Magyar Narancs: Mit kell tudni a World Press Cartoonról?
Halász Géza: Ez a világ legnagyobb karikatúrapályázata; megkaptam a tavalyi verseny albumát, elég vaskos volt: nagyjából ezer rajz szerepel benne. A versenyt a hatvanas években indították Montrealban, aztán pár évig szünetelt, néhány éve pedig a portugálok szervezik. Ez egy sajtókarikatúra-pályázat, tehát igazolni kell, hogy a beküldött rajz megjelent a sajtóban az adott évben (Halász Géza Teknőce a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának október 11-i számában jelent meg - K. B.). Sok magyar emiatt nem tudott indulni: mintha visszaesett volna itthon a sajtóbeli közlések száma.
MN: Mihez képest?
HG: Ifjúkoromban karikaturistának lenni szakma volt, aminek a megbecsült tagjai - persze akkor se mind - tartoztak egy laphoz, bejártak a szerkesztőségbe, és egy egészen rendes havi fizetésért rajzoltak hetente egy-két tucatnyit. A többiek lapról lapra vitték az új műveiket, amikből a szerkesztők válogattak, aztán meg a fiókba kerültek - néha a lapba is. Adott volt az árfolyam is; emlékszem, amikor beindult a Rakéta Regényújság, sikerült megjelentetnem benne három rajzomat, és ötszáz forintot kaptam darabjáért - az akkor nagyon sok pénz volt. De a karikatúra fellegvára a Ludas Matyi volt, ahol nagyon sok szerződéses karikaturista dolgozott - én nem, én mindig amatőr voltam, csak most, hogy nyugdíjas lettem, kezdtem el rendszeresen publikálni. Igaz, akármilyen jó humorú karikaturisták is dolgoztak ott korábban, a Ludas Matyi mégiscsak mindig megmaradt a közhelyek szintjén: csak addig ment el, ameddig humorban akkor el lehetett menni, és az nem volt nagyon sok. Olyan poénoknak kellett megjelenniük, amik kicsit megnyugtatják az embereket. Amik megmutatták, hogy odafönt is látják, "vannak még problémák, elvtársak". Aki kicsit kritikusabb próbált lenni - mint például Kaján Tibor -, annak nem hozták le a rajzát, vagy akár ki is rúgták, mint Hargitai Zsoltot. Az utolsó évekre ugyan kivívták, hogy legyen egy komolyabb oldal, szöveg nélküli karikatúráknak, de azt meg nem nagyon értették az olvasók. A rendszerváltás után, ahogy megszűnt rengeteg helyi és üzemi lap, az újságírók közül nagyon sokan kikerültek a szakmából - ugyanígy a rajzolók is.
MN: Kialakult az évek alatt jellegzetes "magyar karikatúra"?
HG: Azt hiszem, magyar karikatúra nincs, de van kelet-európai. Nyugaton jobban elválik egymástól a sajtókarikatúra és a szatirikus grafika - én csak az előbbit ismerem igazán a pályázati albumokból (igazából azért nevezek a versenyekre, hogy ezeket elküldjék, csak most véletlenül becsúszott az album mellé egy díj is). Nyugaton a sajtókarikatúra inkább csak egy-egy poénra megy rá, míg Keleten megszoktuk már, hogy mindig áttételesen, a sorok között kellett beszélni, mindig érződött, hogy nem csak egy egyszerű állatmeséről van szó - néha még a Ludas Matyi főszerkesztőjét is át lehetett verni egy-egy ilyennel. Tehát amíg Nyugaton jobban megbecsülik, magasabbra értékelik a műfajt, addig nálunk talán jobban értik.
MN: Említetted a munkahelyek megszűnését. Nem lehet, hogy nagyobb volt az igény a humorra az elnyomásban?
HG: Nem. Inkább arról van szó, hogy a karikatúra drágább, mint az ugyanakkora helyre írható szöveg, így ha a tulajdonos vagy a menedzsment utánaszámol, azt érdemes kihagyni.
MN: A karikatúrának lényegében nincs kritikája.
