magyarnarancs.hu: A rólad szóló előadás nagy része azt mutatta be, milyen gyötrelmes volt számodra a színművészeti egyetem elvégzése. Mikor élted át az első, színészettel kapcsolatos rossz élményedet?
Száraz Dénes: A főiskola előtt két évig a Nemzeti Színház Akadémiájára jártam, ahol viszonylag sikeres voltam, a csapat vezető személyei közé tartoztam. Aztán jött a főiskola, ahol mindenki azonnal és kreatívan megcsinált mindent, amit Máté Gáborék kértek – nekem ez lassabban ment. De igazán húzós a második év volt, annak a végén volt az a bizonyos szombathelyi próbafolyamat, amiről hazamentem, és fél napig azt gondoltam, vissza sem jövök az egyetemre. Máté Gáborék azzal szembesítettek, hogy a színészet nem mesevilág, hanem kőkemény valóság; azt kell eljátszani, amit az utcán is látsz, és az nem leányálom. A szakma nehézségét és igazságát kaptam meg az egyetemen. A magunkkal való szembenézést, őszinteséget és teljes önazonosságot követelték meg, és az igazságra való törekvést az élet minden területén, ami talán fontosabb is, mint maga a színészmesterség: az emberi alapot kaptuk meg ahhoz, hogy azt jól csinálhassuk. Hatalmas batyut hoztam onnan magammal, talán nem is elsősorban a színészetre, hanem az életemre vonatkozóan. Bár Kovács Patrícia azt mondja rólam az előadásban, hogy gyűlöltem az egyetemre járni, és valóban sokkal többet küzdöttem a többieknél, mégis, visszanézve lehet, hogy nekem segített a legtöbbet az a négy év. A jóisten tudja, honnan kaptam annyi erőt, hogy végigküzdjem, de nagyon megérte, bár még mindig van, hogy azt álmodom, hogy kirúgtak az egyetemről, és amikor felébredek, megnyugszom, hogy már tíz éve végeztem. Viszont az osztálytársakról szóló előadások próbafolyamatai alatt mindig ez a küzdelem tért vissza – ezért hagytam inkább abba.
magyarnarancs.hu: Többször mondtad, hogy sok kudarcélményed volt a főiskolán, és hogy több tanár szerint le voltál maradva. Te érezted akkor, hogy jó vagy?
SZD: Én soha nem gondoltam, hogy tehetségtelen vagyok, a rengeteg pofon ellenére sem. De nem értettem, miért nem jó soha, amit csinálok, miért nem tetszik a tanároknak. Azt hittem, az én megoldásaim is vannak olyan jók, mint a többiekéi, és mindig meglepődtem, hogy nincsenek. De az sosem merült fel bennem, hogy nincs helyem a pályán; még amikor eljöttem Szombathelyről, akkor is színész akartam maradni, legfeljebb nem a pesti egyetemen, hanem Pozsonyban. Rosszabbnak éreztem magam a többieknél, és ettől nem tudtam feloldódni, de attól senki nem tudta elvenni a kedvemet, hogy színész legyek. Legalábbis akkor.
| ||
magyarnarancs.hu: Ma már néha elbizonytalanodsz?
SZD: Beszéltem arról, hogy Máté Gáborék megtanítottak az igazságra való törekvésre. Ezért is zavar, hogy ha valami nyilvánvalóan szar, akkor miért áltatjuk magunkat, miért mondjuk, hogy mégiscsak jó? Az Új Színházban sokszor találkoztam azzal, hogy a rendezők csináltak valamit, amiről sosem mondták ki a büfében vagy a vezetők egymás között, hogy ez azért nem olyan jó. Vagy Székesfehérváron, ahol annyit dicsértek egy-egy melót, hogy már magunk is elhittük, hogy jó, aztán leültünk a büfében azok közé a színészek közé, akik akkor nézték meg először, és kívülről látták, és csak akkor mondta valaki először, hogy jézusom, hát ez nem jó. A főiskola óta nem kaptam meg azt a fajta őszinteséget, hogy egy próbán valaki kíméletlenül megmondja, ha nem vagyok jó, vagy hogy a rendező, az igazgató is kritikus legyen magával szemben. Ez a bajom, nem csak az, ahová a politika miatt ez az egész szakma került – a politikán úgysem tudunk változtatni, de ezen talán még igen. Mert az igazság, a szembenézés minden területen hiányzik. Amikor az Új Színház utcájában tüntetés volt, Márta István úgy viselkedett, mintha ez érte történt volna – pedig nem érte volt, hanem a másik oldal ellen. Úgy kezelték ezt az ügyet, hogy vége lesz a kurva jó Új Színháznak – pedig mindenképpen szükség lett volna valamilyen változásra. Csak nem ilyenre.
magyarnarancs.hu: Mondod, hogy ezen talán lehet változtatni – neked van erre eszközöd mondjuk egy próbafolyamat alatt?
SZD: Ez nehéz, hiszen miközben én tudom, hogy valójában nem történt velem semmi, a próbák alatt azt kapom, hogy jó vagyok. Sokszor van, hogy egyszer csak elkezdem ezt elhinni. Pedig annyiszor éreztem például az Új Színház sok előadása alatt, hogy ennek sokkal többnek kellene lennie, hogy nem lehet csak ennyi, hogy valójában nem történik meg semmi, és én sem csinálom igazán jól. Csak el lett játszva, be lett mutatva, és nem mondta senki, hogy ez még nagyon kevés – de tudtam, hogy az. Az ember maximum a többi színészben bízhat, de ők sem mondanak semmit, és ettől sokkal inkább egyedül vagy, mintha megmondanák neked, hogy rossz vagy. Minden premieren csak annyi volt az arcomon, hogy na, megint csináltunk valamit, de az az őszinte öröm egyikünk szemében sem volt meg, és ez nagyon hiányzott.
magyarnarancs.hu: Akkor miért nem jöttél el már a vezetőváltás előtt?
