Magyar Narancs: A napokban koncertje volt a Budapest Jazz Orchestrával, itt, az operettszínházban most épp egy zenés színházi bemutatóra készül, s mindeközben a TV2 műsorán fut Az ének iskolája, ahol pedig "tanár néniként" van jelen. Mi áll a szakmai öndefiníció élén: énekes, színész vagy tévés?
Szulák Andrea: Most májust írunk, s nekem konkrétan éppen harminc évvel ezelőtt azt írták be a személyi igazolványomba, hogy előadóművész: szellemi szabadfoglalkozású előadóművész. A mai napig őrzöm ezt a dokumentumot, s azt hiszem, hogy mindazok a dolgok, amiket csinálok, besorolhatók ebbe a tág kategóriába, egymástól sem állnak igazán távol, és mindegyiknek van egy pici köze a többi feladatomhoz. De hát a tanult hivatásom s vele az a nyelv, az a kifejezésmód, amit a legjobban és a legmagabiztosabban használok, a zene, az éneklés. Szóval elsősorban táncdalénekesnő vagyok, s persze a színpadi szerepeim döntő többsége is zenés színházi feladat. Az már csak hab a tortán, hogy megtalálnak tisztán prózai szerepek is, s hogy mindehhez időről időre még televíziós feladatok is társulnak.
MN: Sosem érezte annak a veszélyét, hogy több területen működve többszörös kívülállónak ítélik majd? Hogy, mondjuk, a tévések csak jó énekesnőnek, a színészek rutinos tévésnek, a könnyűzenei szakma képviselői pedig tehetséges színésznek tarthatják?
SZA: Nézze, az irigyeim vagy azok, akik bizonyos távolságból tekintenek a pályafutásomra, gondolhatják azt, hogy aki mindenhez ért, az valójában semmihez sem ért. Ellentétben velem, aki úgy gondolom, hogy semmiről sem állítottam, hogy értek hozzá, csak épp rettenetesen szeretem csinálni azt, amit éppen elvállalok. Nagyon átgondolom, hogy milyen feladatokat vállalok el, mert bármilyen abszurdul hangzik, nekem az első szempont - persze a szakmaiságon túl - mindig az élvezeti faktor. Vagyis hogy mennyire tudom magam jól érezni, mennyire lehetek önmagam az adott feladatban, lett légyen az játékvezetés, beszélgetős műsor, színpadi szerep vagy, mint most, gyermekek megtanítása bizonyos szakmai fortélyokra. Mindenesetre nem azért kapok az operettszínházban szerepeket, de mondhatnám a Győri Nemzeti Színházat vagy a Játékszínt is, mert én vagyok a borítékos néni a tévéből. Hanem azért, mert egy megfelelő hangi adottságokkal rendelkező nő vagyok, aki képes volt ebbe a színházi világba, ebbe a fantasztikus őrültekházába beilleszkedni, felvenni a ritmusát, elfogadni a játékszabályait. Itt ugyanis nem szívességalapon működnek a dolgok: ha nem hozod az elvárt teljesítményt, ha nem vesznek rád elég jegyet, akkor nem kapsz több szerepet. Ez ilyen egyszerű. De a kereskedelmi tévékben sincs ez másként: ha nem hozod az elvárt nézettséget, akkor szívfájdalom nélkül leveszik a műsorodat. Szóval, ha nem értenék ahhoz, amivel épp foglalkozom, az elég hamar kiderülne mindenki számára.
MN: Ez egészséges önértékelésre vall, s ennek alighanem része az a keresetlenség is, ahogy a pályafutására tekint. Különösen a kezdetekre, amikor "rendes, havibéres szórakoztatóipari szakmunkás", refrénénekes, bárdizőz volt.
