Csókoljon meg a szája csókjaival a szája. Az Énekek énekének e mondata van olyan szép, hogy utána ne kelljen megszólalni. Zenét formázni belőle, az persze más, hiszen az maga a csók és maga a hallgatás. Meg még annyi minden. Tóth Evelin énekesnőnek és Hamid Drake dzsesszdobosnak - a Csókoljon meg... című lemezen (Hunnia Records, 2009) - ez a minden sikerült. Hogy milyen út végén? - arról beszélgettünk vele.
*
Magyar Narancs: Emlékszel arra, hogy mikor akartál először énekesnő lenni?
Tóth Evelin: Amikor négyéves voltam, még nem akartam énekesnő lenni, de az első komolyabb élmény akkor ért. Almásfüzitőn balettoztam a művházban, és bár csak egy nyíló virágot alakítottam, pontosan megmaradt bennem minden kép, szín és szag, az egész élmény. Aztán tizenkét évig a világviszonylatban is kiemelkedő Kodály Zoltán Kórusiskolában tanultam, napi öt-hat órában énekeltünk meg zenéltünk, és itt tizenkét évig kórustag voltam. Elképesztően gyönyörű hangja volt mindenkinek, így eszembe sem jutott, hogy kiragyoghatnék a kórusból. De miközben az iskola maximális biztonságot teremtett az intonációban, az egyedi színeket és ambíciókat általában lefaragta rólunk. Néha kaptam egy-egy szólót, de túl karakteres volt hozzá a hangom, úgyhogy gyakran elvették tőlem. Aztán teljesen véletlenül bölcsésznek mentem. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen az ötödik lettem művészettörténetből, így egyből mehettem egyetemre. A Pázmány Péter egyetem művészettörténet-magyar szakán töltöttem három évet csendben. Egy opera- vagy színházi előadáson mindig előjött az a furcsa érzés, hogy én rossz helyen vagyok. Ez valami gyilkos, frusztrált érzés volt. Hogy én ott szeretnék lenni a színpadon, vagy ha ott nem is, a túloldalán semmiképp. És ez megmaradt bennem. Jelentkeztem a színművészetire, de nem mentem el a felvételire, mert még csak "filozófiailag" izgatott a kérdés, gyakorlatilag semmit sem tettem érte. A tanulásnak az intézményesített formája soha nem vonzott, inkább mestereket választottam. A legerősebb időszak az volt, amikor egy időben tanultam Pászty Júlia opera-énekesnőtől és Vyaliától dél-indiai énektechnikát. Így indult el bennem útjára a hang. Az első igazi alkalom huszonhárom éves koromban volt. Akkor már régen az Ektar zenekarban meg a Hólyagcirkusz társulatban énekeltem, és volt egy közös koncertünk a Tin Tin Quintettel, ami döbbenetes katarzist okozott. Hogy együtt szerepelhettem velük, és elfogadtak engem, és Szalai Péter az én dalomat színezte... Aznap este végre ki kellett mondanom kislányosan, hogy igen, tulajdonképpen én énekesnő akarok lenni.
MN: A zene szeretete volt a döntő, vagy egy érzés, amit ki akartál énekelni magadból?
TE: Ha a zene szeretetéről beszélünk, akkor gyorsan el kell mondanom, hogy én nem vagyok az az éjjel-nappal zenehallgató. Amikor zenét hallgatok, akkor nagyon tudok zenét hallgatni, de még így is ritka az olyan alkalom, ami a "szeretet" fogalmát pedzegeti. Mert ugye most nem arról beszélünk, amit mindenki elmondhat magáról, hogy "szeretem a zenét". Amikor a Szabados Gyuri bácsit hallgatom szólózni, és minden további nélkül elerednek a könnyeim, az más. Az igen. Vagy ha egy olyan "hallgathatatlan" dzsesszbandát hallok, akik éppen emelkednek fel egy improvizáció közben, és az egész koncert olyan, mintha az improvizáció tetőpontja lenne, akkor azt gondolom, hogy ennél nincs tovább, és nincs előbb. Mert ez a minden. Talán még soha nem mondtam ki: akár hallgatva, akár művelve, a legnagyobb revelációt a zene jelenti számomra a művészetben.
MN: És az életedben?
TE: Amikor az éneklésben olyan állapot jön létre, hogy azt érzem, igazán élek, az egészen fantasztikus tud lenni. S emiatt nem választhatom az életet és az éneklést külön. Most minden arról szól, hogy ezzel kell élnem. Sok minden más nem tud megtörténni. Bizonyos értelemben fontos lenne... lehet, hogy hülyeség, de a szerelem nekem mindig az első helyen volt, vagy a mínusz első helyen - mégsem kerülhetem meg, hogy beálljon valami harmónia. Nem harcol ez a két dolog bennem. De amikor a szerelem elmúlik, az éneklés mindig ott van, s ettől egy kicsit időtállóbbnak tűnik.
