Magyar Narancs: Az 1971-ben elhunyt Erdei Ferenc ma nem számítható a szélesebb nyilvánosságban gyakran emlegetett személyiségek sorába. Az sem állítható, hogy működésének talán legfőbb viszonyítási pontja, a parasztpolgárosodás napi témája lenne a közvitáknak. Mi motiválta hát e könyv megszületését?
Huszár Tibor: Kétségtelen, hogy Erdei ma nincs a figyelem középpontjában, s ahogyan akár nemzedéktársáról és barátjáról, Bibó Istvánról szólva is kimutathatjuk a nemzeti emlékezetben a felejtés és az előtérbe kerülés szakaszainak váltakozását, úgy Erdei esetében mostanáig nyilvánvalóan az előbbi viszonyulás volt a jellemző. Ráadásul Erdei pályájának a megítélése eléggé szélsőséges, bár itt fontos két dolgot különválasztani. Az egyik Erdeinek mint szaktudósnak, mint szociológusnak az életműve, amely ha nyelvi okokból nem is épülhetett be méltóképpen a nemzetközi szociológiatörténetbe, itthon, a hazai szociológusképzésben a maguktól értetődő szakmai vitákkal együtt sem veszítette el az érvényességét és a jelentőségét. A másik Erdei politikai, közéleti működése, amelyről jóval kevesebb szó esett az utóbbi évtizedekben, s amely persze egyszersmind jóval ellentmondásosabb összképet is mutat. Én nem véletlenül határoztam meg "politikai életrajzként" ezt a munkámat, ugyanis ennek a vonulatnak a felderítésére vállalkoztam, voltaképpen már több mint három évtizeddel ezelőtt, amikor az első interjúimat elkészítettem Erdei pályatársaival. Így készítettem például televíziós interjút még 1977-ben - Erdei egykori Benczúr utcai otthonában - Bibó Istvánnal, s próbáltam minél többeket megszólalásra bírni Erdei emigrációba vonult kortársai közül, mint a parasztpárti Kovács Imrét vagy Szabó Zoltánt. Régóta tartó anyaggyűjtés és régi terv ez tehát, s 82 évesen a biológiai határok figyelembevételével már nem volt hova hátrálnom: meg kellett írnom ezt a könyvet.
MN: Erdei makói hagymakertészként és falukutató szociográfusként egyaránt és értelemszerűen a népiek közé számította magát. Hol helyezzük el őt ebben a változatos összetételű és igencsak problematikus konglomerátumban?
HT: Ha a mozgalom hőskorát, 1937-38-at, azaz a Márciusi Front időszakát tekintjük, akkor itt általánosan a demokratikus elem a meghatározó, de ez egy valóban roppant széttartó mozgalom. Ezzel együtt is a magyar progresszió egyik fontos hagyatéka, már ha nem szélesítjük ki olyannyira ezt a megjelölést, hogy, mondjuk, Erdélyi József vagy a ma már méltán elfeledett Sértő Kálmán is oda sorolható legyen. A népiek legjelentősebb figurái az irodalom felől érkeztek, s Illyés Gyula meg Németh László következetesen a maguk útját járták, így aztán persze nehezen illeszthetők be egy mozgalom alakulástörténetébe. Utóbbi az 1943-as balatonszárszói konferencián éppen a történelmi materializmus és a népi demokratikus átalakulás mellett szónokló Erdeivel vitázva óvott a szocialista rendszer jól felismert veszélyeitől, sajnálatos módon a bennszülött-idegen rosszízű tematikájával gyengítve saját érvelését. Ebben a kérdésben sajnos Erdein is lehet némi fogást találnunk, hiszen ő - egyébként Bibóval szoros egyetértésben - köztudomásúlag nem írta alá azt a nyilatkozatot, amely az 1938-ban elfogadott zsidótörvény ellen tiltakozott. A közös ellenérvük akkor az volt, hogy a magyar társadalmat nem vallási alapon kell tagolni, hanem szociális alapon. Vagyis nem lehet a zsidóságot egyetemlegesen védeni, mely álláspontot - mint utóbb Bibó nekem elmondta - mindketten elvetették volna, ha akár csak sejtették is volna az események végkifejletét. Ez a pont azután azért válik sorsszerűvé Erdei életében, mivel nem sokkal később azt a tanácsot kell adnia a barát Sárközi Györgynek, hogy meneküljön el az országból, mielőtt elpusztítják. Sárközi azonban nem hajlandó elmenekülni, de fontos megemlíteni, hogy a Sárközi Márta első házasságából született Horváth Ádám, a mai ismert rendező éppen Erdeiék szigetszentmiklósi házában kapott menedéket a vészkorszakban.
