Kultúra

Huszadik századi francia… – úgy lehet, ha a kipontozott helyre egy művészeti ágat vagy műfajt kellene beírnunk, a filmművészet, az irodalom, a festészet, de még akár a gasztronómia és a divatszabászat is előbb jutna az eszünkbe, mint az opera.

Nagy utat tett meg az elmúlt harminc-negyven évben a historikus régizene-játék világszerte és Magyarországon.

Ki emlékszik a Sztárparádéra? Hazánkban ez volt az első könnyű­­zenei kiadvány, amely „táncdalénekesek és együttesek” portréit tartalmazta.

A szabadkai Desiré fesztivál idei alcíme: borderline. A sokféleképpen értelmezhető fogalom a legváltozatosabban és legradikálisabban Oliver Frljić és Urbán András előadásaiban kapott formát. Mindkettő sokkolóan hatott, pedig épp csak arról beszélt, ami van.

Lapunk megjelenése idején Magyarországon tartózkodik a színháztörténet óriása, Peter Brook; Csatamező című előadása látható a Trafóban. A 91 évesen is aktív rendező több mint 50 éve járt először nálunk, hatása akkor rendkívüli volt.

Bár a művész a kilencvenes évek közepén rátalált egyéni kézjegyére, nagyobb mediális visszhangot csak a tavalyi Nemzeti Szalonban bemutatott munkája (Nemzeti Rend Art, alcím: A tirannusz ánusza a Városligetbe vándorolt) miatt kapott, ráadásul sikerült a művészeti szcéna állóvizét is felkavarnia. Pedig Baranyai következetesen ugyanazt csinálja; annyi változott csupán, hogy a magát apolitikusnak mondó, csak a hülyeségre allergiás művész festett egy erős, de könnyen dekódolható politikai olvasattal bíró művet (lásd a narancs.hu-n tavaly megjelent interjút: „A nagy Orbanescu elnök dicsőségére”).

„Nem akarok régi frontharcos lenni” – dünnyögöm magamban a Semprún-szöveget, amint felszállok a HÉV-re; nem akarok az lenni, noha bizonyos értelemben persze az vagyok, akár tetszik, akár nem.

A fiú 25 éves volt. Úgy fésülte a haját, mint James Dean. A lány 15; zongorára járt és jól forgatta az ördögbotot. Nem volt túl népszerű a suliban. Együtt éltek egy darabig egy fára épített kunyhóban. 1959-ben a lány végignézte, ahogy a fiú megöl egy csomó embert, elsőként az ő apját.

Legutóbb, amikor a magyar olvasót mélyebben érdekelte a latin-amerikai irodalom, Macondóban csodájára jártak a jégnek, a szép Remedios az égbe szállt, a Buendíák pedig versenyt rettegtek, hogy melyiküknek születik malacfarkú gyereke. Azóta a legendás boom csúcsszerzői besöpörtek két Nobel-díjat, a legkevésbé sem mágikus, ellenben nagyon is realista Mario Vargas Llosa kivételével mind meghaltak, a közönség pedig szorongva várta a malacfarkú író születését, aki a változó világban is képes lesz megírni Latin-Amerikát.