Szabadka, elvtársak! Desiré Central Station fesztivál

  • Sisso
  • 2013. január 6.

Színház

Jó, hogy Kosztolányi Dezső városában van egy róla elnevezett színház, és 2009 óta fesztivál is, amely elegánsan, de szigorúan tart tükröt a társadalomnak.

Szatíra és dadaizmus találkozója a multikulturális kisvárosban, egy rendszerváltás és egy polgárháború után. Kicsit soknak tűnhet ez, de ha a színház reflektív és őszinte, akkor ez a legjobb, ami történhet velünk. A posztjugoszláv államokból és Magyarországról érkeznek ide rendszerkritikus alkotók. Bizarr, mégis életszerű, hogy szerbek, horvátok, szlovének és magyarok végigülik és értékelik egymás sokszor elviselhetetlenül konfrontatív előadásait. Érezni, hogy a kilencvenes évek háborús borzalmai nagy súllyal nehezednek a fiatalabb generációra és az idősebbekre egyaránt, ugyanakkor a rendszerváltás előtti "különutas" Jugoszlávia öröksége is erősebben van jelen, és úgy tűnt, hogy enyhén szólva is áthatóbb a szocialista múlttal való szembenézés, mint nálunk vagy a térség más országaiban.

Az Apolitika alcímű idei mustrán két előadás is foglalkozott a 2003-ban meggyilkoltZoran Djindjic szerb miniszterelnökkel. Ebből a belgrádi Atelje 212 Színház előadását láttam a Szabadkai Népszínházban,a filozófus és néhai punkzenész Oliver Frljic rendezésében, aki már maga mögött tudhat egy sokkoló posztjugó trilógiát a nacionalizmusról. A színpad közepén álló, "újkori szerb történelem" feliratú, vérrel teli hordóba mártja minden színész a kezét, amikor beszélni, sőt ordítani kezd. De ennél sokkolóbb a megszokott színházi szabályrendszer felrúgása. Egy ponton leállnak a színészek, az addig a cselekménynek hitt történet megakad. Elmesélik, hogyan hallgatta le a titkosszolgálat a próbákat, és kik léptek ki az előadásból emiatt. Nem tudjuk, ez igaz-e, mindenesetre a végén a "meghurcolt" szerb színészek

lehányják a szerb zászlót,

amivel addig a vért törölgették. Tessék, kinyírták a színházat is, ennek már tapsolni sem lehet.

Nem is tesszük, inkább ön- és nemzetvizsgálatot tartunk pelinkováccal, hogy aztán feloldódhassunk kicsit a nyolcvanas, kilencvenes évek közéleti "popsztárja", a montenegrói Rambo Amadeus koncertjén a Kosztolányiban. A két és fél órás, telt házas polgárpukkasztás alatt a belgrádi televízió 1967-es adásaiból vetítettek részleteket. A felvételeken látható, nagy egyetértésben mulató huszonéves fiatalok ma már aggastyánok, és jó néhányszor változott az ország a fejük felett, anélkül, hogy odébb költöztek volna. Ez a nosztalgia kissé ráült a házra, de Rambo Amadeus - aki az idei Eurovíziós Dalfesztiválon egy nemcsak nemzetkritikus, hanem euroszkeptikus számmal indult (Euro neuro) - fájdalommentes közéleti szövegeivel és bonyolult avantgárd dzsesszel feloldotta még ezt a szomorúságot is.

Másnap morálfilozófiai előadóként tért vissza Rambo, majd délután a ljubljanai Glej, Jure Novak társulata Ezért vagyok boldog című előadását néztem a Gyerekszínházban. Annyira kamaradarab, hogy szinte egy szűk házibuli, mindössze tizenkét nézővel. Az előadó és filozófus Jure Novak a depresszióról mesél, elmondja, hogy tizenkét éves korában egyszer csak permanens boldogság tört rá, majd kiderült, hogy agydaganata van. Műtét, rehabilitáció, műtét - és élet a végeken. Eközben rákvacsorát készít elő, és vörösborokat tölt, de mindenki kicsit kényelmetlenül érzi magát.

Gyorstalpaló terápiánk után rohanni kellett át a városon, egy művházba, ahol a ljubljanai Slovensko Mladinsko Gledalisce Osztályellenség című performanszát sörösrekeszeken ülve nézhettük végig, és egy idő után igazán alig vált el a nézőtér és a színpad. Borut Separovic rendezte az előadást egy Nigel Williams-dráma, illetve annak 1982-es szlovén bemutatója alapján, amelyet közben egy kivetítőn látunk. Ám erre csak fokozatosan jövünk rá, mire összetörik, felgyújtják a színészek a színpadot. Közben fel-felnéznek a vászonra, vajon jól alakítják-e a dekonstruktív szerepeket a régi színészekhez képest, akikből kettő itt van velük. Egyszer csak abbahagyják a játékot, és elkezdenek az akkori önmagukról mesélni, de az idő megbillen, és kitör a szirénás, füstös, maszkos forradalom. Nem tudom, mi ez, hogy huligánok vagy színészek voltak-e a főszereplők, de az biztos, hogy egy voltam közülük.

Kicsit megviselten érkezem a szegedi Metanoia Artopédia előadására. A szabadkai Urbán András Társulatból átnevezett színésznő, Erdély Andrea egykori rezidenciáján több nyelven kezdi az előadást. "Én vagyok az Ottó lexikon XVI. kötete, kérem, nyisson ki, és keresse meg bennem a kartonvarrónő címszót, mert különben el vagyok veszve." Szenzáció és absztrakció, belső cirkusz. Mint már lassan évtizedek óta, most is különleges élmény volt megfigyelni, hogy Jeles András díszlettervezője - Perovics Zoltán - és társulata mint kelti életre installációit a színpadon, hogyan szövődnek egységes látomássá Hasek, Kafka, Comenius, Husz János és Paracelsus mondattöredékei, dallamok, képek, gépek, mechanikus találmányok.

A magyarországi társulatok jelenléte megnyugtató, bár fáj a szívünk, mi lesz velük otthon. Szerbiában nincs olyan kategória, hogy független színház - színház van. Mindenhol kevesebb a pénz, de azt arányosan osztják el. Mert az ellenkultúra a fősodor része. És Tikvicki bácsi, a kilencvenéves csipkegyári exkönyvelő is megtalálja benne a helyét.

Szabadka, november 23-30.

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”

Kamukéró

A lakástámogatási program a Fidesz-kormányok nagy találmánya. Ha az embereknek nincs pénzük lakást venni, akkor adjunk nekik támogatott hitelt – nagyjából ez a minta huszonöt éve.

„Így változik meg a világrend”

Miért tört előre a populista jobboldal a nyugati világban, és hogyan alakította át Kelet-Európát? Milyen társadalmi változások, milyen félelmek adták a hajtóerejét, és milyen tartalékai vannak? És a liberális demokráciának? A tájhaza egyik legeredetibb politikai gondolkodóját kérdeztük.

Nemtelen helyzetben

Egy hónapja éhségsztrájkol a vizsgálati fogságban Budapesten a német szélsőbaloldali aktivista, Maja T. A német média kifogásolja az ellene folyó eljárás és fogva tartásának körülményeit.