Ha betévedünk egy jobb küllemű lemezboltba, nem kisebb meglepetés érhet minket, mint hogy Szabó Gábornak négy-ötféle CD-je is kapható. Már-már úgy fest, mintha reneszánsza volna, pedig az ember azt gondolná, ezen az égtájon lassacskán semmit nem mond a neve huszonöt évvel a halála után.
Amíg élt, egyetlenegy, az utolsó, a nem különösebben jelentékeny Femme Fatale című albuma jelent meg Magyarországon. Igaz, egy időben mégis ott volt szinte minden háztartásban: a Képújság című hírműsor a Magical Connection című lemezéről kölcsönzött aláfestő zenét. A hetvenes években pedig, amikor haza-hazalátogatott, egy tévéfilm is készült róla, ahhoz magyar muzsikusokkal vette fel az épp menő számait. Ez pár éve újra ment a Filmmúzeumban; ja, és ugye láthattuk Makk Károly 1955-ös, Egy pikoló világos című filmjében is. Mielőtt 1956-ban odébbállt.
*
Én a vajdasági Várady Tibor Vagy nem maga az élet a legjobb időtöltés? című, hollandiai és amerikai útiesszéket tartalmazó könyvében találkoztam először Szabó Gáborral. Várady egy bostoni klubban akadt rá, addig ő sem hallott róla, de akkor nagyon pontosan vette:
"Szabó Gábor sápadt arccal, lehunyt szemmel hajol a gitár fölé, rövid, előrefésült haja izzadó homlokára tapad. Nem vár impulzusokat kívülről, a közönségtől, igyekszik minél gyorsabban megszabadulni attól a rövid, zavaró ébrenléttől, mely alatt üdvözlő mondatokat tákolt össze és a mikrofonhoz állt.
"vatosan, félénken érinti a húrokat. Tulajdonképpen talán inkább féltően. Az az érzésem, hogy ott van azonnal és állandóan a dolgok idegén. Állhatatosan, de kíméletesen játszik, precizitása a műtétet végző sebészek gondosságára emlékeztet. Újra meg újra ideget tapintva, más-más helyen, azt az érzést keltve, hogy inkább fogva tartja, mint improvizálja a zenét."
A koncert végén néhány szót is váltottak. "Nagyon szeretnék Pestre menni" - mondta Szabó.
"Van honvágyad?"
"PerszeÉ Csak, tudod, dzsesszzenésznek itt jobb."
Hát igen. A hatvanas évek végén Szabónak tuti helye volt a Down Beat magazin gitáros dobogóján. Kár, hogy borsos árat kellett fizetnie érte. Hogy csínján kellett bánnia az álmokkal.
*
1998 áprilisában Magyarországon járt Charles Lloyd, akivel Szabó az ötvenes évek végén a bostoni Berklee Zeneintézetben kötött barátságot, s több közös lemezt készített. Kérdeztem, mit gondol, miért lett Szabó drogos.
"Tudja - így Lloyd (Magyar Narancs, 1998. április 9.) -, az élet elég bonyolult hely. Fiatal korában Magyarországon élt, a családjától elvettek mindent, amijük volt. Volt egy menyasszonya, aztán amikor eljöttek Magyarországról, egy zsúfolt menekülttáborba kerültek, rettenetes körülmények közé. És egy nap észrevette, hogy a menyasszonya egy másik férfival dug, fekszenek a földön. Ez hatalmas sebet ütött az idealizmusán, a szívén. Aztán kijött Amerikába, gondnokként dolgozott, közben zenélni akart. Azt szokta mondani, a Halak az utolsó jegy, rendelkezik bölcsességgel, de nem a valóság talaján áll, nem tud mit kezdeni a dolgokkal. Mindig azt mondta, hogy én nagyon pozitív vagyok, ő meg nagyon negatív. Pedig ilyet soha nem lenne szabad magáról mondania az embernek, mert ezzel bizonyos tekintetben kimondja a halálos ítéletet önmaga felett. Ha negatívnak gondolod magad, azzá is válsz. Mindenki a maga valóságát teremti meg. A Halak ráadásul addiktív személyiségek is.
Mindketten kísérleteztünk kábítószerekkel, s amikor '65-ben Angliába ment Chicóval (Hamilton, a dobos - a szerk.), rákapatták a kemény szerekre. Olcsók és jók voltak, gond nélkül be lehetett szerezni gyógyszernek számító drogokat, a Halak pedig kipróbálják a dolgokat, aztán nehezen szabadulnak tőlük. Egész életében ezzel küzdött. Mesélte, hogy amikor Chicagóban dolgozott és volt egy szabadnapja, átrepült New Yorkba drogért. Nehéz ügy ez. Nem valami szimpatikus ez a világ, ahol élünk. Miért, miért, miért? De ki tudja az összes választ?