HG: Nagyon jó lenne néha viszszajelzéseket kapni; a szakosztályi találkozókon is mindenről beszélünk, csak egymást nem kritizáljuk. Valahogy nem alakult ki, hogy legyen a szakmának kritikája - hogy visszajelzések nélkül is él a karikatúra, annak talán az az oka, hogy az újságok valamennyire mégis igénylik a létét.
MN: Miért alakult így?
HG: A karikatúrát általában komolytalannak, túl könnyű műfajnak gondolják ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. A karikatúra egy másfajta látásmódot jelent az élet dolgaira; a szó eredetileg azt jelenti olaszul, hogy nagyítás, és nem csak rajzban létezik, minden műfajnak megvan a maga karikatúraműfaja is. Nem érdemes lekicsinylően beszélni a műfajról, hiszen nagy zeneszerzők is szereztek zenei karikatúrát, na meg Karinthy sem épp egy senki. És ott van a karikatúra egy nagyon jó, fejlett ága, a szomorúművészet. A tragikum és a humor nagyon közel vannak egymáshoz, még ha valaminek a két végén is helyezkednek el: összehajtva közel kerülnek. Ilyenformán a karikatúra eléggé önálló műfaj - mégsem tekintik annak, mégis lenézik. A szakosztály két nagy, jelentős művészt terjesztett fel a nemzeti ünnepen magas állami díjra - a 88 éves Kaján Tibort és Jelenszky Lászlót -, egyikük sem kapta meg. A karikatúra nem elég komoly dolog egy Táncsics- vagy Kossuth-díjhoz. Én is előre tudom, hogy egy-egy vallási ünnepen nem fog megjelenni rajzom, mindegy, poén-e vagy sem: mert "ez nem komoly, ilyenkor nem illik, most nincs ideje a nevetésnek". Tény, hogy a karikatúrák jó része arra épül, hogy áll egymással szemben két nagyorrú, és a kép alá van írva egy poén. Még ha ez szellemes is, a rajzot akár le is takarhatnám, a hatás akkor is ugyanaz lenne - az ilyen karikatúrák sajnos rontják a szakmáról a véleményt.
MN: A te többfenekű rajzaidat szokta érteni, értékelni a közönség?
HG: Ha lenne visszajelzés, tudnám. Egyetemista koromban nagyjából ugyanígy rajzoltam, csak akkor még nem géppel, hanem kézzel - már akkor sem írtam képaláírást. Egész egyszerűen azért, mert a főszerkesztő szerette összekeverni a szövegeket, és néha egész mást írt a rajzok alá, vagy maga költötte át őket - akkor leszoktam az írásról. Sokszor nem egy egyszerű poénra mentem rá, máskor meg nem is volt semmivel sem több, mint egy jópofa rajz; szokták is kérdezni tőlem, hogy "ebben most mi a vicc?". Mindig azt mondom, hogy találják ki ők; mindent nem lehet, hogy rajzoljak is, meg még el is magyarázzam. Nagyon érdekes, hogy mennyire sokféleképp látják a rajzaimat; az egyik legemlékezetesebb az volt, hogy pont azon a héten, amikor II. János Pál pápa meghalt, egy olyan rajzomat jelentették meg, amin egy oszlopcsarnokból kilép az egyik oszlop, amin cipő van. Ezt már fél évvel azelőtt beküldtem, mindig előre dolgozom. A megjelenés reggelén felhívott egy barátom, hogy "Géza, ez szenzációs ötlet volt erre az alkalomra!". Nekem soha nem jutott volna eszembe ez az értelmezés.
MN: A nyertes karikatúrádat, amin egy teknős a páncélja helyett egy agyat visel, elég sokféleképp próbálták megfejteni.
HG: A teknősnek sok értelmezése lehetséges, hiszen a teknősbéka eleve keletkezéstörténeti jelkép, mert négy teknős tartotta a hátán a Földet - ezt egyáltalán nem kell észrevenni, de nekem ez fordult meg a fejemben. Rajta az agy utal arra, hogy ésszel kéne megoldani a dolgokat, ráadásul ugye a teknős lassú, tehát van benne valami kritika is. De lehet, hogy ezeket csak utólag magyarázom bele, és rajzolás közben egyáltalán nem ilyesmikre gondoltam.
Halász Géza munkái: http://zu.hu
