Fesztivál
A svéd
produkciókkal kapcsolatban ugyan fel sem merült ilyesmi, sőt a három rendező munkái vitán felül a fesztivál élmezőnyébe tartoztak, közülük Roy Andersson személyesen hozta el a Dalok a második emeletről című filmjét, amivel tizenöt év után tért vissza a játékfilmekhez a sok rövidfilm és még több reklám után. Igaz, ez is egymástól látszólag független epizódokból áll, megannyi, aprólékosan felépített, önmagában is szinte zseniális kisfilm tablója. A képek visszafogott, tört színe végletekig letisztult, egyszerű kompoziciót erdményezett. Ez Andersson egyéni víziója az ezredvég emberéről, melynek különös hangulatát az egyszerre jelen lévő gondolatiság és könnyű humor adja.
Akár meglepő is lehetne, hogy a négy, közkívánatra még egyszer levetített film egyike Lukas Moodysson Kurva mclja lett, de legalábbis kakukktojásnak tűnik Ang Lee, Guy Ritchie és az idei botrányfilm társaságában (egyébként skandináv földön nézettsége verte a fesztiválfilmes névrokonát), holott a két svéd kiscsaj története voltaképpen hálás, sőt nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy fesztiválbarát téma. Az alapfelállás szerint több mint valószínűtlen, hogy az osztály legjobb nője és a két éve észrevétlen kívülálló között valaha is lesz valami, és ezt utóbbi legalább ugyanolyan jól tudja, mint mi. Hogy ebből hogy lesz az a mesébe illő végkifejlet, ami után mégse érezzük úgy, hogy hülyének néztek minket, éppen ellenkezőleg, az Moodysson és persze a színészek érdeme. Mint ahogy az is, hogy a sok kegyetlenül igaz pillanat közben ugyanakkor nehéz visszafojtani a derültséget a sok esetlenkedés láttán. Akárhogy is nézzük, ennek a filmnek lelke van, ezzel együtt tény, hogy egyetlen szimpatikus fiúalakot nem tud felmutatni, viszont a két főszereplőn kívül más szimpatikus lányalak sincsen, és hát nem épp ettől kibaszott egy hely ez az mcl? Még öngyilkosnak sem lehet benne lenni, bár első látásra kevésbé tűnik absztrakt ötletnek, mint pont az Öngyilkos szüzekben, kezdve azzal, hogy ha nem lenne ízetlenség, akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a címszereplő nővérek alakja a levegőben lóg, megkülönböztetni sem nagyon lehet őket. Néhány srác visszaemlékezéseiből tudjuk, amit tudunk, és talán pont ez lenne a lényeg. Magyarázat pedig természetesen nincsen, hiszen egy kertvárosi szomszéd gyerek szemszögéből mi is lehetne. Ha sikerül belehelyezkednünk a világukba, többé nem tűnik fel, hogy az események pergésének lassúsága és súlytalanságuk egy Air videóhoz teszi leginkább hasonlatossá a filmet, és ennek az egybeesésnek nem is lehet túl sok köze a véletlenhez.
A Dugj meg!-et sem lenne nehéz összetéveszteni mondjuk egy Akerlund-videóval, a fantáziát leszámítva persze, melyből előbbinek nem sok jutott. Egyre többen próbálkoznak megtalálni a lebilincselő kerettörténet titkát, de ebből az irányból továbbra sem beszélhetünk áttörésről. Az újabb
francia botrányfilm
alattomosan fenyegető és/vagy kacér tekintettel ügyködő hősnői főállásban a halál és a szex mélyebb összefüggéseit kutatják megbízható alapossággal, nem sok időt vesztegetve ugyan a kérdés elméleti oldalára, pihenésképpen pedig elhangzik néhány önironikusnak szánt mondat valamiféle mentegetőzésül a fergetegesnek valóban nem nevezhető dialógusért. Más kérdés, hogy tulajdonképpen lehet-e számon kérni bármit is ezen a filmen.
