Kultúra

rés a présen: Úgy tűnik, egy ideje a Gödör rezidens dj-je vagy. Jávor Bence: Egy alkalomra lettem lízingelve a megboldogult Marco Polo Clubtól. Úgy maradtam.

SISTERS OF MERCY: HALASZTÁS Április 27-re halasztották a Sisters of Mercy betegség miatt elmaradt koncertjét az A38-on. A jegyek érvényesek vagy viszszaválthatók. EURIMAGES-DÖNTÉSEK 220 ezer euró gyártási támogatást szavazott meg az Eurimages, az EU filmalapja Elek Judit Visszatérés című magyar-román produkciójának.

Csókoljon meg a szája csókjaival a szája. Az Énekek énekének e mondata van olyan szép, hogy utána ne kelljen megszólalni. Zenét formázni belőle, az persze más, hiszen az maga a csók és maga a hallgatás. Meg még annyi minden. Tóth Evelin énekesnőnek és Hamid Drake dzsesszdobosnak - a Csókoljon meg... című lemezen (Hunnia Records, 2009) - ez a minden sikerült. Hogy milyen út végén? - arról beszélgettünk vele. Marton László Távolodó

Hétfőn halt meg, Los Angelesben. Kész mozitörténet az övé, közel százötven kísérőzenét komponált, a Holt költők társaságától a Bádogdobon át A napfény ízéig. A legjobbakkal dolgozott Viscontitól Hitchcockig, de érdekes módon mind a három Oscar-díját David Lean filmjeihez írt zenékkel szerezte (Arábiai Lawrence, 1963; Doktor Zsivágó, 1966; Út Indiába, 1985). Az idei berlini filmfesztivál 84 esztendős életműdíjasával, a filmzene Amerikába "szakadt" francia legendájával, Jean-Michel Jarre papájával Berlinben beszélgettünk. Szentgyörgyi Rita

A rangos nemzetközi karikatúraverseny, a World Press Cartoon egyik idei díjazottja, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Karikaturista Szakosztályának elnöke meglepő módon nemigen panaszkodik, noha beismeri: nem túl nagy manapság a karikaturista presztízse. A rendszerváltás óta tartó visszaesésnek, úgy gondolja, csak gazdasági okai vannak. Kovács Bálint

Nehéz a titkos ügynök élete, olykor annyira be kell épülni az ellenséges szövetanyagba, hogy nem maradhat szinte egy szál sem, ami egykor volt énjéhez, a jókhoz visszaköti. Egy mégis maradhat talán, de azt számos esetben - itt nem feltétlenül az adott ügyről beszélünk, hanem a tárgyban fogant munkák széles tengeréről - kiiktatják (azt is megfigyeltem, hogy mindgyakran célzott lövéssel).

Amilyen vékony Sirokai Mátyás első verseskötete, ugyanannyira mély is. Hogy ez a mélység valóság-e vagy illúzió, az talán még nem mindig derül ki, mindenesetre a Pohárutca narratív szerkezete, amely egy valódi-fiktív város tereit teszi a versek történetszerű közegévé, rendkívül alkalmas terep arra, hogy az olvasó összefüggéseket vegyen észre.

A Békés megyei faluból (Mezőkovácsháza) indult, majd kőkemény melóval Európa-szerte elismert metálsztárrá avanzsálódott Ektomorf motörheadi következetességgel tart az egykori Sepultura-, ma Soulfly-vezér Max Cavalera nyomában, képzeletben valami brazil őserdőben nyilván. Innentől kezdve aztán teljesen egyszerű a recept: aki a fent említett zenekarok klasszikus lemezeit már nagyjából az anyatejjel együtt magába szívta, és szívesen hallgat egy olyan zenekart is, amelynek a kelleténél kicsivel több köze van hozzájuk dalírás terén (ezért mínusz egy csillag), az valószínűleg imádni fogja a What Doesn't Kill Me-t, aki pedig nem, annak úgyis teljesen mindegy, mit gondolnak az ítészek erről a lemezről.