MN: Utóbb, ha lehet, még inkább széttartónak bizonyult az a generáció és politikusi mezőny, amelynek Erdei az egyik kitüntetett alakjává lett valamikor az 1930-as évek utolsó harmadában. Mennyiben példázatos vagy általánosítható Erdei személyes útja, illetve mik voltak ennek az életútnak a sajátos mozzanatai a későbbiekben?
HT: Nézze, ha Erdei, mondjuk, 1949 táján meghal, amikor - életútjának mélypontján - Rákosiék földművelésügyi minisztere lett, s amikor egy olyan agrárpolitika főhivatalnokává vált, amely szöges ellentétben állt a korábban és a későbbiekben is képviselt személyes meggyőződésével, a polgárparaszti fejlődés ideájával, akkor nyilván nem beszélhetnénk példaértékű pályafutásról. Jellemző, hogy ezekben az években látványosan kerülte Makót, a saját szűkebb pátriáját, mert joggal restellhette előttük azt a szerepet, amit akkoriban vitt. Rákosiéknak Erdeire és a hasonló társutasokra szükségük volt, de érdemi szerepet nem szántak és saját mondandót nem engedtek nekik. Ám politikusi bukását követően Erdeinek megadatott, hogy a hatvanas évek viszonyai között, egyfajta "ahogy lehet" morál és gyakorlat szellemében valamit megvalósítson a saját elképzeléseiből. Erre persze csak az 1956-ot követő megtorlások lezárultával nyílt lehetősége, hiszen ennek az árnyéka egy ideig őt is fenyegette: a Rákosi-korszak emblematikus társutasa ugyanis nemcsak az első Nagy Imre-kormány igazságügy-minisztere volt, de 1956-ban ő volt az a küldöttségvezető is, akit a szovjet csapatok kivonásáról folytatott tököli tárgyaláson Maléter Pállal együtt letartóztatott Szerov tábornok. Maléter útja innen az akasztófa alá vezetett, míg Erdei kiszabadulása ennek a politikai életrajznak a legnagyobb talánya. Itt csak feltételezést engedhettem meg magamnak, igaz, közvetett bizonyítékok segítségével: Kádárnak a magyar agrárium sajátosságait ismerő, a szovjet típusú kolhozrendszerrel szakítani képes szakemberekre volt szüksége, s így Erdei nélkülözhetetlennek bizonyult. S ebben a minőségében nyílt lehetősége arra, hogy a szövetkezeti mozgalom meg az új gazdasági mechanizmus előkészítése körül rátalálhasson az elképzeléseinek jobban megfelelő szerepre.
MN: Ha tetszik, ehhez szüksége volt arra az 1956-ot követő felismerésre, miszerint "nem vagyok politikus", "mint politikus megbuktam". Igaz, utóbb visszavonta képviselői lemondását, és még a Hazafias Népfront főtitkárává is megválasztották.
HT: Erdei előbb a Dálnoki-kormány belügyminisztere volt, majd 1948 és 1956 között folyamatosan kormánytagként működött: államminiszter, földművelési és igazságügy-miniszter, miniszterelnök-helyettes volt. 1956-57-es, önmagának írt feljegyzéseiben meg is kísérelt számot vetni ezzel a kudarccal, s a legnagyobb szemrehányást amiatt tette magának, hogy 1955-ben, Nagy Imre bukása után is a minisztertanács tagja maradt. Ezekhez a posztokhoz képest Erdei 1956 után valóban elhagyta a politika első vonalát, s működésének legfontosabb terepévé - részben az Akadémia főtitkársága mellett - az Agrártudományi Kutatóintézet vált, amelyet 1957-től vezetett. 1963-at követően pedig a magyarországi reformfolyamat egyik legfontosabb tanácsadója lett, és Fehér Lajos és Nyers Rezső mellett valóban jelentős érdemeket szerzett abban, hogy a magyar mezőgazdaság több évtizedes sikertörténetté vált, dacára a szovjet pártvezetők majdnem egynemű rosszallásának.
