Kultúra

Az idén harmincöt éves berlini zenekar komoly visszatérőnek számít a magyar színpadokon, az utóbbi negyedszázadban sosem maradtunk hosszú ideig Einstürzende-koncert nélkül.

Orbán Viktor oligarchaképzős vején túl meztelenkedés és a fesztivál legdurvább pora idei Sziget-képeinken.

A színház akkor a legjobb, ha nem bújik függöny mögé, még akkor sem, ha éppenséggel tényleg van színpad és függöny. Ha nincs semmi, ami elválasztaná tőlünk, ha nincs két, egymástól elváló valóság, csak egy: amiben a színház is létrejön, és amiben az élet is zajlik.

A romániai és a magyarországi színjátszás mitikus szembeállítása az erős látványvilágú teatralitás és a lélektani realizmus ellentétére épül. Utóbbiról itt is, ott is némi megvetéssel szoktunk beszélni, nálunk főleg azért, mert a hagyományos fősodort, így gyakran a ki nem mondott elvárást is jelenti. A másik után vágyakozunk.

Az ötlet szerfölött egyszerű. Vegyük József Attila Hazám című 1937-es versét, adjuk „magyar értelmiségiek” elé, és kérdjük meg, mit gondolnak ma a hazáról, a sajátjukról, a választottról, netán a kényszerű hazáról, és arról a közegről, melyben állítólag nem elég, hogy halniuk, de még élniük is kell. József Attila költeménye hálás alapszöveg, mert meghökkentően sok szállóigét görget.

Tárcasorozatait és az azoktól függetlenül íródó novellásköteteit elnézve Szvoren Edina megállás nélkül dolgozik. Kivételes szakmai tudatosságot árul el, hogy ennek ellenére nem elégszik meg a bevált stiláris megoldások újrafelhasználásával.

Ha széles társadalmi rétegek lázas érdeklődését nem is keltette fel a hír, a sajtó egy részét és az irodalmi köröket azért gyorsan bejárta, hogy egy jó huszonöt éve lappangó, „botrányos” rádióinterjú került adásba.

A számos magyarországi csoportos tárlaton is szereplő osztrák művész harmadik egyéni kiállításának címe egy magyarra nehezen lefordítható és kissé ironikusan átírt idézeten alapul.