Kultúra

Most jelent meg a hagymakertész és falukutató, tudós, pártpolitikus és többszörös miniszter politikai életrajza. A könyv szociológus szerzőjét Erdei ellentmondásos pályafutásáról, a népiekről és a társutasokról, valamint az "ahogy lehet" kényszeréről kérdeztük.

1993. október 31-én meghalt Federico Fellini. Elég nagy baj ez nekünk, s még nagyobb baj Tarr Bélának. De a tragikus eset fő vesztese mégiscsak ez a kiadvány.

Az ember a világegyetem, de legalábbis Földünk kitüntetett fajtája, az evolúció csúcsa, dísze-virága, akit számtalan jellegzetesség, tulajdonság különböztet meg az állatvilágtól - hogy mást ne mondjunk, a kétségbevonhatatlan lelki gazdagság.

Borbély Szilárd kedves ajánlója keltett bennem némi szorongást. "Bognár Péter szemtelen és tehetséges. Veszélyes kezdés, mert a magyar irodalom egyiket sem szereti... És az a szertelenség sugárzik belőle, hogy a nyelvvel való játék jó buli" - írja a költő, miután az utóbbi évek talán legerősebb új hangját véli felfedezni a kötetben.

Már a fülszöveg biztosít a szerző első kötetének (néhol zavarba ejtően) gondos megszervezéséről, tematikai viszonyítási pontjairól, de érdemes ezek puszta azonosításán túl továbbgondolni a felmerülő fogalmakat (apokrif, oldalborda, paradicsom).

Szolcsányi Ákos A felszínről című második kötete inkább ellensúlyozza, mint folytatja az előzőt. A Csehország szép, útjai jók a legérdekesebb és legkérdésesebb jellemzője az a közvetlenség volt, amivel a gyerek-, kamasz- és fiatalkor néha banális konkrétumait (a májkrémes kiflitől a Garfield-poszterig) beépítette.

Megérdemli a fokozott figyelmet, ahogy a szemünk előtt keresgéli, majd megtalálja saját színházi útját az a formáció, amely a szó szerinti - verbatim - dokuszínházban utazik. Vagyis a rögvalóságot tárja elénk, annak is evidensen a legérzékenyebb területeit; ekként nyugodtan mondhatjuk, hogy a "remény színháza" ez, amely azzal a végeredménnyel kecsegtet, hogy hibáinkkal szembenézve javítunk rajtuk, tanulunk belőlük.

Jó, hogy Kosztolányi Dezső városában van egy róla elnevezett színház, és 2009 óta fesztivál is, amely elegánsan, de szigorúan tart tükröt a társadalomnak.

Rómában, a Trasteverén lakik, s évek óta kerekes széken közlekedik az Európai Filmakadémia idei életműdíjasa.

Csak valami szereposztási gikszer lehet, hogy Robert De Niro és Sigourney Weaver kimaradt a nyolcvanas évek legjobbjait (Van Damme, Stallone stb.) felsorakoztató A feláldozhatók sorozatból, pedig a Válogatott gyilkosok sztárjának és Az igazság nyomában amazonjának ott lett volna a helye a plakáton.

A lengyel börtönben ok nélkül fogva tartott román vendégmunkás, Claudio Crulic tiltakozó éhségsztrájkjában és halálában egy őserejű tragédiát látott meg Anca Damian rendező: a jogtalanság elleni harc, a kisember elvek és moralitásérzék táplálta küzdelmének archetípusát.

A francia mozi középgenerációjának egykor nemzetközileg is jegyzett színművésze (A félelem városa, Mina Tannenbaum, de a Henri és June-ban például Brassa•t adta), a szomorú tekintetű Artus de Penguern második rendezése talányosan kínos darab.

Várjon Dénes Precipitando - címmel kiadott új lemezén Alban Berg Szonátája (1908) után Janácek Ködben (1912) című, négy rövid karakterdarabot tartalmazó ciklusa következik, és a végén szólal meg a legrégebbi (1852-53) mű, a romantika egyik legjelentősebb monumentuma: Liszt: h-moll szonáta. Ez illik Várjon minden hivalkodástól mentes személyiségéhez: számos koncerten csodáltam már meg visszahúzódó és odaadó kamarazenei fellépéseit.