SZD: Nagyon kétségbeesve azért nem voltam: úgy éreztem, szeretnek ott, jó szerepeket adtak, és nagyon tehetséges kollégák voltak mellettem. Voltak jó dolgok, voltak minden előadásban szép pillanatok, és bíztam benne, hogy előbb-utóbb elkezd felívelni valahogy a színház.
magyarnarancs.hu: Amikor kinevezték a színház új vezetését, nem álltál fel azonnal. Voltak, akik nehezményezték, hogy egyáltalán esélyt akartál adni a Dörner- és Csurka-féle eszméknek.
SZD: De hát miért ne lehetne esélyt adni? Nem lehet általánosítani: persze, nem szabadna szélsőjobboldalnak lennie, de itt egyes emberekről volt szó, Dörnerről, Pozsgairól. Színész akartam maradni, voltak félelmeim, ráadásul pont akkor írtak ki a Jóban Rosszban-ból. Aztán nagyon sok lett a vagdalkozás az interneten, mindenki a saját hülyeségét mondta, és mindenki a saját kontójára ferdítette a dolgokat – Márta István se mondta ki soha, hogy nekünk is van sarunk. Rajtunk keresztül harcolt a két oldal, és ezt elégeltem meg. De én nem is vagyok az a fajta nagyon karakán csávó, aki rögtön feláll, és azt mondja, hogy na, ezt már ne. Figyeltem ezt az egészet, és talán érdekelt is, hogy lehetnek-e ezek az emberek annyira rosszak, amilyennek mondják őket? És rá kellett jönnöm, hogy lehetnek.
magyarnarancs.hu: Amikor korábban beszélgettünk, azt mondtad, hogy most jól érzed magad a bőrödben. Csak a magánéletedre értetted, vagy szakmailag is így van?
SZD: Szakmailag kicsúszott a lábam alól a talaj, és ez így nincs rendben. Azért érzem jól magam a bőrömben, mert úgy gondolom, hogy önazonos lettem: már nincs az, ami az egyetemen volt; már nem szeretnék olyan jelenetet csinálni, mint Dömötör András, olyan vagány lenni, mint Fenyő Iván vagy olyan vicces, mint Mészáros Béla, mert már képviselek valamit, amikor belépek a színpadra. Emberileg értem be. De a szakmai életem állóvíz; történnie kellene valaminek. Nagyon jó volt, amikor hívtak az Új Színházba, egy belvárosi színházba – valami ilyen érzésre, ilyen megkeresésre vágyom. Nem forgattam még nagyjátékfilmet, és rossz, hogy vége lett számomra a zsámbéki történetnek is az osztállyal, pedig nagyon szerettem volna, hogy sikerüljön olyan felszabadultan játszanom, mint a többieknek. A sorozatcsinálás, ez az egész Tamás atya-őrület pedig tudom, hogy fel van fújva, hogy egy nagy médiafogás: fontos, hogy ne higgyek el mindent, mert amit arról mondtam, hogy az emberek nem mondják ki az igazságokat, itt hatványozottan igaz.
magyarnarancs.hu: Úgy érted, nem mindig tudsz azonosulni a sorozat minőségével?
SZD: Nem tudok azonosulni a minőségével. Pedig nagyon kis odafigyeléssel lehetne jobb. És hamis az egész körítés: hogy huszonötször hívnak be a Mokkába, és negyvenszer kérdeznek tőlem hülyeségeket különböző bulvárlapok, pedig mindenki pontosan tudja úgyis, hogy mi ez. Ennek az egész nagy hajcihőnek nincs egy fikarcnyi igazsága sem, mindenki erőltet valamit, ami nem igaz, ami fel van fújva. De a sorozat készítése nagyon jó, nagyon szeretek forgatni, különösen a külső jeleneteket, mert olyankor mindenki tényleg nagyon odarakja magát, akkor olyan filmszerű az egész, a kollégák – főleg a háttérben – alázatosak, jól dolgoznak.
magyarnarancs.hu: Mi az, ami miatt érdemes mindig tovább folytatni ezt a szakmát?
SZD: Ha nem is sokszor, de párszor már megéltem azt, ami miatt színész lettem, ami miatt jó ez a pálya. Volt – például a fehérvári Chioggiai csetepatéban –, hogy megéreztem azt a színházi örömöt, a felszabadultságot, a játékszeretetet, amit az osztály is érez, ha együtt játszanak. Az tud nagyon jó lenni, amikor nem meló van, hanem valódi játék; amikor elkezdenek a dolgok tényleg megtörténni a színpadon, és pillanatokra megszűnik a nézőtér, megszűnik a színpad és a határ is közöttük. Amikor úgy beszélgetsz a színpadon a partnereddel, hogy nem kérdés, hogy őszinteségről vagy csak eljátszott dolgokról van szó. Amikor kimész a színpadról, és rögtön visszavágysz. Olyankor nagyon szeretem ezt a szakmát.
magyarnarancs.hu: Színészként, a színházból fogsz nyugdíjba vonulni?
SZD: Nem látok nagy esélyt arra, hogy végig a pályán maradjak. Nem azért, mert nem akarom, de nem hiszem, hogy el tudna ez tartani még negyven évig, és nem is hiszem, hogy lenne értelme. Várok valamilyen ötletet, hogy mit kéne kezdeni az élettel, akár az üzletben, akár a sportban, akár külföldön. Bízom benne, hogy leszek, vagyis a családommal együtt leszünk elég bátrak elindulni, ha el kell.
