Ricardo Barrientos 52 éves argentin férfinak megáll a szíve felszállás előtt a repülőn, ahol megbilincselt kézzel, az előző üléshez kötözött lábbal, egy pokróc alatt fejét lenyomva tartják az őt kísérő rendőrök, nehogy megzavarja a többi utas nyugalmát. Az etiópiai Marium Geto Hagos még a reptéren kap szívinfarktust; szemtanúk szerint egy rendőr a hátán ül, míg egy másik felfelé feszíti megbilincselt karját.
A két haláleset kiváltotta felháborodás nyomán Nicolas Sarkozy akkori francia belügyminiszter felkéri a Francia Vöröskeresztet - amely 15 685 fizetett alkalmazottjával és 50 000 önkéntesével Franciaország legnagyobb humani-tárius szervezete -, legyen közvetítő a rendőri szervek és a külföldiek között a Párizs mellet-ti nemzetközi reptér úgynevezett várakozási zónájában (Zone d' attente pour personnes en instance), népszerű nevén a zapiban. Anne de Loisy francia újságírónő ekkor dönt úgy, hogy "moderátorként" elszegődik a vöröskereszthez, ahol a kezdetektől, 2003 októberétől hat hónapon át inkognitóban dolgozik - és jobbára szégyenkezik. Tapasztalatait 2005 elején jelenteti meg könyv formájában, Bienvenue en France (Üdvözöljük Franciaországban) címmel.
A könyv
Mintegy 170 oldalon groteszk és tragikus, abszurd és gyomorforgató történetek követik egymástaz emberi kiszolgáltatottságról. A szerző utal a messzebbre mutató, diplomáciai manőverekben és a belföldi, illetve uniós direktívákban felfejthető politikai akaratra, de elsősorban az érdekli, hogyan jelenik meg annak eredménye a mindennapokban. Itt van pl. egy egyszerű és karakán mondat, a Sarkozy-féle kommunikáció jellegzetes darabja: "A nemzeti célkitűzés a visszatoloncolások rövid távon való megkétszerezése." A hasonló kijelentések valóságtartalma egyfelől a kidobóemberekké degradált határőrök és cenzorokká minősített hivatalnokok munkájában érhető tetten, másfelől az embertelen bánásmódban: a megaláztatásokban és brutalitásban, jogsértésekben és büntetlenségben. De Loisy konklúziója az, hogy a Francia Vöröskereszt méltatlan kompromisszumot vállalt a belügyminisztérium által finanszírozott projekt feltételeinek elfogadásával. A rosszul előkészített, mind a dolgozók képzettségét, motivációját, mind a tárgyi feltételeket tekintve elégtelen misszió - főleg kezdetben - csupán asszisztált a rendészeti és adminisztrációs túlkapásokhoz. És inkább szolgálta ezeknek a közvélemény előtti legitimálását, mint a külföldiek fizikai és jogi védelmét, illetve a valódi civil kontrollt.
A zapi és vendégei
A Roissy Charles de Gaulle repülőtér Francia-ország legjelentősebb határátkelőhelye. Évente 48 millió utas fordul meg itt, s közülük 2003-ban 15 498-an kerültek a zapi 3-ba, amely a kikötők, repterek, pályaudvarok közelében létesített várakozási zónák legnagyobbika. Elvileg szállodai körülményeket biztosít; a gyakorlatban többszörös biztonsági őrizettel, több száz kilincstelen ablakával, a hajnali fél négytől hangosbeszélőkből akár ötpercenként felharsanó névsorolvasással leginkább egy fegyintézethez hasonlít. A szállóvendégek három fő csoportja: a Franciaországba megfelelő dokumentáció nélkül belépni kívánók; a tranzitutasok, akiknek végső úti célja elvileg nem Párizs; végül pedig a menedékkérők.
A feltartóztatott külföldi papírjait és személyes holmijait átvizsgálják, majd elbeszélgetnek vele, adott esetben - mivel, egy határőr szíves közlése szerint: nem tudnak tamtamul - telefonos tolmács segítségével. Világnyelveken néha dinamikusabb a kommunikáció, ilyenkor születnek az alábbi gyöngyszemek: Paper no esta bueno. You firmar aqui. Egység a sokszínűségben: a feltartóztatás indoklása mindenképpen franciául történik, így a gyakran 10-12 órás procedúra végén, mikor átvezetik a várakozási zónába, a delikvens nem feltétlenül van tisztában azzal, miért is élvezi a francia állam ragaszkodó vendégszeretetét, ahogy jogairól sem tájékoztatják. A visszatoloncoltak többsége soha nem kapja vissza bőröndjét és útlevelét, hiszen a poggyász körüli huzavona csak feleslegesen bonyolítaná a visszautazást. Ha egy nap a zapiban találod magad, gyakorlatilag rád hárul ártatlanságod bizonyítása. S tudnod kell, hogy a tárgyi akadályokon, illetve az információ hiányán túl - ha pl. Párizsban csak átszállnál, esetleg nincs nálad a konzulátus telefonszáma, francia telefonkártya, pláne fax - a legnagyobb ellenfél az idő, ugyanis akár a következő nap reggelén felrakhatnak a repülőre.