SZA: Igen, refrénénekesként kezdtem, azután a szakma megannyi stációján végighaladtam, mint annak idején szinte mindenki. Akkoriban, ha valakinek szerencséje volt, befogadta valamelyik zenekar szólistának, vagy pedig elkerült vendéglátózni ide vagy amoda, esetleg külföldre. Én az összes lépcsőfokot bejártam. Vokáloztam a Hungária együttesben, s mondhatom, életem meghatározó élménye volt az a néhány hét, egy hónap. De vendéglátóztam Magyarországon és külföldön is, ami - akármilyen furán is hangzik ez ma - nagyon rangos dolog volt. Egy fiatal énekesnőnek fantasztikus volt saját jogán bekerülni abba a körbe, eljutni olyan helyekre, ahol Cserháti Zsuzsa, Máté Péter vagy Mátrai Zsuzsa volt a főszereplő. S ahol nekünk, fiatal, pályakezdő énekesnőknek kialakult a saját közönségünk: internet, bulvársajtó, mesterségesen felépített rajongói klubok nélkül. Igaz, bizonyos újságokban már akkor is lehetett például szavazni popzenei előadókra, s magam is tapasztaltam, hogy voltak kollégák, akik nagyon is ráfeküdtek az ilyen lehetőségekre, hogy tábort gyűjtsenek maguk köré. Ettől én mindig ódzkodtam, mert azt éreztem, hogy nem a mesterségesen gerjesztett akciók állítják mellém az embereket, hanem egy-egy énekesi pillanattal foghatom meg igazán tartósan a közönséget. Ebben volt nagyon jó iskola számomra a vendéglátózás, vagyis hogy kezdetben név nélkül, ismertség nélkül kellett kiállnom az emberek elé, akik olykor nem is beszélték a magyar nyelvet, s valami olyat kellett adnom nekik, ami megérinti őket. Ami pusztán annak az adott, pillanatnyi teljesítménynek a hallatán pozitív visszajelzésre készteti őket, minden külső behatás, megdolgozás, mellékkörülmény kizárásával. Ott aztán nem volt mellédumálás, hype-olás, csak a színtiszta teljesítmény.
MN: A vendéglátózás korszakát már maga mögött hagyta, jóval feljebb lépett, s tartja is ezt a szintet: jelen van a nyilvánosságban, ami az ön nemzedékében sokaknak nem sikerült.
SZA: Az én generációm e tekintetben tényleg meglehetősen peches volt, hiszen mi vagyunk az úgynevezett rendszerváltó brigád, akiket a nyolcvanas években mindig türelemre intettek, azután amikor már igazán ideje lett volna, a nagy lehetőségek elmaradtak, s hamar az utánunk jövő nemzedékek felé fordult az érdeklődés. Ha jobban meggondolom, alig egy pár pályatársat tudnék felsorolni ebből a korosztályból, akiknek sikerült felszínen maradniuk. De igazság szerint mindig kegyetlenül nehéz volt egy pályakezdő énekesnek kidugnia a fejét az ismeretlenségből, majd utána megkapaszkodnia, és szintről szintre feljebb lépnie egy szakmai és erkölcsi létrán. Az utóbbit azért említettem, mert nekem mindig nagyon fontos volt ennek a pályának az erkölcsi vetülete: a hátszél nélküli tiszta játék, az alázat, a fegyelem. Így sokkal könnyebb akár a bukásokból vagy a sikertelenebb szakaszokból is építkezni. Igaz, nekem a 30 év alatt volt időm megszokni, hogy ismernek: ezt ma nagyon nehéz lehet egyik pillanatról a másikra megélniük és feldolgozniuk a fiataloknak. Ez pszichésen, szakmailag és erkölcsileg is komoly feladat ugyanis, onnan kezdve, hogy megbízhatóan kell léteznünk a szakmánkban, egészen odáig, hogy ne csináljuk ki magunkat. Attól is csak kicsit szabad összeomlani, hogy olykor rajtunk kívül álló okok, körülmények teremtenek kényelmetlen vagy kudarcos helyzetet, rossz hangulatot. Ilyen körülmény lehet például a politika, amit én egész életemben következetesen kerültem és kerülni is fogok, s mégis a pályám során többször meg kellett tapasztalnom, hogy egy-egy produkció megfüstösödött a politika által. Ez mindig sokkal jobban megviselt, mint egy szakmai fiaskó. Mert ha politikai szerepet vállalnék, akkor érthető, hogy ennek az ódiumát is viselnem kell, de amikor a politika egyszerűen csak belelóg a képbe, akkor annak az ártó hatása nagyon bosszantó tud lenni. Azt hiszem, nekem összességében sikerült megoldanom a házi feladataimat, s jó érzés, hogy akár 10-20 év elteltével újra találkozva régi kollégákkal örömmel tudunk egymás szemébe nézni, mert nem hazudtunk, szépen dolgoztunk, és így jó emlékeket hagytunk egymás lelkében. Úgy érzem, hogy minden, amit eddig a pályámon tettem, vállalható, s még a sikerületlenebb részleteiben is szembesíthető velem.
MN: A bulvár testközelében működve hogyan sikerült mindezt elérni?
