Egy 1973-as III/III-as "Halászok" fedőnevű ügynöki jelentésben az áll, hogy a Halász Péter otthonában működő dekadens szobaszínház rettegésben tartja a ház lakóit, és zavarja éjszakai nyugalmukat. Nálunk állítólag már senkinek nem kell tartania kultúraellenes ügynököktől, az azóta New Yorkban élő magyar színházi alkimista pedig nem riogat senkit, bár ez akkor sem állt szándékában. Sokéves színházi kísérletei után most mégis olyan darabbal tért vissza, ami megint jó időre meg fogja határozni a karakterét. Az igen vegyes érzelmeket kiváltó Nosferatu org. című, gótikus hangulatot ígérő darabjában arról legalábbis sikerült meggyőznie mindenkit, hogy termett ezen a földön egy új Lugosi Béla. Nosferatu él, és köztünk múlatja az időt. Lányok, hordjatok nyakörvet!
MaNcs: Nem is tudom, hogy nem jött ez az ötlet korábban, hiszen te egy az egyben olyan vagy, mint Murnau néma Nosferatuja vagy akár a későbbi Klaus Kinski-féle rém.
| ||
Halász Péter: Hát lehet, hogy egy született halott vagyok. El kellett játszanom ezt a szerepet, mert tükörbe néztem, mások is mondták, a hanghordozásom is olyan, a gesztusaim is. Az egész egy ijesztgető játék. Mások választása és a saját gyengeségem. Annak idején a Szirtes például meglátta bennem a Marquis de Sade-ot, és sokan annyira plasztikusnak találták a film után, amelyben pedig csak beszéltem, hogy azt gondolták, szadista módon nőket szabdalok fel vaginájuktól a torkukig, pedig egyetlen mozdulat sem utalt rá, hogy én ezt elkövetném. A Nosferatuban sincs egy csepp vér sem, nem lehet, mert abban a pillanatban valami gyenge viccnek hatna. Így létrejön a nézőben valami olyan gondolatmeghosszabbítás, ami hitelessé teszi a dolgot. Azért a Nosferatu-szerep véletlen volt ám. A Bozsik Yvette és a Vajdai Vili találták ki először. A műfajnak nagy rajongója vagyok, különösen a Murnau-filmnek meg az Addams Familynek, de a vérszívást és annak a misztikáját csak a mese szintjén tudom elfogadni. Mint jelenséget eszképizmusnak tartom. Nem a szívem csücske. Inkább antiesztétikai módon tudom beépíteni, ahogy eddig is mindent csináltam. Az volt az elvem, ha van valami, ami zavaró lehet egy előadásban, legyen az akár egy magnóról elhangzó szöveg, akkor azt bele kell tenni. Ilyen értelemben a témaválasztás és az esztétika is önroncsoló, magam ellen irányul, tehát nincsenek kidolgozott megoldásaim meg stratégiáim. Ez az egyetlen szcenárióm arra, hogy mi lesz a következő darabban. Olyat csinálni, amit nem tudok elviselni vagy kellemetlen. Túltenni magam az önhatáraimon is.
MaNcs: A Nosferatu név félelemmel tölt el, míg a Drakula hallatán mosolygunk. Miért van ez szerinted, amikor ugyanarra a Bram Stroker-féle vámpírra utal mind a két elnevezés?
HP: Mert Murnau 1922-es némafilmváltozata hozta be a köztudatba a Nosferatu nevet. Sokkal félelmetesebb azzal a néma terrorjával, amit az alcíme is jelez, mint a későbbi amerikai Drakula-filmváltozatok, amelyek dolga tisztán a szórakoztatás volt. A Lugosi Béla akcentusa például a gyerekeknek mai napig egy jó játék.
MaNcs: Jól érzékeltem, hogy az előadás is a terrort akarta körüljárni?
HP: Ha valami hatott, akkor nyilván nem az, hogy rengeteg vér folyik, balta csapódik, vagy drakulául beszélnek. A darab egy esszé a terrorról, amelynek olyan a természete, hogy nem tudja figyelembe venni a másik felet, mert egyszerűen nem létezik benne a másik fél.
