Kultúra

Sokoldalúsága legfőbb bizonyítékaként szinte kötelező említeni, hogy karrierje során három különböző kategóriában (dzsessz, pop és rhythm 'n' blues) is Grammy-díjjal tüntették ki (összesen hét darabbal), és ezzel abszolút csúcstartónak számít pályatársai között. A hatvankilenc éves énekessel közelgő budapesti koncertje alkalmából beszélgettünk.

Orpheusz, a művészet, a zene varázsos hatalmát személyében jelképező ógörög regealak mítosza egyike az antikvitás legtermékenyebb, sokértelmű történeteinek: jámbor, esztétizáló vagy épp bölcselkedő poémáktól a rejtélyes orfikus tanokig megannyi nyomát lelhetjük az isteni dalnok változatos megközelítésekhez idomítható emlékezetének. Figurája átvészelte a keresztény középkort, sőt alkalmasint a krisztusi "jó pásztor" toposzát is gazdagította, s utóbb a reneszánsz óta megszakítás nélkül jelen van a nyugati kultúrában. Különösen az operairodalom jelesei kamatoztatták előnyösen közkeletű történetét Monteverditől egészen Offenbach, Darius Milhaud vagy Philip Glass dalművéig. A téma a Londonban vendégszereplő Joseph Haydnt is megtalálta, ám 1791-ben írt operája több szempontból is kilóg a motívumtörténet meghatározó vonulatából. Nemcsak mivel bő másfél évszázadon át előadatlan maradt, s ilyesformán nem gyakorolt számottevő hatást Orpheusz újkori reprezentációjára, hanem mert az opera nem pusztán figyelemre méltó eltérésekkel adja elő a halott kedvese nyomában az alvilágba leszálló trák költő és zeneművész meséjét, de még Orpheusz bakkhánsnők általi meggyilkoltatását is elbeszéli. László Ferenc

A legkorszerűbb történelmi és filmtörténeti munkák átdatálják azt a Magyarországon eddig jobbára a hatvanas-hetvenes évekre tett filmes gyakorlatot, mely úgymond burkoltan fogalmazta meg diktatúraellenes mondandóját. Mondván, az sokkal korábban alakult ki. Már a legvadabb Rákosi-korban, 1951-ben feltalálták a leleményes honi címadók, hogy hogyan lehet előre elárulni a majdani műélvezet minőségét is. A selejt bosszúja Latabár Kálmánnal adja ennek cáfolhatatlan bizonyítékát; megüzenték, kerüljük nagy ívben el a mozit, de mi persze nem hallgattunk rájuk, mert rajongtuk a művészt... - ts -

Ha valami filmtárgyra az van ráírva, hogy cseh-amerikai, olyan sztárokkal, mint Edward Norton, Paul Giamatti, Rufus Sewell vagy Jessica Biel, hajlamos a magamfajta elhamarkodottan olyanokat gondolni, hogy újabb hollywoodi trupp tette tiszteletét Prágában, ahol közismerten olcsó a sör és a munkaerő (előbbinek olykor még a neve illúziókeltő), hogy negyedáron üssenek össze valami hazait. Most sem történhetett ez másként - de ez egyszer érdekes eredményt hozott az ezerszer kipróbált metódus. A mágus ugyanis sokkal inkább csehes film lett, mint amerikai (a szükséges számú hollywoodias fordulat benne csak látszólag mond ennek ellent, az illetékesek a Lumiére testvérek zászlóbontása előtt már felfedezték Amerikát, tehát minden filmben van elég ilyen, a csehekben meg pláne). - tévésmaci -

A vásznat benépesítő képzeletbéli és (látszólag) valódi lények közül a néző képzeletét leginkább megmozgató alfaj a pokoljáró művész. Változhat a kor, válthatják egymást műfajok, kicserélődhet a publikum, de a démonaival küszködő alkotóról nem tudjuk levenni a szemünket; gondolatainkban keveredik az irigység, a szánalom és a megkönnyebbülés.

Az ego iránt kevésbé elkötelezett kószáló számára elképesztő kaland, de inkább példázat Gustave Moreau életműve. Festményei és rajzai a 19. századi művészettörténet nagy ellentmondásainak lenyomatai, pályája és sorsa az autonóm művész és a kívülről irányított ember egyszerre tragikus és komikus története, ám mégsem vígjátékilag leírható, ironikus tragikomédiája, inkább valamifajta intellektuális és magasztos szomorújáték, romantikus és praktikus egyszerre. Hajdu István

Összeesküvést orrontanátok mindenben? Nesztek konspirációelmélet! És nem ám az agyonkalapált New York-Tel-Aviv-tengely, a lerágott Kennedy-gyilkosság és efféle kispályásoknak való gumicsont, hanem egy történelmi és történelem előtti korokat átívelő, konkrét személyeket (név, cím, született, anyja neve, rendszám) és személytelen, evilági és túlvilági hatalmakat, szerves és szervetlen, természetes és mesterséges anyagokat összefogó, nagyszabású rendszer, ami végre mindent megmagyaráz. Bori Erzsébet

Klasszikusok - a fősodor mellől: a Nemzeti két utóbbi bemutatója "hétpróbás" kanonizált opus, csak mégsem egészen, vagy nem egészen úgy. Csáki Judit

Reggelig sorolhatnánk a hozzávalókat, még sincs receptje annak, hogy egy vendéglátóhely mitől válik népszerűvé. Emlegethetünk fantasztikus konyhát, emelgethetjük poharunkat a remek kiszolgálásra, kiengedhetjük a palackból a hely szellemét, mégis meggyőződésünk, hogy a legfontosabb az időzítés.

Végül csak Sztupa jutott el Jakéhoz, a törökőriek vezéréhez, Trochét lekapcsolták a kapitányai, hogy üdítőznek addig, meg jönnek lányok is, s ha fegyver van nála, azt tegye ki erre az asztalra. Amikor persze kirakta, volt nagy csodálkozás, az egyikük (Bútorraktár) meg is kérdezte, hogy megfoghatja-e, aztán kézről kézre adták.

"Notte e giorno faticar", vagyis éjjel-nappal fáradozni - Leporelló e zúgolódó sorával kezdődik a Don Giovanni librettója, s két hét bőszült koncertlátogatás után egykönnyen így fakadhat ki akár a Tavaszi Fesztivál elkötelezett híve is. Persze ez csak afféle boldog zsörtölődés, hisz ki lenne oly bolond elpasszolni az utolsó napok nagy eseményeit? Így mindjárt csütörtökön a zeneélet vagabundja, Nigel Kennedy lép fel lengyel muzsikusokból verbuvált kvintettjével, hogy dzsessz-, rock-, nép- és világzenei elegyével tartsa jól közönségét (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 2., nyolc óra).

Az aprósüteményekre alkalmazott szakkifejezést, a petit fours-t - maga a szó "kis sütőt" jelent - a neves 18. századi gasztronómus, a "szakácsok királya", Antonin Carme használta állítólag először.

rés a présen: Kiállításod nyílt a K. Petrys Házban.

SZÍNHÁZI VILÁGNAP "Amikor a felszín mögé nézünk: mindenütt elnyomókat és elnyomottakat, osztályokat és kasztokat látunk, egy igazságtalan, kegyetlen világot találunk. A mi dolgunk, hogy egy másfajta társadalmat képzeljünk el - fogalmazott a március 27-i színházi világnap alkalmával a legtöbb színpadon felolvasott üzenetében Augusto Boal brazil író, színidirektor, a riói Centro de Teatro Oprimido (Elnyomottak Színházi Központja) alapítója.