Sokat beszélgettünk, ő pár évvel idősebb volt nálam, de én, hogy is mondjam, túlélő voltam, tudtam, hogyan maradjon erős az ember, hiszen délről jöttem, egy nagyon kemény világból. Rasszizmus, megaláztatás, sok retardált fazonÉ Aztán amikor újra találkoztunk, egyre mélyebbre került, én pedig egyre spirituálisabb irányba mentem: ez juttatott oda, ahová el kellett jutnom. Ha az ember külső szerekkel dobja fel magát, akkor ezektől függ. Én a bölcsektől megtanultam, hogy ezt belülről kell csinálni, és ezen kezdtem el dolgozni."
*
A dzsesszkutató Libisch Károly 1993-ban megjelentetett egy könyvet Szabóról, Feketére festve címmel. Inkább az életmű tárul fel belőle - Szabó sorsa csak érintőlegesen, de azért nem véletlen a sötét cím. A családi életét és a művészetét tekintve sem.
1960-ban kötött házassága - a bostoni Aliciával, Balázs nevű fia édesanyjával - a hetvenes évek közepére tönkrement, az asszony beteges féltékenysége addigra vallási tébolyba és - Libisch szavaival - "elviselhetetlen szekatúrás helyzetbe" torkollt. 1977-ben még megadatott egy szerelem a Los Angelesben élő Almássy Mariannal, aminek szárnyán megpróbált kiemelkedni az alkohol- és kábítószerfüggésből, de kezelése fölöttébb szerencsétlenül alakult: olyan szcientista orvos-hittérítő-menedzserek kezébe került, akik kihasználták, mélyebbre lökték, pereskedésre kényszerítették. 1980-ban felmerült, hogy hazatérjen, itt próbált felépülni, erőt gyűjteni, újrakezdeni, de már nem lehetett mit: a negyvenhat éves Szabó Gábor 1982-ben elhunyt a László Kórházban.
Az életműben, a pályaképben szerencsére több a ragyogás. Már a szimpla adatok terén is: a gitáros Roy Rogers filmjeinek hatása alatt tizennégy évesen kapja első hangszerét, három év múlva Kovács Andor tanítványa lesz, aztán Salzburgon át nekivág a "vadnyugatnak". Gondnokként összekuporgat annyit, hogy két évig a Berklee Zeneintézetben tanulhasson, ahol összejön a vibrafonos Gary McFarlanddel, a zongorista Chick Coreával és a fúvós Charles Lloyddal. 1961-ben már Chico Hamilton zenekarában játszik, '65-től pedig a Charles Lloyd Quartetben, a bőgős Ron Carter és a dobos Tony Williams társaságában. A hatvanas évek végén, Wes Montgomery halála után ő a No. 1 gitáros Amerikában, s már egy "világslágert" is jegyez: a Spellbinder albumán megjelenő, majd az Abraxas című Santana-albumról elhíresülő Gipsy Queent.
Mire utolsó lemeze, a Femme Fatale Magyarországon megjelent, túl volt már vagy húsz, nálunk csak a legszűkebb körben ismert albumon. Kimondottan jónak vagy kimondottan rossznak egyik sem tekinthető: a produceri-kereskedelmi kényszer vagy Szabó bizonytalan ízlése jó pár lapos korongot eredményezett, főleg a hetvenes években. Ugyanakkor még az olyan kínosan olcsó anyagokból, mint a Nightflight vagy a Faces is kiszűrhető egy-egy páratlan érzékenységű, mélyre ragadó motívum.
*
Az immár CD-n is kapható Dreams sem tökéletes, de - a Spellbinder, az 1969, a Mizrab és a Live With Charles Lloyd mellett - mindenképpen a jobb Szabó-lemezek közül való. Sajnos nem ússzuk meg "komoly" befolyások nélkül, de ha sikerül gyorsan eltekintenünk A bűvös szerelem című, vonósokkal és fúvósokkal giccsesített De Falla-balettől, s inkább csak Szabóra figyelünk, egészen jól járunk. Egyébként a bőgős Kabók Lajos és a dobos Jim Keltner is kiváló formában van.
Szabó roppant eklektikus univerzumából - mely a klasszikusokat éppúgy beszippantotta, mint a beatet, a dzsesszt és a funkyt, az indiai, a latin és a kelet-európai népzenét - ezúttal a magyar muzsika dominál. A lemezt indító Galatea's Guitar a Csak egy kislány van a világon című nótára épül, a The Fortune Teller és a The Lady In The Moon pedig Kodály Háry Jánosát idézi; persze csak a távolból, lebegve, azzal a gyöngéd érintéssel, amire néhány bekezdéssel korábban Várady utalt.
Meg olykor egy kis latin felhanggal, s a legvégén Donovannal (Ferris Wheel), akinek Szabó mindig is örömmel játszotta a számait.
Harmincöt perc - nagyjából ennyi. Ámulat és szomorúság: a Dreams kiváló bizonyítéka annak, hogy jellegzetes stílusával Szabó Gábor minden idők egyik legzseniálisabb gitárosa lett. Nagy disznóság a sorstól, hogy mégsem sikerült zseniálisra egyik lemeze sem.
Skye/Blue Moon, 2007
