Hollywood az igazi - Maurice Jarre zeneszerző

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2009. április 2.

Film

Hétfőn halt meg, Los Angelesben. Kész mozitörténet az övé, közel százötven kísérőzenét komponált, a Holt költők társaságától a Bádogdobon át A napfény ízéig. A legjobbakkal dolgozott Viscontitól Hitchcockig, de érdekes módon mind a három Oscar-díját David Lean filmjeihez írt zenékkel szerezte (Arábiai Lawrence, 1963; Doktor Zsivágó, 1966; Út Indiába, 1985). Az idei berlini filmfesztivál 84 esztendős életműdíjasával, a filmzene Amerikába "szakadt" francia legendájával, Jean-Michel Jarre papájával Berlinben beszélgettünk. Szentgyörgyi Rita
Hétfőn halt meg, Los Angelesben. Kész mozitörténet az övé, közel százötven kísérőzenét komponált, a Holt költők társaságától a Bádogdobon át A napfény ízéig. A legjobbakkal dolgozott Viscontitól Hitchcockig, de érdekes módon mind a három Oscar-díját David Lean filmjeihez írt zenékkel szerezte (Arábiai Lawrence, 1963; Doktor Zsivágó, 1966; Út Indiába, 1985). Az idei berlini filmfesztivál 84 esztendős életműdíjasával, a filmzene Amerikába "szakadt" francia legendájával, Jean-Michel Jarre papájával Berlinben beszélgettünk.

Magyar Narancs: Viszonylag későn érkező múzsa az életében a film, a színházat cserélte le érte. Így, utólag már bevallhatja: megérte?

Maurice Jarre: Sokat köszönhetek a színháznak, de még többet az előtte, zenekari muzsikusként szerzett tapasztalataimnak. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha másképp alakul a pályafutásom. Természetesen mindennek az alapja a zene, az a zenei műveltség, amit a felmenőimtől örököltem.

MN: Kinek a hatása volt a legerősebb a lyoni zenészdinasztiában?

MJ: A nagyapámé elsődleges, aki a Lyoni Opera karmestere volt. Igazán az ő nyomdokaiba akartam lépni. A zenei igazgatói ténykedéshez apámtól kaptam kedvet. De haladjunk csak sorjában, először ugyanis doboltam, különféle zenekarokban, ami jött. Zeneszerzéssel és hangszereléssel aztán Jean-Louis Barrault társulatánál foglalkoztam. Pierre Boulezzel együtt szerződtem oda a konzervatórium elvégzése után. Viszont az is fontos, hogy a legszebb időket Jean Vilar népszínházánál töltöttem. Tizenkét évig voltam zenei igazgató. Az egyik első közös munkánk a Homburg hercege volt Gérard Philipe-pel a címszerepben Avignonban. Legendás előadás született. Ha belegondolok, ki mindenkivel dolgozhattam együtt: Jean Cocteau, Picasso, Luchino Visconti, Jean Marais, Jeanne Moreau, Philippe Noiret.

MN: Mi csábította végül a filmhez?

MJ: Magamtól soha nem terveztem, nem készültem, nem vágyakoztam rá. Õszintén szólva roppant prózai oka volt: felkértek. Georges Franju filmrendező megkeresett egy Napóleonról szóló film ötletével. Aztán Jacques Demy és Alain Resnais rövidfilmjeinél akadt dolgom, s az lett belőle, hogy "ott rekedtem", vagy ötven francia televíziós és nagyjátékfilmhez írtam kísérőzenét. Igen ám, de igazi lehetőségeket, fantáziát mégis Hollywoodban találtam!

MN: Együttműködése David Leannel szinte mesebeli, már csak a három filmzeneszerzőként kapott Oscar-díj miatt is. Hogyan s főként miben találtak egymásra?

MJ: Ma se tudom pontosan, mi lehetett az "ajánlólevelem" Hollywoodba. Lehet, hogy kihullott valaki előttem. Egy napon mindenesetre felkérést kaptam Sam Spiegel producertől, hogy rekordidő, hat hét alatt írjam meg az Arábiai Lawrence kísérőzenéjét. Egy kétórás zenei anyagot, ami sok az, sok! Ez igencsak próbára tette még az én "híres" munkabírásomat is. Azt hiszem, a maximalizmus, az igényesség, a pontos elképzelések rokonítottak minket Leannel. Valahol mindketten megszállottak voltunk, rengeteget vitatkoztunk. Jó iskola volt nekem még a színházi időkből Cocteau és Visconti, az ő könyörtelen, minden részletre kiterjedő igényességük ismeretében már Leannel is könnyebben boldogultam.

MN: Ha csak egy filmcímet kell említeni, mindenkinek a Doktor Zsivágó ugrik be elsőre a neve hallatán. Maga is ezt tartja a legsikerültebb filmzenéjének?