Bár a könyvben szereplő személyek neve és nemzetisége nem valóságos, azt mégis hamar megállapíthatjuk, hogy "szállóvendégnek" születni kell: togói, venezuelai vagy grúz útlevéllel például megsokszorozódnak esélyeink. Ilyenkor Párizs szívesen felülvizsgálja a zöld kártyát és a spanyol nagykövetség vízumát; gyanús lehet, ha pénzünk túl sok vagy túl kevés, ha nem ismerjük úti célunk főbb nevezetességeit, és ha tucatnyi afrikai kollégával egyszerre utazunk ösztöndíjjal az USA-ba. A határőrök buzgalma sajnos gyakran fölülmúlja szakértelmüket, és mivel technikai felszerelésük sem tökéletes, a feltartóztatottak számának növekedésével egyenes arányban szaporodnak tévedéseik - bár ezekre gyakran csak az utas visszaszállítása után derül fény. Ugyanakkor máris beindult a kontroll privatizációja: az előírt dokumentációval nem rendelkező utast az adott légitársaság köteles ingyen visszaszállítani, valamint - a 2003-ban megemelt - 5000 eurós bírság sújtja.
A feltartóztatottak különleges csoportját alkotják a menedékkérők, akiknek elfogadási rátája folyamatosan zsugorodik: a szocialista kormányzat négy éve alatt harmadára, a jobboldal egy éve alatt negyedére; 2003-ban 3,8 százalék volt. Egy hivatalnok megfogalmazásában: "Nem igazán vagyunk kvótáknak alávetve, de vannak pária nemzetek, mint pl. a kínaiak, fülöp-szigetekiek vagy nigériaiak. Szinte lehetetlen pozitívan elbírálni a kérelmeiket anélkül, hogy magunkra ne vonnánk a vezetőség haragját. Ami a pakisztániakat és bangladesieket illeti, nagyon nehéz lett jóváhagyatni a dossziéjukat: az a baj, hogy mindegyikük története hihető. Általában elfogadjuk a ruandaiakat, mert őket visszautasítani mégiscsak túlzás lenne. Ami az irakiakat illeti, a kérelmük többnyire továbbíthatatlannak minősül: lévén, hogy az országban sehol sincs közbiztonság és jobbára mindenki veszélyben van, senkit nem fogadunk be."
Zapipolitika
"A bevándorlás témaköre a kormány prioritásai közé tartozik" - a mondat egyre gyakrabban hallható, mert bár Franciaországban a külföldiek száma 25 éve stabilan 7,5 százalék körül mozog, az "immigráció" szorosan összefonódik a "közbiztonság" és a "társadalmi szakadás" fogalmaival a helyi jobboldali ideológiában. Természetesen az UMP, a Népi Mozgalom Uniója sok európai mérsékelt jobbközép formációhoz hasonlóan "tiszta forrásból" merít; elég csak egy pillantást vetnünk a szélsőjobb Nemzeti Front programjára, hogy meggyőződjünk róla. Miképpen a sokat kritizált Egyesült Államoktól is van mit tanulni retorika és miért ne: emberi jogok tekintetében. A Le Pen által képviselt "eredeti" - Chirac körülményesebb utalásai és Sarkozy radikális újrafogalmazása után - az új belügyminiszter, Dominique de Villepin szájából így hangzik: "Szeretném megvédeni polgárainkat a legsúlyosabb fenyegetésektől: a terrorizmustól, a szervezett bűnözéstől és az illegális bevándorlástól."
Annál is inkább meglepő ez a toloncoló hév és a politikai diskurzus, mely szerint "a bevándorlási politika hitele a visszavezetési döntések kivitelezésének eredményességén múlik", mert a közvélemény-kutatások szerint a franciák 80 százaléka (pártállástól függetlenül) támogatja a menedékkérők befogadását. A 2003. novemberi bevándorlási törvény oly hatékonyan olajozza az adminisztráció akadozó fogaskerekeit, hogy több ponton mintegy elébe megy a népakaratnak. Ráadásul Brüsszel felől kedvező a szél-járás: a bizottság 2004 januárjában 30 millió eurót irányzott elő a következő két év "csoportos visszatoloncolásainak" finanszírozására. A "megszégyenítés charterei" ellen egyelőre csak a humanitárius szervezetek tiltakoznak, és a diplomáciai manőverek eredményeként olykor az érintett országok is hajlandóak kompromisszumokra. S míg a belföldi rendészeti intézkedések látványosan javítják a statisztikát, a háttérben diszkrétebben folyik a nem kívánt látogatók szűrésének és feltartóztatásának delokalizációja. De Villepin januárban egyszerre ünnepelte 15 000 külföldi sikeres kitoloncolását és 3000 személy nagyváradi ellenőrzését az ottani szervekkel együttműködve. 2005-ben a nemzeti célkitűzés 20 000 fő eltávolítása.
