Két hónapig tartó háttéralkuk és egyeztetések után a múlt héten szinte lavinaszerűen osztották ki az új iraki kormányzati posztokat. A rendszer pontosan azért jó, amiért rossz. Az etnikai-vallási közösségek kiegyensúlyozására törekszik - ám azzal, hogy a politikai cselekvés alanyának épp e közösségeket teszi meg, ki is élezheti konfliktusaikat. Sőt - a semmiből is képes szembenállást csinálni.
Az utolsó pillanatok eseményei azt mutatták: talán nem is a síitákkal és a kurdokkal volt a gond, hanem a fő vesztesnek tartott szunnitáknak szánt házelnöki poszt körül. A 2005. január 30-i választások (lásd: Egy ember, egy szavazat; Túl vagyunk rajta, Magyar Narancs, 2005. február 3.) egyértelmű győztese a lakosság egyötödét adó kurd etnikum volt, amely a szunnita arab csoportok bojkottja miatt túlnyerte magát, és a mandátumok 25 százalékát szerezte meg. A 275 fős parlamentben a síiták épp lemaradtak az 50 százalékos többségről, ám az sem segített volna nekik az új kormányfő megválasztásában. A politikai átmenetet szabályozó ideiglenes alaptörvény ugyanis kimondja, hogy a kormányfőt megválasztó elnöki tanács tagjairól kétharmados többséggel kell döntenie a parlamentnek. Ezt a klauzulát egyesek szidták, mások örültek neki, hiszen a pártokat egyezkedésre és konszenzusra kényszerítette. Bár a nyugati sajtó elsősorban az államfő és miniszterelnök kiválasztása körüli vitákról számolt be, ma már inkább úgy tűnik, a viszály köve a házelnök személye volt.
Három ember egy csónakban
A politikai szereplők már korábban megegyeztek abban, hogy az államfő kurd, a miniszterelnök síita arab, a házelnök pedig szunnita lesz. Igen ám, de a különböző listákon mindössze 17 szunnita arab politikus jutott be a parlamentbe. Ebből három főt saját közössége nem fogadott el, mert a síita listán lettek honatyák, mások azért nem jöhettek szóba, mert a síiták kijelentették, hogy ők nem támogatják azokat, akik Szaddám Huszein alatt a parlament tagjai voltak, vagy kapcsolatban álltak a Baász párttal. Így mindössze két fő maradt, akik közül Gázi al-Javír, a korábbi ideiglenes államfő méltatlannak tartotta a posztot előző funkciójához képest. Nem kell nagy mutatvány, hogy kitaláljuk: a házelnök Hadzsim al-Hasszani lett, aki al-Javír listáján másodikként jutott be a parlamentbe, és aki elmondhatja magáról, hogy egyszerre iszlamista és szekuláris beállítottságú. 1979 és 2003 között az Egyesült Államokban élt, az Ijád Alávi vezette ideiglenes kormányban az Iraki Iszlamista Párt (szunnita csoport) képviseletében az iparügyi tárcát vezette. 2004 őszén, Falludzsa ostroma idején a párt tiltakozásul visszahívta miniszterét, aki inkább a poszton maradt - és pártot váltott.
Al-Hasszani április 3-i megválasztásával felgyorsultak az események, a parlament még aznap szavazott síita és kurd helyetteséről. Három nappal később megválasztották a háromfős elnöki tanácsot, amelyben az államfői posztot Dzsalál Talabáni, az alelnöki helyeket pedig Gázi al-Javír és a síita Adel Abdel Mahdí kapta. Talabáni ezzel hosszú és viszontagságos életpályájának csúcsára érkezett (lásd keretes írásunkat), al-Javír, mint láttuk, jól számított, amikor nem vállalta a házelnöki posztot. Mahdí a legnagyobb iszlamista párt képviselőjeként az ideiglenes kormányban pénzügyminiszter volt, s a múlt évben azzal okozott óriási felháborodást, hogy ígéretet tett az Egyesült Államoknak az iraki olajipar privatizációjára. Meglepő módon a nyugati sajtó egyből az egyik legesélyesebb miniszterelnök-jelöltnek tekintette, akit majd amerikai nyomásra fognak e posztra jelölni.
Ez a feltételezett befolyás azonban nem jelentkezett. Az új kormányfő a kezdetektől befutónak számító Ibrahim al-Dzsafári lett, akit április 7-e délutánján nevezett ki az elnöki tanács. Az ország harmadik legnépszerűbb politikusa által felállított kormánynak kell majd levezényelnie az új alkotmány elkészítésének előreláthatólag óriási vitákkal, ajtócsapkodásokkal és sértődésekkel kísért folyamatát. A feladattal augusztus 15-ig kell végezni, hogy aztán a népszavazás elfogadja vagy elvesse az alaptörvényt, majd (pozitív eredmény esetén) decemberben megválasszák az ország első "rendes" parlamentjét és kormányát.
Koalíciók
Az alkotmány kidolgozása során az új kormánynak és parlamentnek választ kell találnia néhány, az ország jövőjét meghatározó kérdésre. Hirtelenjében két téma van, amely szembeállíthatja Irak lakosságát. Az egyik Kirkuk város és tágabb értelemben a kurdisztáni autonómia és a föderalizmus kérdése. A kurdok gyakorlatilag Irak létrejötte óta küzdenek a városért és a hozzá kapcsolódó olajbevételekért, amelyeket sohasem kaptak meg. A másik megosztó kérdés az iszlám jövőbeni szerepe lesz. Az iraki társadalom mindig is szekuláris beállítottságú volt, generációk szocializálódtak ebben a környezetben. Bár iráni típusú politikai rendszerben a legkonzervatívabb iszlamisták sem gondolkodnak, 2004-ben már megkísérelték, hogy bizonyos családjogi törvényeket "iszlámkonformmá" tegyenek: házasságkötés, válás vagy például öröklés esetén a sária nőkre nézve hátrányos szabályozást érvényesítették volna. Akkor ezt a tervet iraki és külföldi nőmozgalmak hatására Paul Bremer, Irak amerikai kormányzója leállítatta - ám nem tudni, hogy lesznek-e újabb kísérletek. Az autonómia kérdése a síita és szunnita arabokat hozhatja össze a kurdok ellen, míg az iszlám szerepe a szunnita arabokat és az egyébként szintén szunnita kurdokat állíthatja egymás mellé a síitákkal szemben.
