Nos, ezeket a közhelyeket egyenként szedi darabokra korunk tudománya és bölcselete, a magunkkal és az állatvilággal kapcsolatos egyre bővülő tudásunk, s paradox módon saját, mind fejlettebb technikai-tudományos készségeink. Legalábbis ezt állítja Felipe Fernández-Armesto, a jeles és termékeny brit művelődéstörténész (akinek nevét persze akkor hallhatta először a pusztán szelektíven figyelmes szélesebb publikum, amikor öt éve jól helybenhagyta öt atlantai rendőr). Szerinte az emberi nemet tehát nem holmi külső hatás vagy éppen saját önpusztítása fenyegeti leginkább: a destrukció forrása "pusztán" fogalmi, mely éppen az emberi exkluzivitás filozófiai alapjait feszegeti.
A szerző akkurátus ember, ráadásul szorgalmas is, aki éppen ezért igyekszik lényegre törően és pontokba szedve megfogalmazni állításait (a fejében már a következő kötet is járhatott). Mindenekelőtt a főemlőskutatás eredményeit citálja, melyek szerint hasonlatosságunk "a majmokhoz" sokkal mélyebb és lényegibb, mint korábban gondoltuk. A nyelvhasználattól a szerszámkészítésig, a szimbolikus képzelettől az öntudatig mindent megtalálunk náluk, vagy legalábbis csak idő kérdése, mikor érik utol (netán alázzák le) példaképeiket és tanítómestereiket. Legfeljebb egy kis türelmet kéne gyakorolnunk az irányukba - elvégre nekünk is évmilliók álltak rendelkezésünkre ahhoz, hogy a közös őstől kiindulva ilyenné váljunk. A határvonal ennek következtében is kezd elmosódottabb lenni. Már nem tudjuk oly magabiztosan az állatok fölé helyezni magunkat, amiben csak egy mozzanat, hogy mind többre becsüljük őket. Valójában legalább ennyire fontos, hogy magunkban sem találjuk azt a spirituális, transzcendens lényeget (mondjuk, a lelket), mely föléjük emelne. A gőg ráadásul nem csak ezen a ponton sérül, s nem csupán a mélyökológusok és állati jogi aktivisták áldozatos munkája fenyegeti. Egyre inkább úgy véljük, hogy nem csak mi (Homo sapiens sapiensek) birtokoltuk azon "emberi készségek" teljességét, melyek révén definiálni próbáljuk magunkat - számos emberős, de leginkább a Neander-völgyiek is versenytársaink voltak ebben (míg csak így vagy úgy, de meg nem szabadultunk tőlük).
Ehhez képest szinte potomságnak tűnik, de az evolúcióbiológia s vele a filozófiai antropológia mindinkább arra a következtetésre jut, hogy a minket definiáló biológiai halmazok meghatározásai önkényesek és esetlegesek. Ráadásul (ha nem hiszik, pillantsanak bele múlt heti számunk tudományos hírrovatába!) a sci-fik legjavára is rátromfolva magunk készülünk létrehozni legádázabb konkurenseinket, az intelligens (s néha elkanászodó, terminátorosodó) gépeket - ha máris nem konstruáltuk meg őket titokban! S hogy evolúciós ajándékként létező, homályos körvonalú fajtánk körül ne hiányozzon a szekularizáció által elűzött intelligens teremtő, hát leszünk mi magunk, s biotechnológiai rafinériával teremtünk kimérát vagy übermenschet, esetleg mindkettőt - hogy legyen, aki kitúrjon a helyünkből. Fernández-Armesto érvei és példái kétségtelenül elgondolkodtatóak és sok tekintetben gondolatébresztőek is (könyve pedig módfelett szórakoztató, s a fordítás is jól sikerült). Csak éppen azt felejti el, hogy emberi létünk exkluzivitásának csodáját pont az adja, ahogy makacsul lehull róla minden kétség, és kicsorbul rajta a ritkán feltámadó, mardosó önvád. Ugyan kérem, egy gépember, legyen bár élő szövet a fémvázon, mikor csinál olyan töltött paprikát, mint az anyám! És egy majomállat, lehet bármily intelligens, ésszel soha nem érheti fel egy Stirlitz-vicc szubtilitását!
Fordította: Komáromy Rudolf. Európa, 2012, 181 oldal, 2900 Ft