MaNcs: A vér mint nemi és egyéb fertőzések terjesztője minden korban rettegésben tartotta az embereket. Maga a terror. Egy vérszívó figura nyilván ezért is veszélyes a lakosságra. Volt szifilisz, van AIDS, de hogy jön ide most épp az Antrax maffia?
HP: Az Antrax úgy jött elő, mint napjaink egy olyan pestise, ami ugyan nem károsítja a vért, de attól még sokkal gyorsabban fertőz. Állandó téma, ha az újságot kinyitod, és olvasol róla, félelemmel tölthet el, mert mi van, ha egy vegyi gyárból kikerül az anyag, amivel mint biológiai fegyverrel kísérleteznek? Nagyon kevés elég belőle a pusztításhoz. Tele van a világ ezzel az önbetegítő, az emberrel patkányként kísérletező tudománnyal. A Nosferatu-filmnek egy élő változatát megcsinálni nem lett volna túl sok értelme, inkább a témáról való egyfajta esszéista gondolkodást, mondhatni meditációt alkalmaztam, tehát ami eszembe jutott erről a témáról, azt leírtam. Plusz tavaly a Village Voice-ban megjelent egy furcsa írás a magyarországi ukrán maffiáról, amely nem is a maffia belső működése miatt keltette fel az érdeklődésemet, hanem a kiterjedt tevékenységük miatt. Szinte Verne Gyula-i romantikával volt megátkozva a történet a bankalapítástól a heroinkereskedésen át az acéliparig. Úgy működik ez, mint egykor a Szovjetunió, csak a föld alatt. Persze az efféle történelmi párhuzamokat elvetettem, mert nem lett volna szórakoztató. Eszembe jutott a Lenin-vonal is, hogy élt, él és élni fog. Tudniillik ott van a bebalzsamozott teste, aminek olyan rituális értéke van, hogy azt én felfogni nem tudom. Talán sokan még mindig abban reménykednek, hogy lelket ölt. Ez maga a vámpírizmus. A halott emberbe vért kell tölteni, meg kell szerezni neki, szimbolikus értelemben persze, és akkor újra belé költözik a lélek.
MaNcs: Nem először fordul elő, hogy újsághír ad ihletet a színházhoz.
HP: Egy idő óta sokat foglalkoztat. Nem a napi politika szintjén érdekel, hanem mint stimuláns. Olyan dolog, ami a színház és a nézők között valami rögtöni kapcsolatot teremt. Az utazást azonnal meg lehet kezdeni vele, és aztán el lehet szállni a régibe vagy a messzibe. Úgy működik, mint valami legkisebb közös többszörös.
MaNcs: Visszatérve a terrorhoz, az nyilván valami olyan dolog, amiről neked azért személyes élményed is volt.
HP: A terrort és a maffiát is az egészen más kódrendszere teszi félelmetessé és érthetetlenné az emberek számára. Más a nappal és más az éjszaka kódrendszere is. Többszörösen ki vagyunk téve ennek, hiszen a felvilági politika is egyoldalú aktusokat rejt. Ezt hívom én nappali sötétségnek. Az ember ennek is teljesen kiszolgáltatott, és a helyzet megoldásához nem elegendők a saját képességei. Így éreztem magam, amikor annak idején behívtak a Gyorskocsi utcába. Amíg mentem felfelé, azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani a színházról, ha kérdez a smasszer, és mikor minden emeleten becsapódott egy vasajtó mögöttem, akkor már úgy megrendültem, hogy ki is ment a fejemből, és csak arra gondoltam, hogy itt bármit megtehetnek velem. Olyan eszközökkel hozzák létre ezeket a hatásokat, ami nekem álmomban sem jutna eszembe. Az életünk tele van ilyen terroreszközökkel, villamosjeggyel, határőrrel, mindenki hordozgat a zsebében ilyen kis terrorakciót kicsiben, és akinek egy kis hatalma van, az vissza is fog élni vele.
MaNcs: A darabban elhangzó gótikus szövegek mintha poénra futottak volna időnként, és próbálták volna elvenni a dolog komorságát.
