Kultúra

Vannak a kultúr-, mi több, a földtörténetnek olyan örök mítoszai, melyeket nem árt időről időre újra feleleveníteni - Pompeji sajnálatos, habár földtani értelemben igen tanulságos pusztulása mindenképpen ilyen.

Az ember ritkán tudja, mit beszél valójában. Legkevésbé talán azzal vagyunk tisztában, mennyire nincs mögötte világos indíték, őszinte érzés és felelős tudatosság, vagyis: ember, amikor egy-egy meggondolatlan "szeretlek" elhagyja a szánkat.

A mozi - értsd: a hollywoodi(as) nagyfilm - jó ideje mélyrepülésben, nincs az a bársonyos zsöllye, nincs akkora vödör pattogatott kukorica, ami ezt feledtetni bírná. Az Oscarra hajtó presztízsfilmek oroszlánrésze szánalmas és/vagy nevetséges, a hype már a DVD előre hozott megjelenéséig sem tart ki.

Amikor Sztupa és Troché a Dunán jártak, Troché egy rocsó (rohamcsónak) orrában térdelt, s úgy hajolt előre, mintha tartásával is siettetni akarná a haladást. A motor teljes üzemben dübörgött, lefelé mentek az árral, be a sodorba, de még így is borzasztó lassan haladtak - a partról is úgy látszott, Troché is úgy érezte. Mintha épp ellenkező irányba, tehát szemben valami erős árral kepeszkednének egy gyenge vitorlával, s nem a legerősebb Mercury csónakmotornak fullos kakaót nyomatva. Pedig Sztupát csak pár méter, üsse kő, pár tíz méter választotta el tőlük, de úgy tűnt, soha nem érnek oda.

"Az ismeretlenség homályát kedvelő zeneszerző vagyok, valahogy szégyellem bevallani a zeneszerzői tevékenységemet. Ez érthető is. Másoknál ez egyenes dolog, elkötelezettség, az élet célja - nekem pihenés, szórakozás, szeszély, mely elvon az igazi dolgomtól, a tanítástól és a tudománytól. [...] Szeretném befejezni az operámat, de nem akarok túlságosan belebonyolódni, nehogy rossz hatással legyen a másik tevékenységemre." Alekszandr Borogyin, a jeles orosz kémiaprofesszor vallott ekképp, aki bizony nem túlzott, amikor Liszt előtt bemutatkozva vasárnapi zeneszerzőnek nevezte magát.

A politikai közösségek állapota mélyen összefügg azzal, hogyan viszonyulnak az általuk képviselt csoportok múltjához - ezt jól tudjuk, ahogy azt is, hogy az a politikai közösség, amit magyarnak nevezünk, rossz állapotban van.

Bár az előadás rendezője Lukáts Andor, ebben a szellemes beavató színházban inkább Karsai György értelmezésén keresztül látjuk a Philoktétészt. Pontosabban: halljuk.

A Nagyváradon élő és oktató képzőművész humoros és egyben filozofikus multimédiás munkáinak középpontjában a kép és a vizuális manipuláció áll. A nagyrészt interaktív alkotásokból álló tárlat a 2010-es nagyváradi egyéni kiállítását idézi meg, illetve folytatja, központi témája pedig a megfigyelés és az irányítás egymásba fonódó jelensége.

Minek küszködni a Star Wars ikszedik részével vagy a Batman évtizedenkénti megújításával, amikor a legófigurák már rég lejátszották ezt a meccset, sőt, arra is veszik a bátorságot, hogy némi önkritikával viszonyuljanak az ikonikus univerzumokhoz?

A New York-i hardcore-mozgalom egyik legellentmondásosabb személyisége, Billy Milano minden túlzás nélkül kultikusnak mondható Method Of Destructionjének jubileumi turnéállomásai közé csak az utolsó pillanatban került be Magyarország.

Az operairodalom legnépszerűbb darabjai között meglepően sok a befejezetlen és többféle verzióban létező, utólag így-úgy megdolgozott dalmű. Ilyen zenés színházi közpréda a Hoffmann meséi is, s miközben mi méltán búsongunk az Erkel-játszás filológiai visszásságain, némi tájékozódás után észbe vehetjük, hogy eredetileg a francia slágerdarabban is majd' minden másképpen lenne.

A kéttagú seattle-i Inquisition a fontolva haladás híve. A black metal zenekart az énekes-gitáros Dagon alapította Kolumbiában, lassan negyedszázada, majd 1996-ban áttette a székhelyét Észak-Amerikába, ahol egyrészt a dobos Incubusszal kiegészülve kialakult a máig stabil felállás

Ami felszívódhat, az felszívódik, ami szétszóródhat, szétszórattatik, legyen az legó, puzzle vagy bármilyen szeriális bizbasz. Alapvető törvényszerűség ez az emberi élet hajnalán.