MJ: Nem szokásom rangsorolni a munkáimat. De ha már szóba hozta, a Doktor Zsivágó a ritka példája annak, amikor művészileg, szakmailag és kereskedelmileg egyaránt szerencsés konstelláció születik. Talán egyik kísérőzeném sem okozott annyi "fejtörést", mint éppen ez. Lean eredetileg egy orosz népdal átdolgozását kérte tőlem, ami vezérmotívumként végigkíséri a filmet. A Metro-Goldwin-Mayer zeneigazgatója azonban közölte, hogy felejtsük el, mert problémás a jogdíj megszerzése. Már a ki tudja hányadik verziót íratta meg velem Lean, de egyik sem tetszett neki. "Túl szomorú, túl lassú, túl gyors!" - mondta, mindig volt valami hasfájása. Aztán egyszer csak a homlokára csapott: "Tudod, mit? Feledkezz meg az egészről: Oroszországról, a sztyeppékről, és gondolj arra, hogy a barátnődnek írsz egy szép szerelmes melódiát!" Nos, Leannek ez a végső érve perdöntőnek bizonyult. De annyira, hogy fogtam magam, s egy hétvégére elvonultam a barátnőmmel. Aztán nekiültem, és egy óra alatt megírtam a film vezérmotívumát, nem lett annyira szép, mint a barátnőmmel töltött idő, de azért bevált.

MN: Mi marasztotta Hollywoodban: a siker, a munka, a pénz?

MJ: Éppen válófélben voltam az első feleségemtől, amikor eldöntöttem, hogy ott maradok. Mellesleg a válással együtt a jogdíjakból befolyt pénzek felét is a feleségem kapta. Szeretek Amerikában élni, inspirálóan hat rám az ottani közeg. Úgy gondolom, van némi öszszehasonlítási alapom az európai és az amerikai filmkészítést illetően. Az európai producerek nagy része kifut a költségvetésből, ami sokszor a zeneszerzőkön is lecsapódik. Amerikában ez elképzelhetetlen. Ott nagyobb becsülete van a filmzenének. Malibuban élek immár a harmadik családommal, úgyhogy minden oda köt: a munkám, a sikereim, a családom. Svájcban is van lakásom, de Párizsba csak akkor utazom, ha koncertekre, lemezfelvételekre hívnak. A franciák egyre rosszkedvűbbek, unottabbak, idegesebbek. Nem hiányoznak.

MN: Milyen a kapcsolata az elsőszülött fiával, Jean-Michel Jarre-ral?

MJ: Az idő, a távolság normalizálta a helyzetet. Sokáig sérelmezte, hogy elhagytam, de amióta egyenesbe került a magánélete az új feleségével, kimondottan jó a kapcsolatunk.

MN: És ami a zenéjét illeti?

MJ: Nem tagadom, miért is tenném, soha nem éreztem azonosságot az ő zenei világával, mindenesetre örülök a sikereinek.

MN: Egyik utolsó filmzeneszerzői munkája A napfény íze. Milyen Szabó Istvánnal dolgozni?

MJ: Szeretem az igényes, kifinomult, művelt rendezőket, mint amilyen Visconti, Schlöndorff vagy éppen Szabó. Mellesleg elég sokszor jártam már az önök országában egy magyar barátom révén. Nagy tisztelője vagyok Bartók zenéjének, a magyar és a cigány népzenének.

MN: Egyre kevesebb filmes megbízatást vállal.

MJ: A zenéből nem lehet kiöregedni, és még csak azt sem mondhatnám, hogy nem keresnek meg forgatókönyvekkel. Nagy részük sajnos elég színvonaltalan. Gyakran tapasztalom, hogy gyenge filmeket próbálnak megmenteni a zenével. Mellesleg a kultúra számos területén tapasztalható a rossz ízlés térhódítása, miért éppen a mozi lenne kivétel. Régóta felvetettem már a legkülönfélébb fórumokon a művészek összefogásának fontosságát a minőség védelmében. Be kell vallanom: teljesen visszhang nélkül maradtam.

MN: Ennio Morricone azt mondta, már fontosabb neki a filmzenén kívüli munkássága. Maga hogy van ezzel?

MJ: A régi iskola képviselői, akik között én a magam nyolcvanas éveivel korelnöknek számítok, szinte kivétel nélkül mind klasszikus zenei pályafutást terveztek. Elcsábultunk úgymond a filmnek, de meghagytuk magunknak a szabad komponálás örömét. Szviteket, nagyzenekari és kamaraműveket komponálok és vezényelek, balettekhez is írtam zenét. De lassan már én is fáradok.

Neked ajánljuk