HP: Elég komolyan vettem pedig őket, de nem lehet komolykodva, önlelepzés nélkül benne lenni valamiben, amiben az ember egyébként nincs benne teljesen. Gondolom, vannak emberek, akik valóban élik ezt a gótikus stílust. Hogy mást ne mondjak, itt a heroinkultúra, amely szimbolikusan és közvetlenül is a halál közelségéről, a halál elfogadásáról szól. Képileg, hangzásban és attitűdben is divattá válhat, így megidézve ezt a halott világot. A heroin ugye fájdalomcsillapító, a használói a vérzésnél sem érzik a saját testüket, a tűvel való szúrást, vérkiszívást. Hogy ennek az áldozatai a szer használói, a kulturális élvezője pedig bárki más, a rettegés élvezetével töltheti el azokat, akik nincsenek benne, csak láthatják. Aztán ott van ellentételezésül a hideg, részvétlen világ, amit a szer használója időnként tapasztal: ezt a mentális világot ismerem. Valamikor én is benne voltam, úgyhogy a szöveg ebben az alsó rezgésben hitelesül. A történet szövetében meg az attitűdben, ahogy a dolgokat kezelem, abban benne van az, hogy ezt a világot valamikor megismertem. És egyáltalán nincsenek benne a body art vonal vagy a vérperformerség attitűdjei. Amikor ezek a dolgok erősen jelen voltak a színpadon, halállal végződő öncsonkítás, érvágás és ilyen dolgok, amelyeket még szinte gyerekként szemléltem, azok olyan hatást tettek rám, hogy egészen mást kell csinálni, mert ilyesmit nem tudnék megtenni.
MaNcs: Most, a megvalósulás után hogy érzed, sikerült az elképzeléseidnek megfelelően alakítani az előadást?
HP: Tudni kell, hogy nem írtam végleges forgatókönyvet, rengeteg szöveget a színészekkel véglegesítettem. A Vilivel és az Yvette-tel való beszélgetések sokat számítottak, aztán az Yvette meglátogatott New Yorkban is, és ott találtuk ki, hogy az ő történetéhez milyen szöveg volna jó. A Kari Györgyivel felolvasás közben is dolgoztunk még. A Vili csinálta a zenei részt, hoztam neki lemezeket, ő is ajánlott zenéket. Plusz hozzájött nem kis nehézségként, hogy eredetileg a Kiscelli Múzeumba terveztük az előadást, ahol a nézők helyszínről helyszínre jártak volna, ami egészen más nyelvi szerkezetet idézett elő bennem. Öt-hat órásra volt tervezve, de ezt egy olyan zárt helyen, mint a Trafó, nem lehetett megvalósítani. Egy ilyen fekete dobozba zárva sokkal inkább meg kellett komponálni. Például a Lukáts Andor, aki Kárpátit játssza, ott a tetőn jelent volna meg. Sőt az eredeti változat szituációiban a színészi játékot tulajdonképpen majdnem ki lehetett volna iktatni. Ott minden sokkal lassabb lett volna. A díszlet pedig, mint mondtam, a természetes környezet lett volna, az altemplomban labor, az udvarban sátor az orvosoknak, a folyosón kórház, az érkezés egy vitorláshajón, daru segítségével, de ez természetesen az anyagiakon elúszott. Az átállítás úgy történt, hogy akkor legyen képregényszerű az egész, legyenek enigmatikus szövegek és valami ehhez illő díszlet, természetesen vertikális, az eseményekre nyitható ablakokkal. Megkértem a Najmányit, hogy csinálja meg, és a roppant egyszerű ötlet hihetetlenül jól passzolt az egész ökonómiájához. Még a vetítést is sikerült megoldani, bár a Kiscelliben egyidejű vetítés lett volna tévéképernyőkön. A narrátor szerepét pedig ezzel a láthatatlan figurával és Kun Vilmos kellemesen borzongató hangjával oldottuk meg végül.
MaNcs: A jelenlegi otthonod, vagyis New York kulturális hangulatából tudatosan átmentettél ide valamit?
HP: Nem. Ez olyan, mintha hirtelen le kéne fordítanom valamit, és akkor biztosan nem tudnék magyarul. Nehezen konvertálható egyik hely a másikba. Van egy szakadék: amikor ott vagyok, akkor ami itt történik velem, az meg sem jelenik, amikor itt vagyok, akkor nem hasonlítom össze avval, ami ott történik. Tudom, ez skizofrén állapot, állandó memóriakieséssel jár. Itt mindig nagyobb társadalmi életet élek, ott többet pihenek. Két életem van, akár az élőhalottaknak.
