Hollywood az igazi - Maurice Jarre zeneszerző

Film

Hétfőn halt meg, Los Angelesben. Kész mozitörténet az övé, közel százötven kísérőzenét komponált, a Holt költők társaságától a Bádogdobon át A napfény ízéig. A legjobbakkal dolgozott Viscontitól Hitchcockig, de érdekes módon mind a három Oscar-díját David Lean filmjeihez írt zenékkel szerezte (Arábiai Lawrence, 1963; Doktor Zsivágó, 1966; Út Indiába, 1985). Az idei berlini filmfesztivál 84 esztendős életműdíjasával, a filmzene Amerikába "szakadt" francia legendájával, Jean-Michel Jarre papájával Berlinben beszélgettünk. Szentgyörgyi Rita
Hétfőn halt meg, Los Angelesben. Kész mozitörténet az övé, közel százötven kísérőzenét komponált, a Holt költők társaságától a Bádogdobon át A napfény ízéig. A legjobbakkal dolgozott Viscontitól Hitchcockig, de érdekes módon mind a három Oscar-díját David Lean filmjeihez írt zenékkel szerezte (Arábiai Lawrence, 1963; Doktor Zsivágó, 1966; Út Indiába, 1985). Az idei berlini filmfesztivál 84 esztendős életműdíjasával, a filmzene Amerikába "szakadt" francia legendájával, Jean-Michel Jarre papájával Berlinben beszélgettünk.

Magyar Narancs: Viszonylag későn érkező múzsa az életében a film, a színházat cserélte le érte. Így, utólag már bevallhatja: megérte?

Maurice Jarre: Sokat köszönhetek a színháznak, de még többet az előtte, zenekari muzsikusként szerzett tapasztalataimnak. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha másképp alakul a pályafutásom. Természetesen mindennek az alapja a zene, az a zenei műveltség, amit a felmenőimtől örököltem.

MN: Kinek a hatása volt a legerősebb a lyoni zenészdinasztiában?

MJ: A nagyapámé elsődleges, aki a Lyoni Opera karmestere volt. Igazán az ő nyomdokaiba akartam lépni. A zenei igazgatói ténykedéshez apámtól kaptam kedvet. De haladjunk csak sorjában, először ugyanis doboltam, különféle zenekarokban, ami jött. Zeneszerzéssel és hangszereléssel aztán Jean-Louis Barrault társulatánál foglalkoztam. Pierre Boulezzel együtt szerződtem oda a konzervatórium elvégzése után. Viszont az is fontos, hogy a legszebb időket Jean Vilar népszínházánál töltöttem. Tizenkét évig voltam zenei igazgató. Az egyik első közös munkánk a Homburg hercege volt Gérard Philipe-pel a címszerepben Avignonban. Legendás előadás született. Ha belegondolok, ki mindenkivel dolgozhattam együtt: Jean Cocteau, Picasso, Luchino Visconti, Jean Marais, Jeanne Moreau, Philippe Noiret.

MN: Mi csábította végül a filmhez?

MJ: Magamtól soha nem terveztem, nem készültem, nem vágyakoztam rá. Õszintén szólva roppant prózai oka volt: felkértek. Georges Franju filmrendező megkeresett egy Napóleonról szóló film ötletével. Aztán Jacques Demy és Alain Resnais rövidfilmjeinél akadt dolgom, s az lett belőle, hogy "ott rekedtem", vagy ötven francia televíziós és nagyjátékfilmhez írtam kísérőzenét. Igen ám, de igazi lehetőségeket, fantáziát mégis Hollywoodban találtam!

MN: Együttműködése David Leannel szinte mesebeli, már csak a három filmzeneszerzőként kapott Oscar-díj miatt is. Hogyan s főként miben találtak egymásra?

MJ: Ma se tudom pontosan, mi lehetett az "ajánlólevelem" Hollywoodba. Lehet, hogy kihullott valaki előttem. Egy napon mindenesetre felkérést kaptam Sam Spiegel producertől, hogy rekordidő, hat hét alatt írjam meg az Arábiai Lawrence kísérőzenéjét. Egy kétórás zenei anyagot, ami sok az, sok! Ez igencsak próbára tette még az én "híres" munkabírásomat is. Azt hiszem, a maximalizmus, az igényesség, a pontos elképzelések rokonítottak minket Leannel. Valahol mindketten megszállottak voltunk, rengeteget vitatkoztunk. Jó iskola volt nekem még a színházi időkből Cocteau és Visconti, az ő könyörtelen, minden részletre kiterjedő igényességük ismeretében már Leannel is könnyebben boldogultam.

MN: Ha csak egy filmcímet kell említeni, mindenkinek a Doktor Zsivágó ugrik be elsőre a neve hallatán. Maga is ezt tartja a legsikerültebb filmzenéjének?