MN: A könyv egyik interjúalanya, a nádudvari Szabó István úgy is említi Erdeit, mint akinek a háztáji létét köszönhette a magyar mezőgazdaság.
HT: Annak az új szövetkezeti modellnek a kialakításában, amely immár nem a parasztok "legatyásításában" látta az előrehaladás útját (mint a merev vonalat képviselő Dögei Imre 1956 után), Erdei Ferenc elgondolásai valóban hatalmas segítséget jelentettek. Ehhez kellett az Erdei korábbi szociografikus műveiből is kitetsző valóságismeret, a helyi sajátosságok tudása s egyáltalán a paraszti mentalitás ismerete, amely a szovjet kolhozrendszernél sokkal gazdagabb, változatosabb mezőgazdasági rendszer kiépítését tette lehetővé. Ez persze lassú folyamat volt, de valóban: a háztáji befogadása, a termelőszövetkezetek nagyobb gazdasági szabadsága a melléküzemágak gyakorlata felé vezetett, s így egyfajta parasztpolgárosodás is kétségkívül megindulhatott. Az is Erdei törekvése volt, hogy létrejöjjön a termelőszövetkezeteknek egyfajta integrációja, érdekérvényesítő szerve, amely még Erdei életében meg is alakult: ez volt a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa. Tehát az 1960-as évekről szólva már nem beszélhetünk arról a megvezethető és meg is vezetett társutasról, aki Erdei egy évtizeddel korábban volt. Itt már sokkal inkább egy autonóm, a saját gondolatait és értékeit képviselő szereplőt láthatunk. Ez volt az az időszak, amikor a saját kibocsátó közege, a parasztság újra felismerte Erdeiben a "mi Ferink"-et, mert megérezték, hogy az "ahogy lehet" keretei között Erdei valóban az ő érdekeiket képviselte. Ez lehetett az oka annak, hogy Bibó a korábban már említett interjú végeztével valahogy úgy fogalmazott, hogy Erdei minden megalkuvás ellenére végül is megvalósított valamit az életcéljából, míg ellenben a saját sírfájára - erre a fordulatára sokan emlékeznek - azt kellene írni: élt 1945 és 1948 között. Azt már én teszem hozzá, hogy mindketten a magyar progresszió vonulatába tartoznak, s ez a barátság mellett párhuzamot teremt a kettejük életútja között. Ám amíg Bibó mindenek felett morális lényként áll előttünk, addig Erdei - bár tagadta - eredendően politikus alkat volt.
MN: Egy életrajzíró, úgy lehet, szükségképp kialakít magában valamiféle érzelmi viszonyulást a tárgyához. Ön ráadásul személyes ismeretségben is állt Erdeivel.
HT: Amikor én 1946-47 táján először hallottam Erdeit beszélni egy NÉKOSZ-akadémián, akkor az egész habitusa, kiállása imponáló és nagyon rokonszenves volt számomra. Személyes kapcsolat azonban csak a hatvanas években alakult ki közöttünk, habár Erdei roppant zárkózott ember volt, s így hosszabb beszélgetést talán csak egyszer, egy várnai kongresszusra utaztunkban folytathattam vele. Akkor keserű őszinteséggel beszélt a saját pályafutásáról, és ez is nagyon imponált, s hasonló benyomásokat szereztem a Valóság szerkesztőjeként is, amikor a szövegeivel foglalkoztam, interjút készítettem vele. Ismerve a tévedéseket, a sebeket, a megtépettséget, nem tagadom el a rokonszenvemet, amelyet Erdei iránt érzek. Ezt a könyvben sem próbáltam elleplezni.
