Építészet

Látványrombolás

Duna-Pest Rezidenciák

  • Szentpéteri Márton
  • 2005. február 17.

Képzőművészet

A TriGránit-érdekeltségű ingatlanos cég PR-anyagaiban úgy hirdeti a Soroksári úti épületegyüttest, mint egyedülálló panorámával megáldott, különleges szolgáltatású lakóingatlant. Szó se róla, a dél-pesti Duna-part e fertályáról valóban lenyűgöző kilátás nyílik a világörökség részét képező budai folyópart épületeire s természeti csodáira.

Gond ezzel egy szál se volna, ha cserébe viszont átellenből is hasonlóan megnyerő látványt nyújtana a Millenniumi Városközpont. De épp ellenkező a helyzet, az egykori rendező pályaudvar és roncstelep helyén ugyanis ma arctalan ingatlanfejlesztői épülettömegek magasodnak-terebélyesednek, évtizedekre elcsúfítván a Petőfi híd és a Lágymányosi híd közé eső pesti Duna-partot.

Ez a látványos látványrombolás még a Corona Szállót tervező (?!) Kálvin téri rém, Csontos Csaba vulgár-posztmodern Duna Házával (1995-1997) kezdődött, aztán jött a Nemzeti ízlésmeteorja, majd a Duna-Pest Rezidenciák és a Művészetek Palotájának nevezett kultúrerőm gőgös kulisszái. A Csomay Zsófia és kollégái (CET) tervezte rezidenciák tömegei egyébként remekül oldják meg a területbeépítés feladatát, amennyiben azt puszta térkitöltésként tételezzük, illetve jelen esetben a Duna Ház párkánymagasságához és tömegéhez történő rigorózus igazodás pontos megvalósításaként. Azok számára, akik más irodák idevágó terveit is ismerik - jelesül Koris Jánosékét (Budai Építész Műhely) például -, önkéntelenül felidéződik egy korábbi Duna-part-ellenes merénylet is: Finta József esete a Hotel Intercontinentallal. Pontosabban a történet, ahogy Finta eredetileg sokkal megnyerőbb terve a befektetők bevételorientált "panorámakényszerének" köszönhetően átalakult igazi Krím félszigeti szállodává, mindörökké hátat fordítván a Belvárosnak. Nyilván cseppet sem meglepő, hogy a teljességgel jellegtelen tengerparti szállodaarculathoz párosuló épülettájolás valós motiváló erejét a Duna-Pest Rezidenciák esetében is az ún. ingatlanfejlesztők immár tehát régről ismerős panorámakényszere vezérelte.

A ház kikötői raktárépület arculatára ez azonban önmagában még nem ad kellő magyarázatot. Persze tudjuk, a ház szokás szerint itt is a tervezők szándékától eltérő módon épült fel, de vajon meddig lehet kies kis hazánkban építészként a megrendelői kényszert korholni a végtermék minőségéért? Hát nem az olvasható az építészkamara etikai-fegyelmi szabályzatában (I. fej., 3. 3), hogy az építész "személyes előnyökért nem tehet (...) szakmailag kifogásolható engedményt a megbízója részére"? Mikor lesz vége már az eredeti tőkefelhalmozás korának, mikor engedheti meg már végre egy magára valamit is adó építésziroda, hogy elutasít egy szakmailag elfogadhatatlan kompromisszumot, vállaljon is ezzel akármekkora üzleti veszteséget?!

Neked ajánljuk