SZA: Furcsa dolog ez, merthogy a rendszerváltás után megszületett vagy inkább újjászületett magyarországi bulvárnak én egy kicsit a terméke vagyok. Abba a generációba és abba a csoportba tartoztam, amely az akkor indult újságok, majd a kereskedelmi tévék számára valamiért érdekes, izgalmas volt. Nem azért, mert én arról voltam híres, hogy híres vagyok, hanem azt hiszem, azért, mert volt mögöttem valamiféle teljesítmény, kisebb-nagyobb érdekesség, amiről hírt lehetett adni. Nem az, hogy "Szulák Andi majdnem leejtette a mobiltelefonját", vagy hogy mimet varrattam fel és szívattam le. De már a kislányom születése előtt elkezdett nagyon zavarni, hogy az ismertség egyre inkább a magánszféra feláldozására kényszerítene, hogy a bulvár a privát ügyek kiteregetése felé terel, ha tetszik ez neked, ha nem. Akkor úgy döntöttem, hogy amiről feltehető, hogy az engem szerető embereket, a rám kíváncsi rajongókat érdekelheti, azt örömmel és alázattal megosztom a nyilvánossággal, minden hajtűdobálás nélkül. De nem vagyok hajlandó az egész életemet nyilvánosan élni. Ebben a kérdésben is egyfajta egészséges egyensúlyra törekszem. De tudja, én eddig szerencsés voltam, mert a feladataim önmagukban is érdekesek voltak, s ezek elég témát kínáltak velem kapcsolatban. Nem kellett híresztelnem a magánügyeimet, mert még eddig mindig volt dolgom, voltak és vannak valódi feladataim.
MN: Mi a véleménye a tehetségkutató, a sztárcsináló műsorokról?
SZA: A szakmában rengetegen hőbörögnek a felhígulás esélye miatt, meg amiatt, hogy egyesek, úgymond, liften érkeznek a pályára, amelyet tejjel-mézzel folyó Kánaánnak hisznek, de én ezt részben nem látom igazi veszélynek, részben pedig nem tartom valódi újdonságnak. Az én időmben is voltak egyesek, akik különleges lehetőségekhez jutottak, s abból a nemzedékből is nagyon könnyű volt lemorzsolódni, elkedvetlenedni a kezdeti sikerek után. De ami a tehetségkutató műsorok üzenetét illeti, az mindenképpen pozitív, mert hiszen hogyan is kerülhetne egy eldugott falu iskolása vagy egy egyszerű takarítónő a szakma közelébe ilyen műsorok nélkül. Az már más kérdés, hogy van-e a tévéknek felelősségük a fölfedezettjeikkel szemben. Vagy hogy el tud-e tartani ez a szakma ennyi tehetséges embert. De magát az elvet, vagyis hogy adjunk lehetőséget minden egyes tehetséges embernek, hogy megmutassa a képességeit, ezt én támogatom. Az viszont eldöntendő, hogy ki milyen felelősséget vállal értük akkor, amikor az adott műsorfolyamnak vége.
MN: A TV2-n sugárzott műsor, Az ének iskolája ebből a szempontból különösen érzékeny, hiszen itt még ráadásul gyerekekről van szó.
SZA: Az ének iskolájának egészen más a filozófiája, mert ez nem tehetségkutató, hanem tehetséggondozó műsor. Ez nagyon fontos különbség. Itt a gyerekek legfontosabb nyereménye az a gondoskodás és az az élménycsomag, amit nemcsak tőlünk, látható tanároktól, de más szakemberektől is kapnak a műsor során. Megtapasztalhatják a televíziózás világát, közönség elé juthatnak - olyan élmények ezek, amelyek hatalmas pluszt jelenthetnek számukra, ha közben odafigyelünk rájuk. Itt tényleg nagy a mi felelősségünk, hogy tudunk-e emellé valódi szakmai és erkölcsi útravalót adni, ami túlmutat a műsoron. Pont ma keresett meg egy anyuka egy problémával, s én azzal nyugtattam, hogy ha a műsor majd véget is ér, az élmény megmarad - és engem is bármikor felhívhatnak a jövőben. Ezzel, azt hiszem, a többi "tanártársam" is így van: tartjuk majd a kapcsolatot, nyomon követjük a gyerekeket.
MN: Lelketlennek tűnhet a kérdés, de nem kockázatos ez az érzelmi bevonódás? Kell ez? Nem túlzás ilyesmit magára vennie?
SZA: De én ezt vállalom! Hát e nélkül nem lenne semmi értelme az egésznek! 'k nem kísérleti nyulak, nem egyszer használatos produktumok vagy eltartott kisujjal, hidegen szemlélhető árucikkek. Semmilyen körülmények között nem akarok csalódást okozni ezeknek a gyerekeknek. Sem úgy, mint tanár, sem úgy, mint ember. Adjon ez nekik egyfajta biztonságérzetet.
