Pedig kegyetlen kínzással és egy pap brutális halálával indítani egy krimit még viszonylag merész húzás. Egyszerre hátborzongató és felháborító, és aki emiatt olvassa tovább a Kivégzést, az nem fog csalódni. Tobzódik a regény a testi és lelki rettenetben, mindenki szenved valamiképp. Aki azonban kellően összerakott sztorira vágyik, szintén szenvedni fog. A szerző ugyan mindent bevet: van itt életunt detektív, ambiciózus újságírónő, fantáziadús sorozatgyilkos és még egy látnok lányka is akad, de hiába ismeri valaki a megfelelő összetevőket, ha az arányokról fogalma sincs. Rosszul ütemezett, szenzációhajhász jelentekre közhelyes okfejtések csapnak, magánéleti válságra a rideg anatómia felel. Mindez olyan mondatok között, mint hogy „A sors iróniája, hogy az életben egyedül a halál biztos, nem gondolod?” Ráadásul Chris Carter inkább belső építész, mint író: több szót veszteget egy-egy szobabelső leírására, mint a karakterépítésre. Fakó mind, mint az alvadt vér.
Mondjuk az megnyugtató, hogy nincs red herringekkel megpakolva a történet, szépen haladunk a végkifejlet felé, semmi zsákutca. De ácsi, épp amikor senki sem várná, mégis jön a fordulat. Mit fordulat, blöff! Aztán a rafinált sorozatgyilkos úgy tölti ki a didaktika sziloplasztjával az ügy hiányzó réseit, mint valami főgonosz egy 60-as évekbeli James Bond-filmből. De talán mégis van valami, amiért érdemes kézbe venni ezt a könyvet: tele van jópofa elgépelésekkel. A legszórakoztatóbbat a 235. oldalon érdemes keresni.
Fordította: Őri Péter. General Press, 2016, 356 oldal, 2990 Ft
