Kultúra

Ha betévedünk egy jobb küllemű lemezboltba, nem kisebb meglepetés érhet minket, mint hogy Szabó Gábornak négy-ötféle CD-je is kapható. Már-már úgy fest, mintha reneszánsza volna, pedig az ember azt gondolná, ezen az égtájon lassacskán semmit nem mond a neve huszonöt évvel a halála után.

Az utazgató rajongó ("der reisende Enthusiast") iratainak egy újabb előkerült részletére nem illik megalkotója, E. T. A. Hoffmann jellemzése: "Valóság és képzelet oly kevéssé válnak el egymástól, hogy ember legyen a talpán, aki képes megkülönböztetni őket."

A maestrót mi voltaképpen szeretjük, ám elsősorban két rövidke dolga miatt. 2003-ban láttuk a Tíz perc: trombita című szörnyű szkeccsfilmet, amiben a talán Wim Wenders által összetrombitált marha híres filmrendezők tíz-tíz percben elmélkedtek az idő múlásának, hogy is mondjuk, művészaspektusairól (olyan is volt persze, de annyira bejött, hogy csellóra is megcsinálták, mert valakinek az eszébe jutott, hogy van még legalább hét másik híres filmrendező is a világon).

Legfőbb ideje, hogy megtudjuk: a mi erdeink a legfélelmetesebbek szerte Európában, a barna medvék néha átlépik a román-magyar határt, a gombaárus kofának álcázott díler csiperke helyett meszkalint sóz a gyanútlan angol marketing-szakemberekre, és bunkók a magyar buszsofőrök.

Pszichiáterkörökben vált ismertté a mondás: a felnőtt lét nem szól másról, mint hogy az ember megpróbálja kiheverni a gyermekkorát.

Az írófeleségeket rendszerint valami kimondatlan, néma szemrehányással övezi a magyar irodalmi emlékezet.

Itt a szeptember, lassan kénytelenek leszünk búcsút mondani a nyárnak, megsiratni a harsogóan színes, leves nyári gyümölcsök (dinnyék, ribizlik, őszibarackok) emlékét, ízüket elraktározzuk a gondolatainkban, s szinte észrevétlenül áthangolódunk a soron következő társaikra. Ha az időjárás nem is mindig engedi meg azt a luxust, hogy elmerülhessünk az őszi színkavalkád gyönyörűségében, a piacon biztos, hogy legeltethetjük szemünket a szebbnél szebb gyümölcshalmok látványán.

Két, viszonylag rossz külsejű darab egy lepukkant furgonnal megérkezik valami feltűnően mexikóinak látszó porfészekbe. Gyér fo-gazatú helyi erők sorfala közt előcibálják a vigyorgó, fekete öltönyös, olajos hajú földit, aki aztán mutat nekik valami finomat - jobb helyeken ilyenkor lépnének közbe az ukránok vagy a marszejiek, de ekkor még (1969) a kolumbiainak látszó statisztát sem találták fel Hollywoodban.

Ha Fischer Ádám megalapította a nagyszerű Wagner-napokat, testvére, Iván lerakta a szintén remek budapesti Mahler-ünnep alapköveit, már amennyiben ez képzavar nélkül lehetséges. Az áldozás a Budapesti Fesztiválzenekar fellépéseivel kezdődik (9-én, 11-én és 13-án, először 15.30-kor, a másik két este 19.45-kor a Művészetek Palotájában), szólót énekel Miah Persson.

Még mindig divatos mulatság Miskolc lesajnálása bizonyos körökben, pedig a dal már régóta nem arról szól, hogy "egyszer, egy szép napon, tudom, hogy elhagyom..." Nem soroljuk a fejleményeket, legyen elég, hogy nagyot téved, aki acélvárosozik, dévétékázik, parázik, s még most is Pataky Attilát gondolja a város címerállatának. Miskolc a nyári verőfényben kimondottan élhető helynek mutatja magát, ellentétben például Budapesttel.

kulthírek

Az AlkalMáté Társulat (Parti Nagy Lajos elnevezése) idén Zsámbékon páratlan vállalkozásba kezdett: elhatározták, hogy minden évben kisorsolnak egy embert a csapatból, és róla készítenek darabot. A júliusi bemutató a Járó Zsuzsa címet viselte. Jövőre a Szandtner Anna című drámát láthatjuk.

Épp húsz éve annak, hogy játszani kezdték (nem nálunk persze, ide alapos késéssel érkezett) Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjét, melynek történetünk szempontjából leginkább azért van jelentősége, mert az évforduló alkalmából újra műsorra tűzte egynémely berlini filmszínház a Peter Falk angyalmúltját leleplező műalkotást.