Ibrahim al-Dzsafárinak egy hónapja van, hogy megnevezze kormányát; az ideiglenes miniszterelnök és a parlamentben harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező Ijád Alávi már benyújtotta lemondását és felajánlotta minisztereit. Al-Dzsafárit sokan nagy konszenzusteremtőnek tartják. Kulcsszerepet játszott Moktada asz-Szadr radikális milíciája és az amerikai haderő közötti békés megegyezés elérésében, szoros kapcsolatban áll asz-Szisztáni nagyajatollahhal, akit a legtöbb iraki síita afféle politikai és morális iránytűnek tekint. Jómaga is ellenzékiként kezdte tevékenységét az ország legrégebbi iszlamista pártjában. Az 1970-es évektől előbb Iránban, majd 1989-től Londonban élt, és korábbi nyilatkozataiban egyaránt elutasította mind az iráni, mind a nyugati befolyást Irak életébe. A rezsimváltást követően ő volt a 25 fős iraki kormányzótanács első elnöke, majd az ideiglenes iraki államfő, Gázi al-Javír helyettese. Az új kormányfőre még izzasztó alkudozások várnak, hiszen a kulcstárcák (bel-, had- és külügyi, illetve az olajipari) elosztásánál talán ismét figyelembe kell venni az ország etnikai és vallási megosztottságát. Ez a libanonizációnak is nevezett jelenség talán az egyetlen folyamat (a lassan csökkenő, de még mindig nagy nyilvánosságot kapó robbantások és emberrablások mellett), amely komolyan veszélyeztetheti a helyi etnikai és vallási közösségek egymás mellett élését.
Etnikai egyensúlyok
Irak egész története arról szólt, hogy a különböző rezsimek egy sajátos iraki nemzettudatot próbáltak létrehozni, amelyben egy arab éppúgy megtalálhatta helyét, mint egy kurd vagy türkmén. Szaddám Huszein rendszere a mindig túltengő arab nacionalizmuson túl persze további deformációkat is hozzátett a rendszerhez, ám ha a politikusok a libanoni példát akarják követni (ahol a libanoni identitás helyett mindenki a saját felekezetét érti), akkor az állandó politikai bizonytalanságra és az erőszak ciklikus megjelenésére kell felkészülniük. Ezt a konfesszionális alapokon álló politizálást hagyta örökségnek az amerikai megszállás. Paul Bremer ezen az alapon szervezte meg az ideiglenes kormányzótanácsot, Ijád Alávi így osztotta szét a miniszteri posztokat, és most a vélt etnikai és vallási arányokat képezték le az államfői és házelnöki pozíciók elosztásában. Kétség sem fér hozzá, rövid távon ez szolgálta a békés (kevésbé erőszakos) átmenetet és a konszenzust, ám hosszú távon ez a stabil és erős Irak akadálya lehet, miközben egy olyan regionális hatalom újjászületése a tét, amely normális esetben vezető szerepet játszik az arab világban, egyensúlyt jelent Iránnal szemben, és politikai-gazdasági tényező a tágabban vett közel-keleti térségben.
Az elnök arcéle
A 71 éves Dzsalál Talabáni nagy túlélőnek számít. Politikai pályáját a Kurdisztáni Demokrata Pártban (KDP) kezdte, ahol apósa a mozgalom belső ellenzékét vezette az alapító és autoriter vezetőnek tartott Musztafa Barzánival szemben. Belháború és száműzetés után, 1975-ben generációváltásra került sor, az öreg Barzáni helyét fia, Maszúd vette át, míg Talabáni kivált a KDP-ből, és létrehozta a Kurd Hazafias Egységet (PUK). A 90-es évek e két emblematikus figurája tehát szinte egyszerre kezdte karrierjét, mintegy megörökölve a családi ellentétet. A KDP és az erejét tekintve mindig második PUK az irak-iráni háborútól az ezredfordulóig hol békében, hol háborúban állt egymással. Talabáni (csakúgy, mint Barzáni) mindig kész volt megkötni különbékéjét Szaddám Huszein rezsimjével riválisa ellen. Viszályuk legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor 1996-ban Maszúd Barzáni a Szaddám Huszeinnel kötött titkos alku keretében iraki reguláris csapatokkal közösen rohanta le a PUK által ellenőrzött területeket. Talabánit akkor csak a nemzetközi közösség nyomása mentette meg.
A Szaddám-rezsim bukását követően szinte természetes volt, hogy Dzsalál Talabáni is ott lesz minden olyan testületben, amely az ország sorsáról hivatott dönteni. A januári választásokat követő (és megelőző) háttéralkuk során született megegyezés szerint a PUK vezetője "megy" Bagdadba, míg Barzáni Kurdisztánban marad. Talabáni államfői mozgástere elvileg szűk, az már politikusi képességein fog múlni, hogy az új Irakban mit fog kihozni az elvileg ceremoniális jellegű pozícióból.