MN: Nem különösebben törekedtél arra soha, hogy befussál. Erre most egy világklasszissal készítettél lemezt.
TE: Ezzel a világklasszissal, akit Hamid Drake-nek hívnak, a győri Mediawave Fesztiválon három évig egy-egy héten át részt vehettem egy szabad zenei improvizációs workshopban. Évről évre egyre mélyebb barátság szövődött köztünk, s mindennek a tetejébe, a legnagyobb őrületként, ő vetette fel, hogy csináljunk egy lemezt. Én nem is tőle tudtam ezt meg, hanem a fesztivál szervezői kerestek meg, hogy azt kérdezi a Hamid, lenne-e kedvem egy duókoncerthez. Abból nőtt ki a lemez. Egyébként ez pont olyan, mint az egész életem. Én úgy kerültem színpadra, hogy a Palya Beával közös szerelmünk bemutatott minket egymásnak, aztán egy fél év múlva a Bea felhívott, hogy úgy emlékszik, szívesen énekelnék, és akkor most be tudnék-e ugrani helyette egy klezmer-dzsessz koncertre. Az volt az életem első koncertje, és erre Bea elküldte Szőke Szabolcsot, akinek a Hólyagcirkusz társulatától éppen elválóban volt. Egy hónappal ezután már Szabolcs társulatában debütálhattam Potsdamban. Szabolccsal, akit ugyancsak mesteremként tisztelek, a mai napig együtt dolgozom, és nemsokára megjelenik egy lemezünk, melyen Szalai Péterrel hármasban Omar Khajjám verseit szólaltatjuk meg. Valahogy minden így történik. Nem tudom, hogy a jóisten meddig ilyen kegyes velem. Na, és aztán Hamid mellé még hívtam pár olyan magyar zenészt, akit szintén világklasszisnak tartok: Dresch Mihályt, Benkő Róbertet és Lantos Zoltánt, akinek dramaturgiailag is komoly szerep jutott, mert az elhangzó darabokat a velük közös improvizációk vezetik át egymásba, melyek a bibliai Énekek éneke egy mondatára épülnek. És még Fassang Lacit, akit ugyancsak nem kell bemutatni. Miközben a lemezt felvettük, egy indiai harmóniumon nyomtam a "szőnyeget", és abból jött az ötlet, hogy mennyire megemelkedne, ha a Laci kiváltaná Hammondon. Erre az ötletre nagyon büszke vagyok, ez fantasztikusan működik.
MN: Ha durván leegyszerűsíthetem, akkor egy csóklemezt készítettetek. Ráadásul ez a csók érzékibb, mint a legvadabb szex. Már csak az a kérdés, hogy valóban a csókról, vagy a csók hiányáról beszélünk?
TE: Egy évig készült a lemez, és az az év nagyon fontos volt nekem egy szerelem kapcsán is, ami nem tudott nem belefolyni a felvételébe. Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, nagyon mélyre vezet. Inkább meghagynám neked a választ - maradjon valami az interpretálásból, amit nem én mondok meg. Ráadásul borzasztóan érdekelne, hogy te hogy döntesz.
MN: Nem a legszerencsésebb pillanatban kérdezel vissza. Számomra most a hiányáról kell, hogy szóljon. Különben meg, miközben az első két számot hallgattam, a következő szavakat jegyeztem fel: "lemeztelenedés, kiszolgáltatódás, önfeledtség, eksztázis, fájdalom, téboly".
TE: Ezek mind érvényesek, de fel lehet sorolni mást is: biztos, hogy van benne finomság is, ölelés is - és talán még az a természetesség, ahogy ez mind meg mer nyilvánulni együtt. Minden olyan magától értetődő volt. Engem mindig is foglalkoztatott a profizmusnak az a kérdése, hogy a körülményektől függetlenül ugyanazt lehet-e adni, vagy vállalható-e az, hogy én csak bizonyos szituációkban, bizonyos zenészekkel tudok őszinte lenni. Most ebben a közegben ez történt velem. Az összes szélsőség egyszerűen, magától értetődően megtörtént.
MN: Miközben az egész lemezből süt a személyesség, az orgona úgy szól, hogy éteri magasságokba emelkedik. Benne volt a pakliban, hogy eltávolodni a testtől?
TE: Benne volt, leginkább ez volt benne. Ennek a lemeznek a megszületésére nem nagyon volt jellemző a tervezgetés, az akarás, de az Istennel való találkozás pillanatának a lehetősége mindig is rendkívül fontos volt számomra, és most megjelent ez a csatorna, és szent volt.
