Amikor Sztupa és Troché hozzáfogtak valamihez, általában Sztupa adta meg a jelet. Amikor azt mondta, gyerünk, vágjunk neki, vagy valami, akkor rendben volt minden, elég volt a szokott tempó, az általános jó hangulat, a pozitív hozzáállás, a gondosan kimunkált terv, a mindig mobilizálható apparátus. Jól jött néha egy kis segítség a barátoktól, Ómafának csak füttyenteni kellett, jó volt az iroda a közeli világvárosban, onnan mindent el lehetett érni, s a koszt is jobb volt a környékén, szóval minden zsíros volt, olajozottan működött. Ámde amikor Sztupa azt mondta, hogy csapjunk a lovak közé, nos, az egyfelől nem tartozott a különösebb verbális leleményei közé, másfelől túl nagy örömre sem adott okot, mert azt jelentette, amit különben is jelent, hogy meg lesz mindenki szakajtva, lerohad mindenkiről a gatya a nagy gürcölésben, emelkedik majd száz akadály, s mindet le kell győzni. S nem lesz majd ez, hiányzik majd az, sosem lesznek elegen, de gyűrni kell, nem megállni. Büdösek lesznek az izzadtságtól, mint egy frissen bővített sertéstelep, a ruházatuk elkoszolódik, a nadrágjuknak kiszakad a térde, körmük alá megy a kosz, hajzatuk csapzottan tapad a koponyájukra, a koponyájukra, a koponyájukra, a koponyájukra, s így tovább a végtelenségig, mígnem egyszer Sztupa azt mondja, hogy fejront, s akkor vége, kész, megcsinálták. Ez szerfelett kellemetlen volt, egyszersmind felemelő, volt benne egy nagy adag magaszt, nem is annyira az emberfeletti eredményben, hanem az odavezető útban, amikor vályogot köpött és Coca-Colát pisált az ember, mert az ember igenis szamár, s ha kell, nekifeszül az istrángnak, s húzza az igát, lásd még a további idevágó szakkifejezéseket. Ám amikor Sztupa azt mondta, hogy Ich heink was, akkor egészen más lett minden, mint ahogyan az említett két alesetben volt, meg ahhoz képest is más lett, ahogy rendes működés szerint a világ dolgai lenni szoktak. Mert amikor Sztupa azt mondta, azt mindenki értette, lehet, hogy most, ahogy Ómafa feljegyzéseiből kihámozva leírom, nem érti senki, de akkor és ott bárki, aki arra járt, megértette. És hát akkor elszabadult a mámor, maguktól mentek a dolgok, s gyakorlatilag folyamatos volt a gátlástalan röhögés. Troché fel is írta valahová, hogy Ich heink was, hogy mindig kéznél legyen.
Szombaton (17-én) déli két órakor az RTL előhozakodik egy Kincses szigettel, ami tele van remek brit színészekkel, mint Philip Gelnister, Rupert Penry-
Jones vagy Daniel Mays. Ámde a ViaSat3 este tol egy romkomot, az a címe, hogy Menyasszony csaléteknek, abban meg David Tennant kergeti nyilván a szerelmet. A régieknek Erin Brockovich marad a Film Cafén, abban Albert Finney zúzza.
Vasárnap Maraton életre-halálra az M3-on este kilenckor, de ki a fene játszhat a Játssz a túlélésértben? Hacsak nem Gary Busey. Amúgy ez egy tökéletes B-film, én nagyon bírom, nagyuramék emberre vadásznának, de a klosárdoszi minőségben fellépő Ice-T-vel meggyűlik a bajuk. A Film Cafén kukszi éjjel lesz az Oldboy, amit még a környezetemben – ha nem is a szűkebben – is bírnak páran.
Hétfőn jön Django, és szétlövi a hülye agyadat a Film Mánián, aztán elhúzza a belit, illetve a koporsóját a vérbe, hogy átadja a helyét az Evil Deadnek, amivel anno oly szépen ránk köszöntött a nyolcvanas évek. Ránk egy frászt!
Valójában az elkövetkező hetekben sem lesz egy igazán jó film sem, ezért rátérek a karácsonyra, legalábbis az első két napjára, mert azokon nem lesz Love Actually, sebaj, lesz Sztárom a párom, Kutyám és lovam, Fehér karácsony Bing Crosbyval, el is éneklem gyorsan: I’m dreaming of a white Christmas / Just like the ones I used to know…, valahogy így. Aztán meg lesz Mary Poppins, de a Supercalifragilisticexpialidocioust most nem éneklem el, maximum Vanitá di vanitát, Vai cercando qua, vai cercando la, ma quando la morte ti cogliera che ti restera delle tue voglie, mert persze lesz Legyetek jók, ha tudtok is. Továbbá Karácsony a Rivierán, dettó remek angol színészekkel. Van karácsony tévé nélkül!