Amit a Blöffön számon lehetne kérni, az legfeljebb a női szereplők abszolút hiánya, alighanem csak a Ryan közlegény tesz túl rajta. Guy Ritchie első filmje, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső szellemében dolgozott tovább, kicserélt pár színészt (no nem csak úgy vaktában: Benicio Del Toro megszállott szerencsejátékost, Brad Pitt bokszoló titánt játszik), a hajsza titokzatos tárgyait, de maradtak az igazi vesztes karakterek, az eszeveszett vágás, pislogás nélkül még éppen követhető dramaturgia, kettő ebből talán elég is volt.
Lehetünk jó páran, akiknek az Étel, ital, férfi, nő, az Értelem és érzelem, no meg a Jégvihar mentén a tajvani Ang Lee igazán közel férkőzött a szívéhez, ahogyan az is biztos, hogy a mester új filmje homlokegyenest mást nyújt, mint amire a fentebb vázolt előzmények alapján joggal számíthattunk. A Tigris és sárkány ugyanis egy nagyszabású, jelentős költségvetésből elkészített látványközpontú kommersz, amiben repülni is bíró harcosok karatéznak egymással, hogy a lábuk nem éri a földet, miközben a háttérben egy komplett epikus történet bontakozik ki szerelemmel, halállal és családi viszállyal. A forgatókönyvírót mindenképpen dicséret illeti, ám a film még így is félúton van a bevett sémák és a tőle megszokott finom és érzékeny narratíva között.
Ehhez képest Coenék musicalje mindenképpen túlszárnyalta a hozzá fűzött mérsékelt reményeket, hiszen ennek a járványnak már vége kellett volna lennie, még mielőtt elkezdődött, de az igazság az, hogy az ó, testvér nem is igazi musical, tehát nem énekelnek benne okkal, ok nélkül, és esze ágában sincs többnek lenni annál a kedves idétlenkedésnél, ami.
Egy az egyben a Fargót idézi viszont az
a dokumentumfilm,
amit Chris Smith forgatott egy Mark Borchardt nevű illetőről és családjáról. Mark harmincéves, és csak egy vágya van, hogy leforgassa Northwestern című egész estés horrorfilmjét. Két éven keresztül követték Smithék, majd újabb két évig tartott a vágás, a kész művel kapcsolatban azonban sokakban kétely támadt a folyamat tisztaságát illetően. Minden jó szándék ellenére a napnál is világosabb, hogy itt egy tehetséges ember filmez egy kevéssé tehetségeset és a valóban Coen-filmbe illő családját. A vádakat egyébként maga Borchardt is tagadja. Bárkinek legyen igaza, világos, hogy a figura úgyszólván elementáris, és húsz évre visszamenően kortalan. Semmi köze a múlt évtized függetlenfilmes- mozgalmaihoz, -trendjeihez, ő a saját régimódi horrorjához ragaszkodik, miközben már valahol forgatják a Blairwitch Projectet. Sosem lesz olyan jó, hogy áruvá váljon. Nem úgy, mint az Amikor a nyúl viszi a puskát hőse és készítője. ´ a jó időben volt a jó helyen, amikor az évtized derekán a Columbia House alternatív zenei osztályára került. Azzal, hogy videokamerájával rögzíti saját gyorsan felívelő karrierjét, az a skizofrén helyzet áll elő, hogy önmagán belül reprenzentálja a manipulatív nagyvállalatot és a punkrock rajongókat, akiket az ő segítségével manipulálnak. A végén vele személy szerint is elbánnak: távozása után egy vállalati bulin készült arcképe szerepel az új katalógus címlapján. ´k viszont egy Sundance-díjas dokumentumfilmben. Hogy ki járt rosszabbul, ne firtassuk, mi mindent összevetve jól jártunk.
orosz-greff-győri