MJ: Nem szokásom rangsorolni a munkáimat. De ha már szóba hozta, a Doktor Zsivágó a ritka példája annak, amikor művészileg, szakmailag és kereskedelmileg egyaránt szerencsés konstelláció születik. Talán egyik kísérőzeném sem okozott annyi "fejtörést", mint éppen ez. Lean eredetileg egy orosz népdal átdolgozását kérte tőlem, ami vezérmotívumként végigkíséri a filmet. A Metro-Goldwin-Mayer zeneigazgatója azonban közölte, hogy felejtsük el, mert problémás a jogdíj megszerzése. Már a ki tudja hányadik verziót íratta meg velem Lean, de egyik sem tetszett neki. "Túl szomorú, túl lassú, túl gyors!" - mondta, mindig volt valami hasfájása. Aztán egyszer csak a homlokára csapott: "Tudod, mit? Feledkezz meg az egészről: Oroszországról, a sztyeppékről, és gondolj arra, hogy a barátnődnek írsz egy szép szerelmes melódiát!" Nos, Leannek ez a végső érve perdöntőnek bizonyult. De annyira, hogy fogtam magam, s egy hétvégére elvonultam a barátnőmmel. Aztán nekiültem, és egy óra alatt megírtam a film vezérmotívumát, nem lett annyira szép, mint a barátnőmmel töltött idő, de azért bevált.

MN: Mi marasztotta Hollywoodban: a siker, a munka, a pénz?

MJ: Éppen válófélben voltam az első feleségemtől, amikor eldöntöttem, hogy ott maradok. Mellesleg a válással együtt a jogdíjakból befolyt pénzek felét is a feleségem kapta. Szeretek Amerikában élni, inspirálóan hat rám az ottani közeg. Úgy gondolom, van némi öszszehasonlítási alapom az európai és az amerikai filmkészítést illetően. Az európai producerek nagy része kifut a költségvetésből, ami sokszor a zeneszerzőkön is lecsapódik. Amerikában ez elképzelhetetlen. Ott nagyobb becsülete van a filmzenének. Malibuban élek immár a harmadik családommal, úgyhogy minden oda köt: a munkám, a sikereim, a családom. Svájcban is van lakásom, de Párizsba csak akkor utazom, ha koncertekre, lemezfelvételekre hívnak. A franciák egyre rosszkedvűbbek, unottabbak, idegesebbek. Nem hiányoznak.

MN: Milyen a kapcsolata az elsőszülött fiával, Jean-Michel Jarre-ral?

MJ: Az idő, a távolság normalizálta a helyzetet. Sokáig sérelmezte, hogy elhagytam, de amióta egyenesbe került a magánélete az új feleségével, kimondottan jó a kapcsolatunk.

MN: És ami a zenéjét illeti?

MJ: Nem tagadom, miért is tenném, soha nem éreztem azonosságot az ő zenei világával, mindenesetre örülök a sikereinek.

MN: Egyik utolsó filmzeneszerzői munkája A napfény íze. Milyen Szabó Istvánnal dolgozni?

MJ: Szeretem az igényes, kifinomult, művelt rendezőket, mint amilyen Visconti, Schlöndorff vagy éppen Szabó. Mellesleg elég sokszor jártam már az önök országában egy magyar barátom révén. Nagy tisztelője vagyok Bartók zenéjének, a magyar és a cigány népzenének.

MN: Egyre kevesebb filmes megbízatást vállal.

MJ: A zenéből nem lehet kiöregedni, és még csak azt sem mondhatnám, hogy nem keresnek meg forgatókönyvekkel. Nagy részük sajnos elég színvonaltalan. Gyakran tapasztalom, hogy gyenge filmeket próbálnak megmenteni a zenével. Mellesleg a kultúra számos területén tapasztalható a rossz ízlés térhódítása, miért éppen a mozi lenne kivétel. Régóta felvetettem már a legkülönfélébb fórumokon a művészek összefogásának fontosságát a minőség védelmében. Be kell vallanom: teljesen visszhang nélkül maradtam.

MN: Ennio Morricone azt mondta, már fontosabb neki a filmzenén kívüli munkássága. Maga hogy van ezzel?

MJ: A régi iskola képviselői, akik között én a magam nyolcvanas éveivel korelnöknek számítok, szinte kivétel nélkül mind klasszikus zenei pályafutást terveztek. Elcsábultunk úgymond a filmnek, de meghagytuk magunknak a szabad komponálás örömét. Szviteket, nagyzenekari és kamaraműveket komponálok és vezényelek, balettekhez is írtam zenét. De lassan már én is fáradok.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.