A történet hívei az elbeszélésmódot nem tudják eltalálni, a látványban utazók produktuma óvodás értelmi szintű játszadozás a csúcstechnikával. Egy szegényebb ország nemzeti jövedelmével vetekedő sztárgázsik, csillagászati költségvetések, a trailer többe kerül, mint egy három éven át készülő dokumentumfilm, az Iliász terjedelmét meghaladó stáblisták, mindez egy kopott, szürke egérért.
A Robotzsaru-remake-től rágtam be ennyire. Könnyű volna elintézni a dolgot a New York Times kritikusa (Manohla Dargis) bonmot-jával: "minden nemzedék megkapja azt a Robotzsarut, amit megérdemel", akár bizonyítva is láthatjuk, hogy pontosan erről van szó. Tényleg menő egy nagy költségvetésű filmben a videojáték-esztétika, és tényleg ki kell írni nagybetűkkel a mai nézőknek egy szimpla és amúgy egyértelmű visszatekintés előtt, hogy amit most lát, az "három hónappal korábban" volt? Ha így lenne, akkor az elkorcsosult GTA-generációknak már nézhetetlen volna a Nagyítás, túl bonyolult bármi Kubricktól, Tarantinótól, és nem értékelnék többre Verhoeven huszonhét éves őskövületét a roppant korszerű felújításnál.
Pedig az 1987-es Robotzsaru nem az egyetemes filmművészet csúcsteljesítménye, csak egy jól megcsinált mozi, ami komolyan veszi a zsáner (szuperhős-akciófilm) szakmai követelményeit. Lélekemelő mese gyereklelkű nézőknek - ami nem visszamaradott értelmet jelent. A történet sallangmentes, tiszta vonalvezetésű; a háttérfestő fiktív híradórészletek és reklámok humorosan szemléltetik az Amerikába települő hollandust ért kultúrsokkot. A fiatal Peter Weller jó választás a becsületes, naiv Murphy közrendőr szerepére, oldalán a vagány kis Lewisszal (Nancy Allen). De nem volt rossz dobás az sem, hogy a némileg lepattant értelmiségi külsejű Kurtwood Smitht tették meg főgonosznak. Az akciókat nagyszerűen kíséri Basil Poledouris markáns zenei témája. Az ökonomikus szerkezet nem cipel több terhet, mint amennyit elbír, megvannak a kötelező műfaji rekvizitumok és hatáselemek, de kell, legyen titka is ennek az egyszerű, funkcionális gépezetnek, amitől csodával határos módon máig működik.
A titok persze nem a mocsok multik vagy a Reagan-rendszer társadalomkritikája (még csak az kéne) vagy az állítólagos robotzsaru-Krisztus áthallás (ami talán Verhoevennek is csak utólag hallatszott át). Ha mindenáron meg akarjuk fogni, inkább az olyan semmiségek körül kutakodhatunk, mint Murphy pisztolypörgetős mutatványa. A cowboyfilmek e szakállas trükkje már rég elveszítette minden jelentését, érdekességét, de itt átlényegül. Hősünk a fia kedvéért gyakorolja, még csak nem is ügyesen, de amikor a robotzsaru egy intézkedés lezárásaként először pörgeti meg a fegyverét, az bármely agyi MR-képnél beszédesebben és katartikus hatással adja hírül, hogy ember van a gépben. Erre teszi fel a koronát a zárójelenet a kiborgnak címzett híres utolsó szavakkal: "Szép lövés volt, fiam. Mi a neved?"
Nagy reményekkel vártam a már évekkel ezelőtt belengetett remake-et. Volt mire építeni, hiszen adott volt a bevált séma, egy erős szerkezet, a jó témák, és 1987 óta izgalmas fejleményeket hozott a robotika (új szervimplantátumok, segédeszközök, drónok). A 2014-es Robotzsaru valóban megtartotta az eredeti alapokat, de valamilyen okból telepakolta fölösleges ballasztokkal. Nem a címszereplő Joel Kinnaman (akire Sarah Linden/Mireille Enos partnereként emlékezhetünk a Killingből) tehet arról, hogy nem igazán átélhető a gép/ program és az ember küzdelme a titánburokban: az alkotók szemmel láthatólag tisztában voltak azzal, hogy ez a történet legnagyobb tétje, de rossz eszközöket választottak a kidomborítására. Hiába hullanak bőven a könnyek, hiába lelkiznek, moralizálnak feszt, és beszélik agyon a kérdés ismeretelméleti, ontológiai, technikai és biológiai vonatkozásait, jelentős mennyiségű áltudományos bullshittel gazdagítva a nézőt, ha nem találták meg azokat a legegyszerűbb gesztusokat, amelyeket egy csecsemő is emberi megnyilvánulásként ismer fel. Ne mondják már el (háromszor, négyszer), hogy a robotzsaru felülírta a programját, hanem mutassák meg.
De ez talán túlzott elvárás egy olyan filmtől, amely ugyan kereken tízszer annyiba került, mint az eredeti, de egy épkézláb akciójelenettel sem képes előrukkolni. 1. Az új termék zártkörű, zenés-táncos demonstrációja a vállalati fejesek előtt kábé annyira élvezetes, mintha azt kellene néznünk, ahogy mások videojátékoznak. 2. A nagy élet-halál harcot a nehézfegyverzettel felszerelt ősellenség hájtek főhadiszállásán vacak vizuális effektekkel oldják meg, ezt éjjellátó készülékeken át és hőtérkép formájában van módunk követni. 3. A betetőző végjáték a tetőn érthetetlen módon összecsapott és rövidre zárt, még szerencse, hogy érkezik az egész film legjobban kitalált figurája, Pat Novak, a nevét viselő tévéműsor vezetője - Sam Jacksont rég láttuk ilyen ütősnek -, és menti, ami menthető.
Az új Robotzsaru médiakritikája valóban lényegre törő, szellemes, önreflexív, de nem erre fizettünk be.
Forgalmazza a Fórum Hungary
