Ha emlékszünk még rá, az előző előtti folytatásban, 1996-ban az antikommunista Sali Berisha, az akkori államelnök (és a Hodzsa-féle kommunista establishment egykori oszlopos tagja: az egykori diktátor háziorvosa) bizonyos parlamenti választásokon elcsent legnagyobb ellenfelétől, a szocialista párttól (a Hodzsa-féle kommunisták utódpártjától) némi szavazatokat, és pártját, a demokratákat, győztesnek hozta ki. Az ún. nemzetközi közösség, vagy minek híják, akinek az orra előtt történt a csalás, dünnyögött ugyan valamit rosszallóan, de végül meggyőzte magát, hogy Berishával még mindig lehet tárgyalni Kosovo ügyében (hogy tudniillik ne szóljon bele), és ezért jobb, ha ő marad. A Demokrata Párt 1996 végén megnyerte a helyhatósági választásokat, immár nagyobb csalások nélkül, és ezután még kevesebbeket zavart az, hogy Berisha legnagyobb politikai ellenfelét, a szocialista Fatos Nanót egy koncepciós perben 12 évre leültette, és hogy Albániából helyre kis gengszterországot csinált, ahol a többszázalékos éves gazdasági növekedés elsősorban a fegyver-, ember- és kábítószercsempészek dolgos kezét dicséri. No meg a piramisjátékok szervezőiét.
Lázadás volt Tiranában
Az előző folytatás elején, 1997 tavaszán aztán épp a piramisjátékok összeomlása meg a lakosság megtakarításainak elpárolgása miatt Albánia mint állam megszűnt létezni. A helyén maradt, jobbára albánok lakta hegyes vidéken a lakosság lövöldözött, nyugati segélyekért állt sorba, fosztogatott, a kikötőkben próbált feljutni valami Olaszország felé tartó teknőre, esetleg egyszerűen csak félt. Az anarchiának az EBESZ választások kiírásával igyekezett véget vetni, amit a szocialisták - a kiszabadult Fatos Nano vezényletével -meg is nyertek. Az ország megint nekifutott saját maga gatyába rázásának, lett parlamentje, államelnöke, kormánya; még ellenzéke is (Berisha és pártja). Õk ugyan jóformán már a választások óta bojkottálták a parlamentet, és az északi tartományok (ahonnan a volt elnök és híveinek többsége származik) elérhetetlenek voltak a központi hatalom számára, és a rend sem állt épp helyre az országban, hogy a gazdaságról ne is beszéljünk, de legalább abban lehetett bízni, hogy az állam és az állami intézmények, valamint a demokrácia kitartó szimulálása egyszer majd elvezet a stabilitáshoz és az általános jóléthez.
Egészen a múlt hét elejéig.
Lövések az éjszakában
Azt, hogy szeptember 14-én, este fél tíz tájban ki eresztett egy géppisztolysorozatot Azem Hajdariba, Berisha földijébe és az 1991-es antikommunista forradalom egyik vezéralakjába, a Demokrata Párt második emberébe, természetesen nem tudni. Hajdari ellen nem ez volt az első merényletkísérlet, tavaly egy szocialista képviselő lőtt rá a parlamenti büfében (később ez az illető avval védekezett, hogy ő csak az albán vérbosszú törvényei szerint járt el, ergo nem is büntethető), néhány hónappal ezelőtt pedig még egyszer rálőttek, életét csak páncélautója mentette meg. A gyilkosságnak nemcsak a tettese, de motivációi is ismeretlenek. Sali Berisha magyarázata -miszerint politikai gyilkosságról van szó, és a tettes vagy legalábbis a felbújtónem más, mint Fatos Nano -csak az egyik a sok közül. Mások szerint a gyilkosság egyszerű vérbosszú volt, de vannak, akik a szerb titkosszolgálatok hosszú kezét vélik felfedezni az események mögött. Hajdari állítólag a Jugoszlávia elleni embargó idején olajcsempészettel is foglalkozott, és ebben a bizniszben indulatos emberek is dolgoznak - hogy csak még egyet említsünk a lehetséges okok közül.
Barikádok szanaszéjjel
Ám ha a motivációk esetleg nem is voltak politikaiak, a következmények mindenképpen azok lettek. A múlt héten állandósultak a kormányellenes megmozdulások Tiranában. Berisha több nagygyűlésen követelte Nano távozását és megbüntetését; a tüntetők rövid időre a kormány és a televízió épületét is elfoglalták. A zavargásoknak a múlt héten már több halálos áldozatuk volt. A hét végén a csak a szocialisták által látogatott parlamentben a többség ellenszavazat nélkül elfogadta Berisha mentelmi jogának felfüggesztését, és így, elvben legalábbis, megnyílt az út a volt államfő letartóztatása és államellenes szervezkedés miatti bíróság elé állítása előtt (a büntetés életfogytiglan vagy halál). Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy Berisha bebörtönzése csak tovább növelné támogatóinak elszántságát, és az országot a káosz még mélyebb bugyrai felé lökdösné. A múlt héten Albániába látogatott az EBESZ delegációja, az élén Bronislaw Geremek lengyel külügyminiszterrel. Találkoztak az ország jelenlegi államelnökével, Redjep Mejdanival, és adtak jó tanácsot annyit, hogy még eltenni is jutott belőle: ne állítsák bíróság elé Berishát, ellenben sürgősen találják meg Hajdari gyilkosát; Berisha és a demokraták viszont térjenek vissza a parlamentbe, és ha fáj nekik valami, hát keressenek rá gyógyírt ott. Ezután a küldöttek hazamentek.
Berisha egyébként az utóbbi időben a kosovói albán gerillahadsereg, az U‚K legfőbb albániai támogatójának mezét öltötte magára. (Hajdari temetésén a gyászolók az U‚K-t éltető jelszavakat kiáltoztak.) Az általa ellenőrzött északi országrészből a fegyverek akadálytalanul áramlanak ki az országból, be Kosovóba, és a volt elnök mind harciasabb hangon beszél a kosovói albánok fegyveres megsegítéséről is (Fatos Nano ebben a szövegkörnyezetben mint gaz, kommunista nemzetáruló szerepel, annak dacára, hogy maga is egyre gyakrabban beszél a kosovói albánok legitim harcáról a szerb csizma ellen). A szép mindebben az, hogy a csontszegény és lényegében szétesett Albánia természetesen képtelen Kosovo segítségére sietni; sőt a menekülteket sem tudja legalább a minimális szinten ellátni, ami, vélnénk, alapvető kötelessége lenne. És azért, hogy Albánia hét évvel a kommunista diktatúra felszámolása után ilyen állapotban van, a felelősség leginkább Berishát és pártját terheli.
Lluleta J. Johanson
(Pristina)
