Az utazgató rajongó ("der reisende Enthusiast") iratainak egy újabb előkerült részletére nem illik megalkotója, E. T. A. Hoffmann jellemzése: "Valóság és képzelet oly kevéssé válnak el egymástól, hogy ember legyen a talpán, aki képes megkülönböztetni őket." Nem, itt már az elején a valóság győz a fantázia fölött, mert hát mi sem lehet banálisabb tény, mint az, hogy az utazgató Rajongó szombaton délután felszállt az Isis expresszre, hacsak az nem, hogy a korábbi magyar vasutas-tapasztalatokkal ellentétben a vonat tisztán és elkülönítetten ragyogott a kora délutáni nap fényében. Hoffmann barátunk "kísértetlátónak" is nevezi költött alakját, ám a legkevésbé sem látomásosnak mutatkozott ama kedves, ősz kontyos kalauz néni, aki nem sokkal Kelenföld után kilencszáz forintra büntette hősünket, mivel nem volt sogenannte intercitypótjegye, noha két napja határozottan felszólította a pénztárost, hogy szolgáltasson ki neki ilyet, de válaszul egy "nem kell!" felkiáltással a féregarcú menetjegy-dajna kikapcsolta az üveg mögött a mikrofont. A kérdésre: "Hogyan jussunk el Fertőszentmiklósról a mindössze három kilométerre fekvő Fertődre (azaz Eszterházára), ha az állomáson nem vár lipicai kancákkal ékes fogat, vulgo az egyik szervező, Malina János hajtotta személygépkocsi?", szintén nem adódik romantikus felelet. De félre az iróniával, mert alig két pohár Weninger kékfrankos elhelyezése után kezdődik az első koncert, melyet a jelenleg "uralkodó" Esterházy Antal herceg négy nyelven, kotta nélkül elmondott bevezetője indított.
A fortepianón játszó, orosz-zsidó származású, Izraelbe emigrált, ám jelenleg Németországban élő
Zvi Meniker
már fellépett az előző estéken, és az utazgató Rajongó csupa nagyszerűt hallott róla a kastély körüli kocsmákban. A Ste. Cécile elnevezésű triója élén szeptember 1-jén is remekül teljesített, ám hogy a nagyszerű darabok mégsem érték el a szellemi rangjukhoz méltó hatást, azért elsősorban a hegedűs, Philippe Couvert szétesett, olykor stílustalan vagy túlzottan "karakteres" játéka a felelős. Nemcsak a hangképzés hiányosságairól van szó, nemcsak a még régizenés téren is feltűnően sok hamisságról, nemcsak a ritmikai pontatlanságokról, ami a rendkívül trükkös ritmikus ötleteket sziporkáztató Haydn esetében különösen végzetes lehet, nemcsak az inkább nyers, mint sallangtalan tónusról, hanem elsősorban arról, hogy Couvert mintha nem olvasta volna Hoffmannt, aki szerint "a szokásos vonós hangszerekkel összekapcsolt triók, kvartettek pedig már csak azért is a zongoraművek birodalmába tartoznak, mivel ezeknél - amenynyiben a helyes módon, azaz valóban négy-ötszólamúan komponáltattak - minden a harmóniai kidolgozástól függ, s magától értetődően kizárt, hogy az egyes hangszerek csillogó futamokkal előtérbe lépjenek." És még a kései zenetudós, a Haydn-triók nagy szószólója, Charles Rosen is elsősorban abban látja viszonylagos népszerűtlenségük okát (noha ezt a legmagasabb fokú zenei kvalitásuk egyébként nem indokolná), hogy "nem merítik ki a kamarazene igazi fogalmát, mert szólózongorára, szólóhegedűre, és csellókíséretre íródtak. A cselló többnyire pusztán a zongora basszusszólamát duplázza, és csak elvétve jut önálló szerephez." Ilyen helyzetben nehéz megtalálni az ideális arányt, és Couvert néha egész egyszerűen le akarta játszani a pódiumról a fortepiano bámulatosan virtuóz és magabiztos kezelőjét, máskor meg alig figyelt Meniker intencióira. Ráadásul az esz-moll trióban (Hob. XV:31) olyan hamisítatlan romantikus vibratóval húzott, hogy az még az alapvetően regényes hajlamú, a szubjektum szellemi jogaiért bármikor síkra lépő utazgató Rajongóban is némi visszatetszést keltett.
Egészében a trió fellépése (nota bene: feltétlen tiszteletet érdemel Dominique Dujardin roppant finom és ízléses gordonkajátéka) azt az általános régizenés problémát vetette fel, hogy mennyi szubjektivitás vagy önmegvalósítás fér bele az alapvetően objektívnek tételezett, egy adott kor előadói praxisát feltérképező historikus zenélésbe. Másként: hogyan találja meg a mai előadó a köznyelvi és a szubjektív, öntörvényű muzsikálás megfelelő arányát egy olyan korban, mely immár semmiféle közös zenei (és egyáltalán művészeti) idiómával nem rendelkezik?
A szeptember 2-án este fellépő
Il fondamento
elnevezésű, Paul Dombrecht vezette együttesnek ez a kérdés eleinte nem sok gondot okozott. Szinte kilógott a zenei köznyelvük, hogy teljesítsék a régizenéléshez kötődő stiláris elvárásokat, ezért az utazgató Rajongó olykor úgy érezte, nem konkrét műveket, hanem egyfajta ideáltipikusnak tételezett stílust játszanak, noha természetesen igen magas szinten, nagyszerű zenekari hangzással, éretten, összekovácsoltan, fegyelmezetten. Csak éppen az a megfoghatatlan plusz hiányzott, mely meghaladja egy magas nívójú múzeumi tárlatvezetés izgalmát. Ha már köznyelv: a Haydn-tanítvány Ignaz Pleyel zaklatott f-moll szimfóniája első tételéből kiderült az is, hogy egykor mennyire köznyelvi fordulat volt az 5. szimfónia híres doboló témája, míg aztán Beethoven magántébolyt nem csinált belőle. Dombrechték csak a műsor utolsó számában, Haydn F-dúr szimfóniájában (Hob. I:79) érezték szűknek historikus zekéjüket, végre oldottan, sok humorral, táncos karakterrel, felszabadultan muzsikáltak, a menüett tételt meg is kellett ismételniük.
Hoffmann azt írta az utazgató Rajongóról, hogy "vetődjék bárhová, ezzel az emberrel mindenütt furcsa és egyenesen őrült dolgok történnek". Ám egy prózai korban semmi ilyesfajtáról nem adhat számot e kései imitáció, legfeljebb arról, hogy a szomszédos Fertőszéplak agyondicsért, Polgármester nevű éttermében ihatatlan a soproni cabernet sauvignon, ugyanakkor a kastéllyal szemben elfekvő Gránátos csülke remekül átsütött. A szép naturális környezetben sem sündisznó, sem őzike nem került szemüvegvégre, a környék gazdag állatvilágáról legfeljebb a nagyszámú osztrák turista adott hírt.