Franco halott, épp most mondta be a rádió; 1975-ben vagyunk egy stockholmi kommunában, a tagság kitörő örömmel fogadja a diktátor halálhírét. Az anyányi, apányi fiatal felnőttek kollektív öröme azonban rövid életű, már mosogatáskor bomlani látszik: egyesek burzsoá, mások szimplán higiénikus tevékenységet látnak benne.

Az előremutató és sokszínű izlandi zenei színtérről már lelkendeztünk korábban a Narancs hasábjain - az elmúlt évek "zenei hurrikánjai" (Björk, Sigur Rós, Múm) mellett a kis sziget felől egy bágyadtan, kedvesen szemerkélő hóesés is siklott a kontinens, majd a világhírnév felé egy Emilíana Torrini nevű, magával ragadó énekesnő személyében. A Björkhöz hasonlóan bájos akcentusú, de sokkal visszafogottabb tünde eredetileg operaénekesnőnek készült, 17 évesen már hírnevet szerzett magának az izlandi Megasztárban, majd a kilencvenes években készült szólólemezeivel (főként a Love In The Time Of Science albummal) és a különböző kollaborációival lett ismert szélesebb körben (angyali hangja hallható Paul Oakenfold Hold Your Hand című számában, de a Thievery Corporation és a Gus Gus kollektíva lemezein is szerepelt, továbbá Kylie Minogue-nak is írt dalokat, például a Slow c.

Embertársaink egy szomorú halmaza tengermély félelemmel tekint a nőnemű személyekre. A félelem pedig, mint tudjuk, megeszi a lelket, s közben ráadásképp lidérces álmokat generál.

című kiállítása meglepetés a látogatónak, hiszen korábban a cigányság mindennapjainak, életkörülményeinek közelről figyelő krónikásaként ismertük - például a Stalter Györggyel közös Más világ című albumából. Ez a kiállítás viszont kifejezetten artisztikus, a jelképek misztikumára érzékeny művészalkatot tár elénk, aki mindenféle tárgyacskákat és diribdarabokat rendez el, általában nagyon is élő, burjánzó csendéletekbe, és ezeket a felvételein hatalmasra nagyítja, ami által egyfajta új, álomszerű világot hoz létre.

A Kelet-Berlinben felnőtt Kalkbrenner pályafutása tulajdonképpen szokványosnak mondható az egyívású kollégák között: előbb zeneiskolába jár, ahol trombitálni tanul (meg némi szolfézst, nyilván), azután a kilencvenes évek elején beszippantja őt is az elektronikus tánczene. Az évtized közepén már számos klubban rezidens lemezlovas - miközben nagy tévécsatornáknál dolgozik mint szerkesztő, illetve producer.

A Gibson SG-jével kacsázva előrelendülő, iskolásfiúnak öltözött Angus Young alakja olyannyira az AC/DC emblémájává vált, hogy sokan hajlamosak őt tekinteni a legendás ausztrál zenekar motorjának. Ám ez csupán részben igaz. Ami a színpadi show-t illeti, vezető szerepe természetesen vitathatatlan, hiszen, amint azt múlt hétfőn a csordultig telt Papp László Sportarénában is láthattuk, jellegzetes mozgásával és arcjátékával (eldönthetetlen, hogy az izzadt kis figura vadul rágózik a ritmusra, vagy az ájulás szélén levegőért kapkod) emberünk a jó kétórás műsor első percétől az utolsóig ide-oda cikázik a színpadon, és hol itt, hol ott tekeri régi vágású szólóit. A figyelmet rajta kívül igazából csak Brian Johnson, a magát üdvözlendő módon sohasem komolyan vevő, megállás nélkül vigyorgó énekes vonta magára (valószínűleg nincs még egy rockzenész a földön, akit a saját muzsikája ilyen széles jókedvre tudna deríteni). Õk kommunikáltak a közönséggel, és egyáltalán: mindent megtettek azért, hogy a színpadkép egy percig se legyen statikus. - greff -