Épp húsz éve annak, hogy játszani kezdték (nem nálunk persze, ide alapos késéssel érkezett) Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjét, melynek történetünk szempontjából leginkább azért van jelentősége, mert az évforduló alkalmából újra műsorra tűzte egynémely berlini filmszínház a Peter Falk angyalmúltját leleplező műalkotást. S ha már így esett, az ürügy és az alkalom is megvolt, hogy egy kora délutáni matinén újranézzük (a nézőtéren rajtunk kívül még öten), miként bolyong a 86 éves Curt Bois Kelet és Nyugat felszántott határvidékén, és siratja hajlott hátú Homéroszként a hajdan volt Alexander Platzot, és ugyanazon lélegzetre a híres Café Jostyt is. Ami '87-ben még költői kép volt, ma minden romantikát nélkülöző turistafotó: ha nem is pont úgy és nem is pont ott, de a város testébe visszafogadott téren újra működik a Josty, és Bois-nak is jutott hely a közelben. Persze nem egy törzsasztal, hanem egy múzeumi vitrin: a szomszédban őrzik az ő emlékét is, a német film elmúlt száz évének dicsőséges és kevésbé dicsőséges fejezeteit bemutató Deutsche Filmmuseumban.
Berlin kirakatterén filmmúzeumot üzemeltetni nagyvonalú gesztus, nem vitás, a filmtörténet iránti elkötelezettség éppúgy kiolvasható belőle, mint a praktikum, egy házzal arrébb ugyanis a Berlinale székel. Akárhogy is, e fejedelmi elszállásolás láttán a filmrajongót könynyen elöntheti a forróság, meghatódottságában pedig arra az elhamarkodott következtetésre juthat, hogy a múzeumot befogadó
Sony Center
üvegmonstruma valójában Fritz Lang Metropolisának gigantikus emlékműve. Van a közelben egyébként minden; Billy Wilderről elnevezett, elegáns bár éppúgy, mint Marlene Dietrich Platz, egy long drinknél és a kissé még steril placc bejárásánál azonban hatásosabb módja is akad a múltidézésnek.
Az első berlini bioscoophoz és az innen nekirugaszkodó német filmtörténethez három emeletet kell felfelé liftezni a Sony üvegpalotájában, biztonságban azonban csak akkor érezhetjük magunkat, ha már kicseleztük a beengedő embert, aki egy közlekedési rendőr erélyességével tereli a látványliftből kilépőket a jobb kézre eső tévétörténeti szekcióba. Nem szabad bátortalannak mutatkozni, bírságot, úgy tudjuk, nem osztanak, ha kihagyjuk a televíziót. A német mozi szellemvasútja a bal oldalon indul: az első alak, aki a hirtelen beálló, nappali sötétségben az üdvözlésünkre siet, Rüdiger Vogler, Wenders utazó hőse Az idő múlásából. Kissé szomorkás, de adekvát felütés ez a 76-os road-movie-ból kiválasztott jelenet, a kiszolgált vetítőgépeket reparáló Bruno Winterrel szemközt ugyanis a rég eltűnt, vagy mára fényüket vesztett, nagy, német filmszínházak fotográfiái sorakoznak. Kezdődő melankóliánktól egy teremmel arrébb, a tízes évek néma múzsáinak segítségével szabadulhatunk. A lányok (Asta Nielsen, Fern Andra és Henny Porten) nem voltak szívbajosak, annál inkább okozói a szívbajoknak - ennyi első blikkre is megállapítható a gombnyomásra beinduló némafilmrészletekből. Ahová csak nézünk, korabeli lábak és korabeli vetítőszerkezetek; itt lenne jó megöregedni, de a küszöbön túl már a húszas évek és Dr. Caligari csörgeti láncait. Robert Wiene, az expresszionista filmstíl úttörője, bizonyára óriása volt szakmájának, a korabeli stúdióbelsők makettjeiben - a múzeumshopban sajnos nem kaphatók - azonban nem nagyobb a kisujjunknál. Még ez a folyosó sem a büfébe vezet, hanem a harmincas évek, a háború és a hangosfilm felé, s hűen követi a Dr. Caligari díszleteinek lázas cikcakkját. Hatásos átvezetés, bár egy hamarosan előkerülő filmtörténeti lábjegyzet, mely Chaplin 1931-es berlini látogatásához kapcsolódik, ezerszer többet mond a korról minden dekorációs furfangnál. Hiába Louise Brooks poszter nagyságú Lulu-mosolya és Az utolsó emberben szolgálatot teljesítő Emil Jannings felújított portásegyenruhája, amikor az ominózus látogatásról fennmaradt egyetlen híradófelvételről kiderül, az Az örök zsidó című náci propagandafilm egyik elferdített betétjeként maradt az utókorra. Egyelőre azonban a Weimari Köztársaságban járunk: Leni Riefenstahl, a hegyi filmek sztárja, még csak készül a rendezői szerepre, Goebbels naplóregényt ír, Pabst a jéghegyek tetején forgat, Dietrich pedig egy próbafelvételen énekel. És persze jönnek sorba a
nagy "M"-ek:
a Mabuse, a Metropolis és az M - Fritz Lang mesterhármasa. A hangzavar fokozódik, a Metropolis díszletvilágát 18 tévéképernyőn láthatjuk szimultán összeomlani, de a visító szirénák sem tudják túlharsogni Dietrichet, aki valahol a hátunk mögött most próbálja A kék angyal számait. A Metropolis-kultusz két emeletet követelt ki magának a múzeumból, Dietriché beérte két egymásba nyíló teremmel. Az elsőben Marlenét mintázó próbababák a díva ruhakölteményeivel, valamint cipők, fésűk és válogatott kegytárgyak: egy arany cigarettatárca Sternbergtől, A kék angyal rendezőjétől, egy karkötő Jean Gabintől, egy fotó Hemingwaytől, és így tovább. A következő terem már a Hitler ellen harcoló amerikai csapatokat lelkesítő énekesnőéjé, mellette pedig egy párhuzamos karrierút vázlata: Leni Riefenstahlé, aki Dietrichhel egy időben, s ugyancsak színésznőként indult, de meg sem állt Az akarat diadaláig. A nácikkal együttműködő filmesek és az áldozatok bemutatásához a Halálcsillag páncéltermeinek díszleteit ítélték ideálisnak a dizájnerek (azokról, akik még idejében távoztak, már egy korábbi teremben szó esett), a felszabadulást követő évtizedeket pedig nemes egyszerűséggel bepaszszírozták az utolsó termekbe. Hogy e fantáziátlan végjáték kritikája-e az NSZK-s időszaknak (a NDK-s filmmúzeum Potsdamban van, és elég unalmas), vagy egyszerű helyhiányról van szó, nehéz eldönteni. Mindenesetre árulkodó jel, hogy a falomlás utáni időszakra még ennél is kevesebb, nagyjából-egészében egyetlen bábu jutott. A kijáratot A lé meg a Lola hősnőjének életnagyságú plasztikszobra őrzi: műanyagtekintetétől kísérve léphetünk ki a Sony Center kijózanító világosságára.
