Magyar Narancs: Egy minimalista filmmel tért vissza kilencévi szobafogság után. Mi indította Niccolò Ammaniti Én és te című bestsellerének feldolgozására?
Bernardo Bertolucci: Ez a film látható következménye egy állapot elfogadásának. Számos sikertelen műtéten estem át az elmúlt években, aminek a végeredménye a tolókocsi lett. Sokáig azt hittem, hogy többé nem forgatok. Mégis paradox módon ez a bezártságélmény vezetett el oda, hogy felhagytam az ellenállással. Rájöttem, a szabadságot igazán akkor érthetjük meg, ha ismerjük az elszigeteltséget. Egy barátom a kezembe adta Ammaniti könyvét, amit félmillióan olvastak Itáliában. Érintve éreztem magam e kamasz fiú sorsában, persze szimbolikus értelemben.
MN: Számos újrakezdés volt már az életében: a Lopott szépséggel tizenöt év ázsiai, afrikai kalandozás, hollywoodi siker után tért viszsza az olasz mozihoz. Az Álmodozókkal számot vetett a 68-as nemzedék kiábrándultságával. Az Én és te mennyiben tekinthető egy újabb korszak nyitányának?
BB: Hetvenkét évesen már nevetséges újabb korszakról beszélni. A nosztalgiázás is annak tűnik, mégis úgy félúton érzem magam a kettő között. '68 vízválasztó volt az életemben. A filmekre, a politikára, a szabadságra ébredés dátuma. Az új hullám hatását sem tudom kiradírozni. Bennem van, elkísér a síromig; álmodozó maradtam.
MN: Ötven éve mutatták be az első rendezését, A kaszást. Visszatekintve a hajdani pályakezdőre, elégedett ember?
BB: Tudja, jó ideje nincsenek számomra idősíkok. Tegnap, ma, holnap egyszerre van meg bennem. Igyekszem a folyamatos jelenben élni, semmit nem megbánni, és semmit nem véglegesnek tekinteni. A kis Buddha kétéves munkálatai során sokat voltam tibeti lámák közelében, s igyekeztem elsajátítani tőlük a mosttal való azonosulás képességét, a belső harmóniát.
MN: Poétának indult, édesapja, Attilio Bertolucci neves költő, az ő nyomdokaiba akart lépni?
BB: Mindössze egy kötetem jelent meg. A versírást útkeresésnek szántam, ifjúkori versengésnek apámmal. A költészetet igazán Pasolinin keresztül fedeztem fel, ahogy a mozit is. A csóróban asszisztenskedtem; nem volt kétséges, hogy ezt az utat választom.
MN: Forgatókönyvíróként döntő szerepe volt a Volt egyszer egy vadnyugat világsikerében. A 60-as évek olasz filmgyártásában könnyű volt rátalálnia a saját hangjára?
BB: 'szintén szólva fogalmam sincs, milyen az én hangom. Témánként más és más. Zenei hasonlattal élve kamaraművek váltakoznak nálam nagyzenekari hangszereléssel, Az utolsó császár például az én szememben olyan, mint egy Verdi-opera. A Volt egyszer egy vadnyugat után számos felkérést kaptam spagettiwesternekre, amiket sorra elutasítottam. Eleinte nehezen találtam finanszírozást a terveimhez. Aztán Az utolsó tangó Párizsban mindent megváltoztatott; egyszerre átkoztak és magasztaltak. Hasonló megosztottság jellemezte a Huszadik század című amerikai koprodukciós eposzomat is: politikai, ideológiai csatákat váltott ki.
MN: Végül az Egy nevetséges ember tragédiája bukása után elhagyta Itáliát.
BB: Soha nem éreztem magam olasz filmesnek, a hazai közönség és a kritika is mindig zavarban volt velem. Túl intellektuális, túl ideológiai, túl elrugaszkodott a valóságtól. Tény, hogy a nyolcvanas évek Itáliájában nem volt maradásom. A terrorizmus korszakából eszmélő ország látszólagos gazdasági fellendülése épp akkor indult, s erről a látszatvalóságról nem volt mit mondanom.
MN: A kilenc Oscart nyerő Az utolsó császárt, az Oltalmazó eget és A kis Buddhát követően tért vissza hazájába. Belefáradt a hollywoodi képeskönyvekbe?
BB: Tettem egy fogadalmat, miszerint csak akkor térek vissza, ha a dolgok megváltoznak, és amikor megbukott az első Berlusconi-kormány, felhagytam a kalandozással. Aztán persze lehűtött a két újabb Berlusconi-korszak. Ma már tisztán látom, hogy nincs mit várni a reformkommunistáktól. Aldo Moro meggyilkolásával végleg lezárult a nagy utópiák korszaka, és nem csak Itáliában. A mai nyugati társadalmak kizárólag a túlélésre játszanak. Nincs mögöttük sem ideológiai, sem politikai tartalom.
MN: Ezt a kiábrándultságot kérte számon a Huszadik század folytatásának szánt Álmodozókban?
BB: Mind anyagi, mind művészi szempontból kivitelezhetetlennek tűnt a Huszadik század továbbvitele, amit évekig tervezgettem. Radikálisan megváltozott a világ, a mai fiatalok már nem '68 szellemiségéről álmodoznak. Egyszerűen egy biztonságosabb jövőt kérnek számon az apák nemzedékén. Konkrét támaszkodási pontokat arra nézve, hogy mi igaz, mi hamis. Ha van elszámolnivalója az én nemzedékemnek, akkor pontosan ez az. A totális létbizonytalanságot, az értékek viszonylagosságát, az agresszió eluralkodását, az önzés közönyét hagytuk rájuk.
MN: Mit gondol az Európai Filmakadémia életműdíjáról?
BB: Ma is magam előtt látom Ingmar Bergman lelkes tekintetét, amikor egy berlini szálloda különtermében hajnalig tartó vitákat folytattunk arról, hogy miért fontos az európai filmesek összefogása. Arról nem is szólva, hogy Wim Wenders barátom szinte könyörgött a telefonba: "Bernardo, mindenképpen légy ott Máltán, téged ünneplünk!"
