Narancs.hu: Kaposvárra és a budapesti színművészetire is fölvettek, vidéken kezdtél, majd egy év után Pesten folytattad Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában. Mit gondolsz az egykori alma materedről?
Kurta Niké: Nagyon sűrűek az élményeim, ilyenkor az embert mindig egyfajta időburok veszi körül. Minden egyes osztálytársam izgalmas személyiség, mindegyikőjüket valamiért nagyon lehet szeretni, tisztelni, de valahogy együtt, csapatként, osztályként mégsem tudtunk eggyé válni, egymásra hangolódni, és ez egy nehéz emlék. Feldolgozatlan dolgok vannak bennem ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
Narancs.hu: Egyszer azt nyilatkoztad, kéne találnod egy civil foglalkozást, hogy soha ne kelljen olyan szerepet elfogadnod, amihez nem érzel kedvet, vagy ami megalkuvást jelentene.
| ||
KN: Ezt továbbra is így gondolom, de nagy kegy a sorstól, hogy nem kellett olyan dolgokat elvállalnom, amik nem érdekeltek. Ehhez persze nagyon sokat köszönhetek a nagymamámnak, aki vett nekem egy lakást és mindent megtesz azért, hogy szabadon dolgozhassak, és olyan feladatokat vállalhassak, amikben szabadnak érzem magam. Nagyon hálás vagyok neki. És szerencsére tényleg, a független és a kőszínházi szférában is olyan lehetőségek találtak meg, amik kifejezetten izgattak. Három évet töltöttem az egyetem után a Szputnyiknál, ami aztán megszűnt. Ez nagyon fájt nekem, azóta is sokat gondolok erre az időszakra. Utána lettem szabadúszó. Ha az ember szabadúszóként úgy él, hogy folyton attól fél, hogy egyszer csak nem lesz munkája, az nem tesz jót az idegállapotának, sem az alkotókedvének. Nem lehet ezzel a félelemmel élni, nagyon felőrli az embert. Szerencsére Bodó Viktorral újra dolgozhattam, tavaly a Krakken műveletben az Átriumban. Ezenkívül szabadúszóként játszottam az Örkényben, aztán a Radnótiban, Budaörsön, a Stúdió K Színházban, a Trafóban, a MU Színházban, a Jurányi Inkubátor Házban, az Átriumban, a Kerekasztal Színházi Társulattal és a Káva Kulturális Műhelyben. Most épp a Grecsó Krisztián regényéből írt színpadi adaptációt, a Megyek utánadot mutattuk be Szegeden, ami a főhős szerelmeiről szól, én játszom az előadásban az összes nőt. Sokáig kerestük a legmegfelelőbb formát, utat a műhöz, hogy színpadon is megtalálja a helyét.
Narancs.hu: Teszel valamit azért, hogy folyamatosan legyen munkád, hogy ne kelljen félni?
KN: Nem.
Narancs.hu: Miért nem?
KN: Van bennem egy gyermeki dac, hogy vagy kellek, vagy nem, nálam ilyen köztes, majd meglátjuk állapot nincsen. Ez alól egyedül egy castingszituáció a kivétel, azt magáért a játékért vállalom, ott már a részvételt magát nagyon szeretem.
Narancs.hu: Ezt tőled hallom először, minden színész arról beszél, mennyire utálja a castingot. Te már mondtál nemet felkérésre?
KN: Igen.
Narancs.hu: Milyen okból?
KN: Volt olyan produkció, aminél úgy éreztem, a koncepcióval nem tudok azonosulni.
Narancs.hu: És ezt megmondtad?
KN: Igen. Most gyakorlom a konfliktusvállalást, sokáig nagyon alkalmazkodó voltam, emberekhez, helyzetekhez. Most kezdek kijönni ebből a gyermeki attitűdből, a megfelelni vágyásból, és gyakorolni azt, hogy felnőtt emberként kiálljak magamért és komolyan vegyem a saját gondolataimat. Arra mindig nagyon nagy a kísértés, hogy az ember hallgasson, ne formáljon véleményt, hogy mások nyilvánuljanak meg helyette, míg ő néma várakozással nézi, mi történik, de így egyre távolabb kerül attól, aki valójában. Korábban én is azt gondoltam, hogy nem vagyok olyan kikezdhető, ha némán hallgatok, mert ez egyfajta felsőbbrendűségi pozíció, de mostanra inkább szeretnék önmagam lenni, mint felsőbbrendűen nem kikezdhető.
Narancs.hu: A játékon kívül a színházi nevelésben is részt veszel a Mentőcsónakkal és a Káva Kulturális Műhellyel, emellett darabot is írsz.
| ||
KN: Egészen pályakezdőként csak a színészetre fókuszáltam, aztán néhány éve elkezdtem komplexebben látni az egészet. A színészet, a rendezés, az írás mind egy dolog, maga a színház, ami keresi a különböző megnyilvánulási formáit. Én zenélek is, zongorázom, illetve klarinétozom és csellózom, és szerencsére volt már lehetőségem zenélni a különböző előadásokban. Jelenleg az van, hogy ha csak színészként működöm, az nincs jó hatással a személyiségemre, elkezdek függni a környezetemtől, egyfajta gyermeki státuszban tart. Színészként szükséged van egy szülő figurára, aki megmondja neked, mit kell tenned, de az írásnál a te válladon van a felelősség. Most készülünk egy olyan darabbal, ahol én vagyok az egyik szerző, Tési Dóra a másik. Egy drámaíró pályázaton második helyezettek lettünk a Néma Bohócok című színháznevelési darabunkkal, amit a Színházi Dramaturgok Céhe is beválogatott, valamint a Staféta Pályázaton is nyertünk vele. Tény, hogy a színészet létformáját, ezt a fajta felszabadultságot semmi nem pótolja, de ahogy az ember egyre többet mozog ugyanabban a közegben, munkakörben, szüksége van arra, hogy hátralépjen, és máshogy tekintsen önmagára. Az kevésbé érdekes kérdés számomra, hogy miért választottam anno a színészetet, mint az, hogy jelenleg miért vagyok még mindig színész.
Narancs.hu: Miért?
KN: Az egész életünk egy rohanás, vagy emlékezünk, vagy tervezünk. A színészetben az a jó, hogy átélheted a pillanatot, benne lehetsz, és a pillanatban magadra, a többiekre és a világra fókuszálhatsz. Mert amúgy mindig azt érzed, hogy ezt kell intézni, azt kell intézni, és rohan az idő, rohan az élet, te meg szólnál neki, hogy várj meg, légyszi, jövök én is! Mára nem arra vágyom, hogy be tudjam illeszteni az újabb és újabb élményeket a világképembe, hogy igen, ez így van, ez meg úgy van, hanem arra, hogy az újabb és újabb élmények kimozdítsanak onnan. Azt szeretem, ha provokálnak, ha van rizikó.