Erőszak
Addig is a világon számos olyan hely van, ahol nyomorúságosabbak lehetnek a kilátások, mint a francia börtönökben: 2003-ban a menedékkérők ötöde, 1301 személy inkább vállalta a több hónapos elzárást, mintsem hogy visszatérjen hazájába. Így pl. az elefántcsontparti Uzima, akit miután levizeltek, jeges vízzel és gyümölcslével locsoltak és alaposan megrugdostak az őt kísérő különleges osztag tagjai, két hónapot töltött egy francia fegyintézetben.
"Elmagyaráztam nekik, hogy Libériában veszélyben vagyok, hogy ha visszatérek, megölnek. A lázadók meggyilkolnak, ahogy az egész családomat kiirtották. Megmondtam nekik, hogy nem akarok visszamenni, és akkor a rendőrök szinte megbolondultak. Ütni kezdtek, s csak ütöttek és ütöttek, akkora erővel, hogy azt hittem, ott helyben meghalok. Az egyetlen dolog, amire akkor gondoltam, az volt, hogy ha már meg kell halnom, hadd haljak meg az emberi jogok hazájában." Egy a könyvben idézett tiszt szerint ha egy rendőrnek eljár a keze, az olyan, mint átcsusszanni egy piros lámpán: mindenkivel megesik. A feletteseik és kollégáik részéről egy-aránt nagy nyomás alatt lévő határőrök kéthe-tes továbbképzés után kerülnek a várakozási zónákba. Ezalatt a külföldi útlevelek tanulmányozására két óra jut, idegennyelv-tudás nem kötelező, és a továbbiakban sem pszichológiai támoga-tásra, sem továbbképzésre nem nagyon adódik lehetőség.
Végezetül De Loisy a fizikai erőszak "csaknem mindennapos" megnyilvánulásairól és a szexuális zaklatásokról is beszámol; ezek a könyv leginkább gyomorpróbáló fejezetei, ahol a - nemritkán kiskorú, olykor terhes! - áldozatok visszaemlékezését orvosi szakvélemények követik. A kórházi személyzet egészére érvényes a szakmai titoktartás kötelezettsége. Csakúgy, mint a vöröskereszt dolgozóira nézve, akik rögzíthetik ugyan a megkínzottak beszámolóit, de csak a misszió vezetőjének, illetve a szervezet igazgatójának van joga nyilatkozni a sajtónak és jelentenie az esetet a hivatalos szerveknél. Maguk a bántalmazottak a megtorlástól félve szinte soha nem tesznek panaszt, és idővel talán az olykor kikerülhetetlenül ágáló civil szemtanúk is rájönnek majd, hogy óvatosabb hallgatni. 2003-2004-ben több francia utas ellen született "rendzavarás" és "visszaszállítási rendelkezés akadályozása" címén feljelentés, és az azóta lezajlott négy perből három felfüggesztett börtönbüntetéssel és pénzbírsággal "jutalmazta" az embertelen bánásmód ellen verbálisan tiltakozó állampolgárokat.
A Francia Vöröskereszt honlapján közzétett nyilatkozat részben elmarasztalja De Loisyt, többek között azért, mert csalás árán jutott az információkhoz; a továbbiakban azonban semmit sem cáfol a könyv tartalmából, sőt elismeri: fontos erénye, hogy ráirányítja a figyelmet a "várakozási zóna" tragikus hétköznapjaira.
Utóhang
Sarkozy belügyminiszterségének utolsó napjaiban - kétéves előkészítés után - megegyezésre jut az ANAFE-val, amely mintegy húsz, külföldiek védelmével és segítésével foglalkozó egyesületet fog össze, és 15 éve, megalakulása óta sürgeti a nemzetközi zónák megnyitását a civil szervezetek előtt. A zapiban a jogi tanácsadást végre biztosító kollektíva első hat hónapról szóló jelentése több ponton alátámasztja De Loisy beszámolóját - bár 2004 második felére lényegesen javultak a körülmények. A menedékkérők és a "gyanús" tranzitutasok feltartóztatása azonban továbbra is szisztematikus, gyakran a "legaberráltabb" indokokra hivatkozva. Míg a vöröskereszt őrzi semlegességét és diszkrécióját a nyilvánosság felé, addig a talán nem véletlenül anyagilag független ANAFE a pszichológiai megfélemlítésről és testi erőszakról tanúskodó beszámolókat is közzétette az interneten, és külön dossziét szentelt a többszörösen veszélyeztetett kiskorúakat érintő jogsértő gyakorlatnak.
Az Üdvözöljük Franciaországban megjelenése óta február 23-án hallatott magáról újra a zapi 3. Négy kongói állampolgár nyilatkozata és orvosi szakvélemény igazolja, hogy "K. M." 15 napi munkaképtelenséget okozó sérüléseket szenvedett a rendőri kísérettől. Az ANAFE feljelentése óta az áldozatokat, csakúgy, mint az összes szemtanút, hazatoloncolták.
Dobsi Viktória
További információk: www.anafe.org
