Könyv

Chris Carter: Kivégzés

  • - svébis -
  • 2017. január 15.

Könyv

Pedig kegyetlen kínzással és egy pap brutális halálával indítani egy krimit még viszonylag merész húzás. Egyszerre hátborzongató és felháborító, és aki emiatt olvassa tovább a Kivégzést, az nem fog csalódni. Tobzódik a regény a testi és lelki rettenetben, mindenki szenved valamiképp. Aki azonban kellően összerakott sztorira vágyik, szintén szenvedni fog. A szerző ugyan mindent bevet: van itt életunt detektív, ambiciózus újságírónő, fantáziadús sorozatgyilkos és még egy látnok lányka is akad, de hiába ismeri valaki a megfelelő összetevőket, ha az arányokról fogalma sincs. Rosszul ütemezett, szenzációhajhász jelentekre közhelyes okfejtések csapnak, magánéleti válságra a rideg anatómia felel. Mindez olyan mondatok között, mint hogy „A sors iróniája, hogy az életben egyedül a halál biztos, nem gondolod?” Ráadásul Chris Carter inkább belső építész, mint író: több szót veszteget egy-egy szobabelső leírására, mint a karakterépítésre. Fakó mind, mint az alvadt vér.

Mondjuk az megnyugtató, hogy nincs red herringekkel megpakolva a történet, szépen haladunk a végkifejlet felé, semmi zsákutca. De ácsi, épp amikor senki sem várná, mégis jön a fordulat. Mit fordulat, blöff! Aztán a rafinált sorozatgyilkos úgy tölti ki a didaktika szilo­plasztjával az ügy hiányzó réseit, mint valami főgonosz egy 60-as évekbeli James Bond-filmből. De talán mégis van valami, amiért érdemes kézbe venni ezt a könyvet: tele van jópofa elgépelésekkel. A legszórakoztatóbbat a 235. oldalon érdemes keresni.

Fordította: Őri Péter. General Press, 2016, 356 oldal, 2990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.