pedig a Rodong-1 közepes hatósugarú rakéta. A Rodong észak-koreai fejlesztés, 1992-ben a Sárga-tenger felett ki is próbálták, akkor csúfos kudarc volt, viszont azóta állítólag bütyköltek rajta. A Rodong, ha úgy működik, ahogy eltervezték, 1000 kilométeres hatósugarú körben akár nukleáris robbanófejet is képes hordozni. Ezzel nemcsak egész Dél-Koreát, de Kína északkeleti részét, Vlagyivosztokot és Japán területének nyugati 60 százalékát (mondjuk Oszakát, Kobét, Kiotót, és - tényleg csak a példa kedvéért: - Hirosimát) el lehet érni. Ez a lehetőség, érthetően, nagyon aggasztja Japánt, amely az utolsó 52 évben igen pacifista társadalom lett, a japán dichotómiában, az itteni yin és yangban sok lett a krizantém és nagyon kevés a kard. Na most, hogy a Rodong-1 már képes repülni, meg képes hordozni, az egy dolog, az meg egy másik dolog, hogy van-e mit vinnie.
A Kim-dinasztia árulója, Hwang Jang Yop most azt állítja, hogy van, abban meg csak bizakodhatunk, hogy ennek a nuke-puddingnak nem az evés lesz a próbája. Ha viszont időt nyernek, és miért ne nyerhetnének, akkor ugyan éhen halhat a lakosság fele, de kitalálják a Rodong-1-et, amivel majd Hawaiig ellőnek.
- vba -
